KULTer.hu - 2018 KULTkölteményei (TOP 10)
106686
post-template-default,single,single-post,postid-106686,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2018 KULTkölteményei (TOP 10)

Az év versei, amelyeken nem érdemes átlapozni

„»[P]eriodikával oltod magad« – olvasom a 2018/2-es Hévízben megjelent Miklya Zsolt-versben december 11-én 23:43-kor. Nem sokkal, csak néhány órával azután, hogy Herczeg Ákos felkért erre a »szép feladat«-ra, amelyről az anabázisát járó Lapis József lemondott. Valóban forró a helyzet. Szoros a határidő, rögtön nekiláttam. Rögtön láttam, hogy hülyeség volt elvállalni.” Így kezdtem el már a legelején fogalmazgatni ezt az elöljáró szöveget, hogy aztán egyre kiábrándultabban (és kiadós karácsonyi takonykórból lábadozva) folytassam a válogatást és ezt a fogalmazványt – ezt most december 29-én írom.

(dilemmák, elvek, módszerek 1.) 

Kiábrándultam, mert ez a „szép feladat” – tudtam persze a legelejétől – hálátlan feladat is. Egy ponton túl már nem írtam fel minden ígéretes verset, tényleg csak azt, amit kitűnőnek gondoltam. Aztán azokat, amelyekkel akár problémám is lehetne (vagy van), de izgalmasnak tartom a törekvéseiket. Közben volt, ami felkiáltójelet kapott, vagy rövid kommentet – spoiler alert: végül többnyire ezek kerültek a tíz közé is. Ugyanakkor fejtörést okoztak a konceptuális-szeriális művek darabjai (így például Aczél Géza szótárversei, Csehy Zoltán „magyar jarmaniádái”, Legéndy Jácint mikronarratív hasábversei, Mezei Gábor legújabb periódusának szövegei vagy Tóth Kinga kukoricaénekei, Nemes Z. Márió roppantul érdekesnek ígérkező verses regényének, a Privátnak a részletei; de bevallom, Marno János több verse is azért maradt le az alábbi listáról, mert azt éreztem, nem érdemes őket kiragadni a folyóiratok által közölt verscsokornyi kontextusukból).

A transzparencia jegyében elárulom, hogy a következő lapok versrovatait böngésztem át: 2000, a szem, Ambroozia, Alföld, Bárka, Csillagszálló, Eső, Élet és Irodalom, Forrás, Helikon, Hévíz, Híd, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Korunk, KULTer.hu, Látó, Műút, Prae, Tiszatáj, Új Forrás. Huszonharmadikként böngésztem a SZIFONline-on is, de mivel a közleményeiknél nincs dátumbélyegző, így a böngészésem ezen a portálon inkább céltalan tapogatódzás volt.

(honorable mentions)

Ugyanakkor a Jelenkorból végül a tíz közé nem választottam egy verset sem, hiszen régóta a lap a szerkesztőségi munkatársa és ősz óta már szerkesztője vagyok. De azt sem bírom ki, hogy ne tegyek említést néhány első gondolatból felötlő (és ráadásul könnyen linkelhető) jelenkoros versről. Lehagytam a listáról Grecsó Krisztián megrázó (és a szerző versterméséből magasan kiemelkedő), Mint akinek hagyaték című versét, Turi Tímea A prózaíró című versét (baromi erős a felütése: „Kiszerkesztettem a barátaim. / Megírtam őket, és sorra tűntek el / az életemből.”). Legvégül pedig egy a privát érdeklődésemhez, illetve versízlésemhez talán legközelebb álló verspár sem került a lajstromba: Csordás Gábor Pálinkás György emlékének ajánlott verse, valamint az arra válaszoló Meliorisz Béla-szöveg. (Csordás verscíme – Levél a tengerész-szeretetotthonból – egyébként Parti Nagy Lajos egyik korai versére utal – A fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon teraszáról látni a tengert –; szóval megidéződik/összeáll itt a legendás 1980-as Fél korsó hiány antológia teljes legénysége.)

Apropó, nagy örömmel látom, hogy Meliorisz végre nem csak a Jelenkor és a győri Műhely oldalain olvasható. Mivel véleményem szerint a szövegminőség mindig is megvolt (vagyis a fogadói oldalon panasz nem lehetett), gondolom, a szerző kéziratküldő hajlandóságában állhatott be pozitív változás, de talán az is segít, hogy mintha többet forogna a neve az utóbbi időben – ami nem kis mértékben (a listáról sajnálatosan szintén lemaradó) Simon Bettinának és az ő Strand című kötetének köszönhető. (Illetve annak, hogy alázatosan tűri és megválaszolja a könyvbemutatók és interjúk visszatérő kérdéseit, amelyek azt firtatják meglepetten, mégis hogyan került a Strand egyik versébe Meliorisz Béla neve és az ő Föld és föld között című kötete.)

Ám nem akarok visszaélni azzal a kiskapuval, hogy ebben az előszóban megpúpozzam kicsit az alábbi tízes listát. Nehéz is lenne: a hosszú listámon ugyanis több mint nyolcvan (80!) vers szerepelt. Mindazonáltal nem hagyhatom említés nélkül, hogy Horváth Benji (különösen a 2-es Hévízben megjelent Lázas című szövege), Kabai Lóránt (tőle az ÉS 20-as számában megjelent a bakonynánai szélben ülve sokáig esélyes volt), valamint Láng Orsolya versei üde és/vagy izgalmas színfoltjai voltak ennek az erőltetett menetnek – még ha végül ki is szorultak a tíz közül. Ahogyan nagy sajnálatomra kiszorult a hungarofuturista Holt Lenszkij is az egyszerre hátborzongató és lenyűgöző Műútbeli kiáltványaival. Izgalmasak voltak az Új Forrás 10-es számában megjelent Mándy Stefánia-versek – különösen a fujnak a néma harsonák című tetszett –, ám végül úgy döntöttem, ezeket nem veszem számításba, ahogyan végül nem voltak játékban a hagyatékból előkerült Hazai Attila-versek (Tiszatáj, 2018/10) és egy Petri György-vers (Tiszatáj, 2018/12) sem.

(dilemmák, elvek, módszerek 2.)

Noha kizárólag a minőségre kívántam helyezni a(z elő)válogatás során a hangsúlyt, azt előre tudtam, hogy a tízes lista összeállításakor figyelni akarok a szerzők nemi és az életkori arányaira (noha kvótám nem lesz). Szerencsére nem kellett különösebben sakkoznom, az alábbi talán kicsit fiatalos, de véleményem szerint kiegyensúlyozott lista meglehetős természetességgel adta magát végül. Annál nagyobb fejtörést okozott – bár ez nem volt fontos szempontom –, hogy lehetőleg minél több folyóiratból kerüljön ki a tíz vers. Ezt az Élet és Irodalom 52 száma mellett leginkább a Hévíz nehezítette meg, amelynek a versrovata jelenleg talán a legszélesebb spektrumú, legszínesebb, az izgalmas pályakezdőktől a már beérkezett középnemzedéken át a nagyöregekig sok mindenki helyet kap benne – végül tizenöt (15) szöveget írtam föl a Hévíz versrovatából a hosszú listámra, vagyis a potenciálisan a listára kerülő versek majdnem 20%-a hévízes közlés volt. Igaz, ez annak is betudható, hogy a Hévíz évfolyamát az elsők között olvastam, még bővebben, jóindulatúbban válogattam. De hogy ez a legizgalmasabb, legérdekesebb versrovat, talán az is jelzi, hogy innen írtam föl magamnak a legtöbb ígéretes pályakezdőt is – egyiküket ki is emelném, Milbacher Dániel verseit egy ideje már igyekszem figyelemmel követni, s a 2018/3-as lapszámban megjelent Megtrágyázott földek című opusát igen sokáig a tíz közé szántam.

Legvégül essen szó a legkomolyabb dilemmákról: fejtörést okoztak ugyanis a közelebbi ismerősök és barátok szövegei – legalábbis azok, amelyeket a listázásra érdemesnek tartottam. Kicsi ország, kicsi közeg. És hát talán az sem meglepő, hogy irodalmár körökben az ember szövegízlés alapján is barátkozik. Bár a listán végül szerepel közeli barátomtól is szöveg, a lelkiismeretem – e vonatkozásban legalábbis – tiszta: minden szöveget az ízlésemnek engedelmeskedve, esztétikai ítélet alapján választottam ki, bízom benne, hogy ezeket a versekhez fűzött rövid jegyzetek alá fogják támasztani.

(Sorrend)

Bizonyos esetekben nem nagyon hiszek a rangsorolásban. Mert már mindegy. Most is így gondolom. A tizedik vers nem rosszabb az elsőnél. De hát szükségszerű rangsorolnom, mert ez a föladat. De ez a sorrend – minden megfontolásom ellenére is – éppúgy esetleges, mint a listára került tíz vers. Ha más lett volna a csillagok állása, ha nem szerveznék korszakká az életünket, ha nem szálltam volna be a náthás liftbe a szomszéddal, vagy ha előrelátó csecsemő lettem volna, akkor tök más lenne ez a lista.

10. Szálinger Balázs: Ez a hajó mire fölér – „növény növények illatoznak” (Helikon, 2018/16)

Remélem, tévedek, de valamiért úgy tűnik, mintha nem figyelnénk kellőképpen Szálinger Balázs – nemrég éppen megújult-megújított – lírai életművére. Persze a Hévíz folyóirat megújítása nem kisebb teljesítmény, de hogyha már Szálinger évekre alárendelte az írást a főszerkesztői munkának, legalább mi ne tegyünk így. Kiváltképp, ha közben átadta a szerkesztői stafétát és megjelentetett két kötetnyi verset. 360° és 361°. Hogy mit csinál Szálinger újabb lírai korszakában? Jól példázza akár ez a vers is. Kárpát-medencét csinál és Ká-Európát. Tájköltészetet. Politikai költészetet. (Netán politikai tájlírát, esetleg tájpolitikai lírát.) Vallásos lírát (de úgy, hogy azt írja: „Isteniszapjára jön Istenszépjelzése”). Családi lírát. Közben van annyira pimasz, hogy hármas szóismétlést vágjon az arcunkba: „kertjeiben növény, / növény növények illatoznak”. Persze a középsőt alighanem jelzőként kell értenünk. Azt tautológiának hívják. És működik. Kicsit haragszom is rá, amiért ezt meg tudja csinálni.

Ez a hajó mire fölér

Ez a hajó mire fölér a szénnel
Visegrádig, föl a Vaskaputól,
Kisfiam, a szerelmi alapú
Tengerészet nagyban megváltozik.

Festői lesz, kiköt és letelepszik,
Mit érdekel, milyen volna anyáddal,
Kitett lesz, és kertjeiben növény,
Növény növények illatoznak.

Szükségrajzolatok a kéknárciszostól
Délre, szebbek, mint amik helyett lettek,
Isteniszapjára jön Istenszépjelzése,
S ezekre maga Isten és a tenger.

A forradás együtt nő a fiúkkal,
Ettől fiúk, ettől vagy te fiam,
S ez a hajó mire fölér a szénnel,
Fiam, te megnősz, és leléphetsz engem.

9. Deres Kornélia: Kötődési rendek – „próbálok jól artikulálni” (ÉS, 2018/37)

Ha jól látom, Deres Kornélia azt az utat folytatja, amelyet megkezdett Bábhasadás című kötetében. Egyszerre tart kifelé és befelé. Hiszen itt is kiindulópont, hogy összecsúszik a test mikro- és a világűr makrokozmosza. Különös trip, a lírai énnel együtt nem tudjuk eldönteni, hogy a múltban vagy a jövőben járunk. Nem a jelenben, talán ez bizonyosan eldönthető, nem? (Nem.) Bonyolult dolgok. Anyánk a fiatal József Attila nevű csehszlovák filmfőhősnő: terel minket. Miközben vad kopóként űrhajózunk a kopó fogak közé kifigyelni (kiszagolni, kinyomozni stb.), mi van belül, bennünk. Fiatal anyánk mellett van egy bőgő szatír (gondolom, a mitológiai értelemben), nem az apafigurák csimborasszója, de hasonlít egy leszázalékolt zsigulihoz, és engem egy szép hasonlattal meg lehet venni kilóra. De néha a szép hasonlatokból is meg kell szökni, főleg, ha nem indul a beszéd, ha be- vagy lefullad, úgyhogy pofán csapjuk a szatírzsigulit. Miközben hullanak a könnyek, hullanak, hullatódnak a fogak is. Felnövünk. Megpróbálunk legalábbis. „Kérem, fáradjanak ki a történetemből.”

Kötődési rendek

Kopó fogak közé űrhajózom, húzok
egy testbe bele. Megint. Nyirkos barlang
a szájbolt, nem adnak erre ingyen
semmi szót. Új feladatom kifigyelni
az itt lakókat, akik véresre cincálják
minden alvásomat. Ez már a múlt,
vagy még a jövő?

Itt találkozom fiatal anyámmal és egy könnyes szatírral.

Kérem, fáradjanak ki a történetemből.
Mit bujkálnak a kopó fogak között?

Fiatal anyám bátor, nevetős. Egy csehszlovák
film főhőse, vadakat terel álmaitokba. Az egyik
én vagyok. A hószőke és a medvebarna.
Próbálok jól artikulálni, de a beszéd nem indul.
Befulladok. A szatír meg csak bőg a háttérben,
mint egy leszázalékolt zsiguli. Pofán csapom.
Pedig nem látom benne még a majmot.

Fiatal anyám és a szatír is maradnának idebent,
a nyelv alatt. Megoldásom rutinos, önfeledt:
esténként elhullatom a fogaimat.
Szökjön végre valaki.

8. Mesterházi Mónika: Polonius – „fogd föl penitenciaként” (2000, 2018/1)

Mesterházi Mónika szűkszavú költő, életműve, ahogy mondani szokás, elegánsan karcsú (nem úgy, mint a műfordítói). Némi túlzással azt mondhatom, eseményszámba megy, ha egy-egy versére bukkanok (hasonlóan vagyok például Várady Szabolcs és Imreh András szövegeivel). Most ráadásul tőle szokatlanul szabadversben szólalt meg. Engem eléggé eltalált. A címadás ellenére (vagy azzal együtt) először a lustaság, a restség, az önzés szerethető kiáltványaként olvastam, hogy aztán a szövegben haladva szép lassan egyre kényelmetlenebbé váljon ez az olvasat. Haladunk a szövegben, egyszerűen, nincs semmi cicoma, mire ráébredünk, hogy feszengenünk kellene, mert – többé-kevésbé – rólunk szól, már rég késő. És a leggyilkosabb, hogy nem ítélkezik. Legfeljebb talán a címadással – igen áttételesen.

Polonius

Soha ne végezz el semmit, amit más is elvégezhet.
Ha valamiért mégis az a legegyszerűbb, titkold el.
Ha segítened kell, fogd föl penitenciaként, ne éld bele magad,
töltsd el az elvárható minimális időt, közben foglald el
magad a telefonoddal, és azonnal lépj le, amint lehet.
Ha nem nagyon necces, lépj le korábban. Közben,
előtte és utána sajnálhatod magad, ez opcionális.
Fő, hogy legyél tele magabiztos önbizalommal,
hiszen okosabb vagy másoknál. Mindig tudd,
hogy vannak fontosabb saját dolgaid, és soha
ne gondolj arra, hogy váratlan rossz helyzetekben
ezzel más is így van. A te dolgaid előrébb valók.
Mindig tudd, kik az adott ügy iránt elhivatott emberek.
Teremts számukra olyan helyzetet, hogy muszáj legyen
kitalálniuk, hogyan oldják meg. Az ilyen embert
nyilvánvalóan utálni fogod, és kicsit lenézed,
de ne éreztesd vele, mert nem taktikus.
Légy elérhetetlen. Soha ne adj írásba olyasmit,
amit nem tudsz, nem akarsz vagy elmulasztottál
megcsinálni. Ne kérj elnézést. Más is hibázik:
emberek vagyunk.

7. Vida Kamilla: Utópia és uzsonna egy kertben, mely a versailles-i kastély kertjének pontos mása – „lehet különböznöm, de ezért nem érdemlek dicséretet” (Hévíz, 2018/6)

Úgy gondolom, Vida Kamilláé korosztályának egyik legmarkánsabb hangja. Verseinek egyaránt vannak személyes és közösségi rétegei, de megszólalása nem kirekesztően vagy öncélúan személyes, és nem is általánosításokba, túl direkt frázisokba, közhelyekbe vagy nagyotmondásokba futóan kollektív. Viszont zavarba ejtően költőietlenek a szövegei. Zavarba ejt, hogy ezt leírtam róla, hiszen évek, évtizedek óta a(z így-úgy) depoetizált költői beszédmódok dívnak a magyar lírában. És mégis leírtam. Kellett. Az írásainak humora is van, ez nem ejt zavarba, bár ez (is) szokatlan a (poszt)telepes kortársi mezőnyben. Most ezt a boldog szomorú dalt (vagy mit…) választottam tőle, ami arról a helyről szól, ahol a lírai én él a pajtásaival. Egyébként nem kizárt, hogy mi is, kedves olvasók, ugyanazon a helyen élünk, tájékozódjunk hát ebből a költeményből, hogy merre hány óra.

Utópia és uzsonna egy kertben, mely a versailles-i kastély kertjének pontos mása
„Mindenkit akasszatok fel, csak a királyokat ne!”

a torkomat köszörültem, hogy a teremtett lények figyelmét felhívjam a teremtés
aktusára, ezzel megmutatva önnön nagyságom és a teremtett lények kicsinységét.
boldogok a lények, akiknek nincs fülük a torokköszörülésre és nincs szemük a
teremtett világra, súgta persze megint valaki oldalról, háttal nekem.

[…
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, halott történelmi személyiségek arcképei lógnak a falon.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, csak a lakosság 36 százaléka gondolkodik szimbólumokban.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, a libidó teher, akár a házimunka.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, megdolgozunk az élményeinkért.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, gyilkosságot elkövetni kizárólag jó indokkal lehet.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, érdekvédelmi szervezetet alapítottak a franciául nem beszélők.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, betiltották az alkoholt, mert hatására a lakosság elbizonytalanodott, lelkük magányosságba fordult, kivált, ha a fogyasztás moll jellegű tánczenére történt.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, az emberek szabadidejükben az ország dekorációjához készítenek különböző díszeket csuhéból.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, a költők nem a művelt közönségnek, hanem maguknak írnak.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, a művelt közönség nem érzi magára hagyatva önmagát.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, nincs külön szavunk a spleenre, hisz semmi nincs rajta kívül, amitől meg kellene különböztetni.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, nincsenek döntéshozók, ilyenformán pedig döntések sincsenek.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, a papok a buszon felállnak és átadják a helyüket.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, a lakosságszámhoz képest kevés a próféta.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, szabad beszélni arról, hogy nem kedvünkre való a hely, ahol élünk.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, erősen ajánlott az előző tételt sok helyütt, sok ember előtt hangoztatni.
a helyről, ahol pajtásaimmal élek, nem lehet elmenekülni, mert nincsen kívüle számodra hely.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, a nemzeti ünnepek: játékok.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, a törvények vannak miérettünk..
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, lehet különböznöm, de ezért nem érdemlek dicséretet.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, nem rendeznek sportversenyeket.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, nincsen cenzúra.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, van vérfertőzés.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, a testemet csak egyféleképpen bocsáthatom áruba.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, van kötelező furulyaóra.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, nem születik sok gyerek.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, minden pajtásom ugyanezeket a dolgokat mondaná a helyről, ahol pajtásaimmal élek.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, vannak kötelező olvasmányok.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, az emberek zsetonokat nyernek, ha rajtakapnak valakit, hogy ellentmondásba keveredik önnönmagával és a zsetonokat ételre válthatják.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, a táplálkozás divat, nem létfeltétel.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, rajzpályázatot hirdetnek lázadás és forradalom hívószavakkal, a nyeremény: könyvcsomag.
a helyen, ahol pajtásaimmal élek, mindannyian ugyanúgy vagyunk boldogok.
… ]

a kosaramból szőlőt, friss kenyeret és tejet veszek elő, megkínálom vendégeimet,
akik szavamra nem figyelnek, a szökőkutak kápráztatják a férfit, a nő pedig fűfoltos
szoknyája miatt bosszankodik. csak kirándulni jöttünk, mondják néha egymásnak, és
azon gondolkozom, hogy könyörüljek-e rajtuk.

6. Székely Örs: sivatag-triptichon – „együttállás van” (Látó, 2018/1)

Ez egy szép vers. Általában fukarkodni szoktam ezzel a jelzővel, netán ironikusan használni, de most nem, becsszó. Homoksivatag, hósivatag – és nem szósivatag. Szövegáradás. Szétfut, mint egy virágzás. Sebesen. Szemantikai és fonológiai orgia. De nemcsak az értés meg a hallás, hanem a látás, a hőérzet, a szaglás, a tapintás, az ízlelés. Minden. A szél sebzőn rózsázik, a hó havazik. A szél, a fül, a száj meg betelik. Elég komoly.

sivatag-triptichon

A.

mintha pazarolna a sivatagra ha ráhavazik
a szétterülő hó mint kihajtogatott rózsák
összesebzik a bőrt a szélben a széllel
szétfutnak a sebek rajtam mint a rózsák
mint egy virágzás amit szabadon hagyok
az intenzitások mint a virágok mint a homok

*

kis zajjal nyílnak váratlan pillanatokban
mint a pergő homok és a ropogó hó

B.

a napoké és a homoké,
ami a szélben száradó fehéret szikkassza és eméssze el.

ez a világ fekete köröm és alólam válik le,
ahogy védtelen lábam a másik pusztaságában gázol.
hajnalban, amikor hirtelen ráhavazik a sivatagra,
teljen be szám a homok hangjának szépségével,
a rózsák kiömlésével a síkra,
amit a homok hord össze szemeimnek,
és a ropogó hó:
virágaikba bogarak kövesednek.
bámulatos lesz délelőtt a hó kevesedése,
belefagy, mielőtt elpárolog, a homok;
összesebzi a bőrt a szélben, a széllel,
fussanak szét a sebek rajtam, mint a rózsák:
szabadon engedem virágzásukat.

ilyenkor hajnalban mégis együttállás van,
kifinomodnak a formák és a színek,
tájakká rendezik a történeteket,
ráidomítják a szemet minden homokkristályra.
az intenzitások, mint a virágok,
váratlan pillanatokban nyílnak,
feszítsd ki fölém az égboltot a sivatagot
a rózsa és a homok erezetében.

C.

az intenzitások mint a virágok szétfutnak mint a rózsák szétfutnak mint a sebek váratlan pillanatokban nyílnak bámulatos mint egy virágzás a hó úgy sebzi össze a bőrt a sebek a kihajtogatott rózsák a szétterülő hó úgy sebzik össze mint egy virágzás a bőr amit szabadon hagyok
bele homokszemek fagynak-nyílnak mint a virágok amik befele nyílnak kis zajjal futnak szét rajta a sebek mint az idomok mint a bogarak ropogó hó havazik rájuk a szél a fül a száj betelik velük mint szétterülő homok
tágulnak és fagynak mint hó fagynak nyílnak pazarolnak

5. Kormányos Ákos: Metélés – „zökkenőmentesen / zajlott” (Tiszatáj, 2018/10)

Meglehetősen markáns emlékem, hogy egy távolsági buszon ülök, Pécsről tartok Harkány felé, kezemben a hupikék Petri-válogatott. Valahol Pogány és Szalánta között kezdtem bele életemben először, s ily módon: gyanútlanul a Hogy elérjek a napsütötte sávig… olvasásába. Elképedve olvastam, a margarinos jelenetnél viszolygásom tetőfokára hágott, tátott szájjal olvastam tovább, nem lehetett letenni, az ablakon túl andalító táj ringott az olvasottak ellenpontjaként, a körülöttem ülő utazóközönség mit sem érzékelt abból, ami velem történik, szagolták a Wunderbaumon átütő enyhe trágyaillatot, hallgatták a limonádé rádiót. Afféle katarzisnak mondanám a magam részéről.

Na most egyértelmű túlzás lenne azt mondani, hogy Kormányos Ákos versének olvasása közben is ez történt, mert például nem ültem buszon, de mégis valami hasonló. Őszintén szólva, a cím elég beszédes, arra mégsem egészen számítottam, hogy az fog utána következni, ami következett. Tátott szájjal olvastam, viszolyogva és lenyűgözve. Ahogy az angol mondja, what the fuck, ugye. És hát kicsit megint jobban, máshogy vagy újra érteni vélem, hogy a költészetet miért szokás ahhoz hasonlítani, amikor Odüsszeusz kihallgatja a szirének veszedelmes énekét. Meg, ugye, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.

Ugyanakkor mostanra négyszer-ötször olvastam az opust, az elképedés még mindig megvan, de megláttam (sajnos) zavaró hibákat is: legjobban a sortörések esetlegességei zavarnak. Azon is eltűnődtem, hogy a – nagyon helyesen! – feloldozást hozó zárlatot mégse kellett volna így, egy ilyen csattanóval lecsapni. Mindegy. A szöveg végül olvasásról olvasásra lecsúszott a dobogóról. Ettől függetlenül számomra az idei év alighanem legemlékezetesebb verse, még ha az olvasás kulisszája nem egy andalító buszút, hanem csak egy náthás lakás volt is.

Metélés

Helyileg érzéstelenítettek.
Az orvos egy hatalmas fémcsipesszel
fertőtlenített kendőt markolt,
és durván, magabiztosan
dörzsölte vele az érintett területet.
Hét injekciót kaptam. Nem tudnám
megmondani, hogy a makkomba vagy
a fitymába, de arra biztosan emlékszem,
hogy hét volt.
Egy,
kettő,
három,
négy,
öt, a hat és a hét már nem fájt.
Addigra beütött a többi.
Az első annyira fájt, azt hittem,
letépem a fémrudat, amit a nyakam fölé helyeztek,
nehogy felhajoljak és ránézzek
a felvágott farkamra.
Féltek, hogy azonnal elájulok.
Előtte még talán el is hányom magam.
Én inkább attól féltem, hogy merevedésem lesz
a látványtól.
Megnyugodtam.
Hatni kezdett az injekció,
ettől fogva nem éreztem, hogy mi történik,
csak találgattam az orvos és a nővérek szóváltásából.
Arról beszélgettek, hogy éppen négyfelé
vágják a fitymám. Úgy képzelem, ahogy a banánt
is hámozzuk. Majd egyenként a négy
lehajtott részt a makk fölött levágták.
Minden szikés jelenetet hangos gépzaj követett.
Varrógépre emlékeztetett a hangja,
folyamatos, ütemes kattogás.
TÁK-TÁK-TÁK-TÁK-TÁK
szelte a farkamon a bőrt a tű.
A negyedik alkalom után
közölték velem, hogy kész vagyunk.
Erre a pillanatra készültem eleje óta.
Vissza akartam pillantani a műtőasztalra.
Látni akartam a farkamból kiömlött vért.
A nővér azonban profi volt,
megsejthette mire készülök,
felsegített, hátra akartam rántani a fejem,
de ő teljes testével átkarolt. Fejem a saját feje mögé nyomta,
másik kezével pedig precíz mozdulattal összeszedte
a véres ágyneműket a hátam mögött egy pillanat alatt.
Ölelkezésünk egészen romantikusra sikeredett,
beleszámítva a meztelenségemet, a műtő véres gennyes büdös szagát,
és hogy még csurgott felvágott-összevarrt farkamból a vér.
Rettegtem elmenni pisilni,
egy ponton túl viszont muszáj volt.
Addig megnézni se mertem. A pisilés zökkenőmentesen
zajlott.
Ahogy visszaértem a szobába, megvizsgáltam.
Véres nyálka borította. Vörös volt és kék.
A makk mögött húzódó részt és a bőrt
műanyag csomók varrták össze. Olyan volt, mint a
szögesdrót. Megnyugodtam, hogy elég biztosnak tűnik.
Akkor vettem észre a farkam alján lévő
hatalmas véraláfutást. Akkora volt, mint az öklöm.
Napok alatt sem tudott meggyőzni se az orvos, se
más, hogy az nem fog szétszakadni. Rettegtem.
Persze valahol izgatott a dolog, de közben mégis az én farkam van veszélyben.
Hetek alatt sem múlt el. Csak a színét változtatta
kék, fekete, vörös, kék, vörös, néhanapján zöld.
A párom el volt ámulva.
Miközben teával borogatta, ahogy az orvos kérte,
mindig megvizsgálta. A szögesdrótokat, az öklömnyi vérzsákot, a kidudorodó
ereket. „Akkora vagy, mint egy ló”, mondogatta.
Ez a lószerszám azonban még hónapokig kivonva a forgalomból.
Az esték még valahogy elmúltak.
Kis fájdalommal, kis ijedtséggel.
De a hajnali merevedések őrületesek voltak.
A megfeszült farkam küzdött a gravitációval
hasán a hatalmas vérömlennyel,
mindeközben a megfeszülő bőr kezdte
szétfeszíteni a műanyag varrást. Egyik oldalról a bőr,
a másik oldalon a makkom próbálta kivájni magát
a szögesdrótból.
Azonnal az oldalamra fordultam, hogy hamarabb elmúljon
a merevedés. A hatalmas, véres, lüktető elkorcsosult pénisz
a combomra zuhant, és mire felkiáltottam volna a fájdalomtól, már éreztem,
hogy megérte, mert a vér húzódik vissza.
Két hónap után lehet először maszturbálni,
hat hónap után bírja a puncit,
kilenc hónap, de inkább egy év, mire mehet análisan.
Ezt mondta az orvos. Az első maszturbálás
kínkeserves volt. Még mindig volt egy kicsi véraláfutásos
puttony az alján, és itt-ott a varrat sem szívódott még fel.
Tovább viszont nem lehetett bírni. Két hónap.
Az erekciók ekkor már egy ideje nem fájtak, sőt.
A testhez még mindig nem érhettem sehol. Megpróbáltam néhány ujjammal
kizárólag a makkot dörgölni, ami meghozta az eredményt, illetve mégse.
Kőkemény merevedések voltak, és minden alkalommal meg is állt a szívem
egy pillanatra, csak éppen nem lövelltem el. Azt hittem, megőrülök,
újra és újra kifárasztottam a tüdőm, a szívem. Különféle pornófilmek
váltották egymást. Aztán valamikor néhány óra próbálkozás után,
egyszer csak kicsorgattam magamból két hónap
keserveit. Borzasztó kevés. Ha nem lettem volna
őrületesen hálás és fáradt, még talán fel is csesződöm.

4. Fekete Richárd: Idilli válasz – „igaz?” (Hévíz, 2018/1)

Hátborzongatóan kíméletlen és kimért ez a szöveg. Ez nem a Varró Dani-féle hitvesi líra. Nagyon nem. És nagyon más, mint amit Fekete Richárdtól eddig olvashattunk akár a Bányaidőben, akár lánykori debütálásakor, a Király Odett néven kiadott Magamon kívülben. És közben a nyelv, a hang, a modalitás, a gondolatritmus, a szórend – mind félreismerhetetlenül az övé. Szomorú szöveg, s ha egy pillanatra a megszólított „kedves jé” helyébe képzeljük magunkat, kegyetlen is talán. De nem gondolom, hogy vádolna vagy hárítana a beszélő: mindketten hibásak, és hárman vannak ebben a szarban, ki kellene menteni az ártatlan harmadikat – nekem erről szól ez a szöveg. Egyébként meg az lehet a tanulság, hogy nehéz ügy a számvetés meg a vallomásosság – de az idilli válaszért tenni kell.

Idilli válasz

És a gyereknek csak szelíd elképzelése lesz arról,
hogy mennyit öltük egymást miattunk,
és csak félve, éjjelbe nyúló konyhai beszélgetés közben
meri majd megkérdezni, hogy megcsaltál-e
engem, és hogy megcsaltalak-e téged,
és bizonyára lesz benne annyi egészséges
önutálat, egészségtelen tapintat, hogy
néma válasz esetén ne kérdezze meg
ugyanazt félhalkan ismét –
pedig milyen szép, idilli választ kapna,
ha akkor még lenne bennünk kellő őszinteség.

A pofozkodás és a kulcsdobálás képe
ugyan megfogan a fejében, ám gyorsan,
az abortusz gondolatának kellemetlenségével
hessegeti el magától fél pillanat alatt
a két nyálkás madarat.

Hozzám hasonlóan ő is
meg fogja kérdezni, hogy szeretsz-e engem
– kétévesen is megkérdezte –,
de készülj fel, kedves jé, hogy
a terhességre való ráeszmélés
megdöbbentő pillanatát idézve
azt is megkérdezi, hogy
szerettél-e valaha,
és neked nem lesz jobb válaszod,
csak az, amivel időt szoktál húzni. Miért?

De azt azért elmondod neki négyszemközt,
csak apád ne tudja meg, hogy akart gyerek volt,
félig szerelemből, félig menekülésből,
de akkor is tökéletesen akart –
én pedig elmondom majd neki, hogy
most már tökmindegy az egész, és ha
tanulságot akar – és remélem, akar –,
akkor az csak annyi legyen, hogy
ne utálja magát, de semmiképp se
jobban, mint ahogy mi utáljuk
magunkat, és legalább
annyira szeresse magát,
amennyire mi szeretjük
– igaz? – őt.

3. Turi Tímea: A konyhában – „az enyém, de nem én” (Alföld, 2018/11)

Turi Tímea lírája hangsúlyosan női, feminista líra. Költészetének sajátos „női tekintetét” (amit általában a férfiakra vet) Szűcs Teri még a Jönnek az összes férfiak című kötetről írva hasonlította Petri (általában nőkre vetett) tárgyiasító-elemző tekintetéhez. Ebben a versben is van valami ebből a tárgyilagosságból, de e tekintet fókuszában nem más áll, mint maga az én, az ő szerepe, a helyzete, az élete végső soron. Önvizsgálat és vallomás lesz egy egyszerű vendégfogadós konyhai szituációból. Ambivalens vershelyzet: miközben a háziasszony lírai én karakánul vall arról, hogy nem ő vezeti a háztartást (igaz, nem a versbéli másiknak, a nála vendégeskedő háziasszonynak, hanem nekünk, az olvasóközönségnek), addig párhuzamosan rombolja le az erős, szorgos, tüchtig nő képét: nem, ő sem képes a munka mellett háztartást vezetni, bejárónőt kellett fogadnia. És mindeközben ott a baljós kérdés: vajon ki elől titkolja ezt a lírai én? A másik házaspár elől? Netán valami társadalmi taburól, megfelelési kényszerről van szó?

A konyhában

Amíg a férjeink beszélgettek,
mi kimentünk a konyhába.
Nem beszéltünk róla, de tudtuk,
egyikünk sem él hiába.
Köröttünk a ház, amiben előttünk
is öröm és kétely lakott.
Te megdicsértél azért, hogy látod,
már lepucoltam az ablakot.

Te láttad, és én büszke voltam,
pedig ez sem volt az én érdemem.
Nem mondtam el, de egy bejárónő
tartja rendben az életem.
Van úgy, hogy nem is találkozunk,
a lakásunkhoz kulcsa van.
Igazából ő és nem én tudom,
hogy hol az égő és hol a csavar.

Ez a háztartás az én birtokom,
de igazából ehhez sincs közöm.
Még nem tanultam a hibáimból,
a virágokat sem én öntözöm.
Ez a tér az enyém, de nem én
porolom ki a szőnyeget.
Nem gondolom, hogy szolga volnék,
s hogy minden férfi szörnyeteg.

Amíg a férjeink beszélgettek,
a konyhában volt egy pillanat:
zavaromban letöröltem,
hogy tiszta legyen, a munkalap.
Már megint nem volt bátorságom
elmondani, hogy hogy vagyok.
A téli nagytakarítás után
hiába jöttek a vad fagyok.

Egy pillanat, amíg a konyhában álltunk,
és a munkalap ragyogott,
te sem beszéltél arról, hogy néha
magányosak a nappalok.
Mindannyian ismerjük
a hiányokat, a foltokat.
Mindenki mögött egy láthatatlan
kéz tartja rendben a dolgokat.

A férjeink ugyanazt olvassák,
de mást gondolnak egymásról.
Mi visszatértünk tálcányi sóssal,
és semmit sem tanultunk egymástól.
Az ablak, mintha láthatatlan
volna, fényben nevettünk.
Amíg a férjeink beszélgettek,
addig se magunkról beszéltünk.

2. Markó Béla: Hátrahagyott ars poetica – „Egyáltalán nem hasonlít” (Alföld, 2018/9)

Van egy Ben Lerner nevű amerikai költő, író, esszéista; az ő The Hatred of Poetry (A költészet utálata) című (hosszú)esszéjében olvashatunk – többek között – az első fennmaradt angol nyelvű költő, Caedmon történetéről. A pásztor Caedmon az istállóba menekül a tábortűznél ülő barátai köréből, csak ne kelljen neki is dalt költenie. Álmában Caedmont meglátogatja az Isten (vagy egy angyal, netán valami démon, ki tudja – állítólag nem derül ki a Szent Béda által jegyzett 731-ben elkészült latin nyelvű angol egyháztörténetből, mely a legenda első forrása). Tehát Caedmontól azt kéri álmában az Isten (vagy egy angyal etc.), hogy énekeljen neki, költsön dalt. A pásztor szabadkozik, a jelenés erősködik. „De miről énekeljek?” – kérdezi Caedmon. „A teremtett dolgok kezdetéről” – válaszolja a látogató. S ahogy Caedmon kinyitja a száját, gyönyörűen áradó strófákban kezdi magasztalni az Istent, hogy a pásztor maga is meglepődik álmában. Reggel üt be a krach, Caedmon ugyan költőként ébred, de azzal kell szembesülnie, hogy az éberen költött éneke csupán halovány árnyéka az álombelinek. Szent Béda tanulsága állítólag az, hogy amiképp csak járulékos veszteséggel lehet tolmácsolni-fordítani két idegen nyelv között, úgy csak veszteséggel lehet fordítani transzcendens és valóság között. (Vagy Allen Grossman terminológiájával – amit Lerner is használ – a virtuális és az aktuális költemény között.) A mi tanulságunk (ismét) lehet például az, hogy sem a nyelv, sem a vers nem (mégsem) cifra szolga.

Viszont Lerner egy ponton megfordítja a problémát, s már arról beszél, hogy bár az aktuális költemény csupán halovány mása a virtuálisnak, az aktuálisból (persze amennyiben jó az a költemény, bár Lerner szerint a nagyon gyatra versezetek is képesek erre, csak a középszerűek nem – de ez egy másik történet) megsejthető a virtuális álomi, magasztos nagyszerűsége. Vagyis, hogy a jó költészet (bár halovány árnyék csupán etc.) engedi, hogy beleérezzünk a nagybetűs Költészetbe, még ha egészében meg nem tapasztaljuk is. Markó Béla nagyszerű verse is ezzel/ezekkel a problémákkal szembesít minket.

Hátrahagyott ars poetica

Csak közvetett bizonyítékaim vannak
arról, hogy mit takar az éjszaka,
egy-két részletet kideríthetek talán,
amikor reggel a hegyek mögül felgyűrődik
néhány szürke felhő, akár a szennyes ruha
egy töredezett szélű hatalmas kosárban.

A fiókban heverő súlyos kalapácsból
és az összeszorított szájú harapófogóból
próbálom kitalálni, hogy milyenek a szegek,
amelyeket Krisztus tenyerén és lábfején átvertek,
aztán halála után ki is húzták persze,
de nem dobták el, hanem gondosan letörülték,
mert bármikor szükség lehet még rájuk.

Egyáltalán nem hasonlít a puskagolyó
a futtában leterített kóbor kutyához,
mégis ebből kell megismernem
az alakját, a színét, az éhségét,
a szomjúságát, a szörnyű vicsorgását,
és egyetlen sörétes puskát kell megvizsgálnom,
ha pontosan el akarom képzelni
a mezei nyulat vagy a vadkacsát,
végighúzom a hideg késpengén az ujjamat,
hogy érezzem a bárányok göndör gyapját.

Már csak magamat figyelhetem,
a kezemet, a lábamat, az arcomat a tükörben,
hogy lássam a nőket, akiket megérintettem,
és azokat is, akiket nem láttam még soha,
de álmodtam róluk valamikor régen.

Nem tudom, ki teremtette a világot,
azt mondják, a saját képére gyúrt minket,
de én ezt nem hiszem, inkább csak
úgy hasonlít hozzánk, mint
az ecetes spongya a megváltóhoz,
a lándzsa a lágy, meztelen testhez,
vagy a szél a rózsabokorhoz, amelyen áthalad,
viszi még egy ideig az illatot,
majd elejti, és nem találja többé.

Annyi vers megsebzett engem,
annyi vers átfújt rajtam tavasszal,
annyi vers zuhant rám ősszel váratlanul,
mint súlyos kő az érett, csonthéjú dióra,
hogy a szétszóródott betűkből
talán megtudhatjátok, ki voltam.

1. Nagy Márta Júlia: Kronosz-ábrázolás egy Mexikói úti ház falán – „hányféle harag és szorongás” (ÉS, 2018/18)

Nem merném azt állítani, hogy teljes egészében átlátom ezt a verset. Nem is biztos, hogy kell, vannak olyan alkotások, amelyek egészben nem, mindig csak egy-egy nézőpontból vagy megközelítésből beláthatók. Ha tartalmilag nézzük, a versnek több beszélője is van, így megszólal Kronosz, a második rész végére – én úgy értem legalábbis – már egy nő beszél (gondolom Rhea), később megszólal Kronosz lenyelt gyermekeinek kórusa is. Nem kell különösebben otthon lenni a mitológiában, hogy tudjuk, a görög családmodell nem a legfényesebb. Nos, dióhéjban ezt szemlélteti ez a költemény is.

Engem egyébként mindenekelőtt a hangzásával fogott meg ez a szöveg. Ahogy annak idején, a megjelenéskor egy Facebook-kommentben Nemes Z. Márió írta, a vers esztétikája (a felszínen legalábbis, verstechnikai-formanyelvi szempontból) későmodernnek mondható. Én legalábbis Zelk Zoltán és Vas István költészetét hallom visszhangozni a finoman összerímelő verssorok mögött. S amikor azt olvasom a negyedik részben, hogy „Tudom, te vagy a rend, nekem mégis nehéz, / ha velem aludtál, nappal hová mész? / Miért ölelsz meg reggel, ha éjjel ordibáltál? / Aludni akartunk, és itt minden nap áll a bál.”, akkor természetesen József Attilát (s az Óda mellékdalát). Ha persze a vers szépségeszményére kérdezünk rá, az nem későmodern, jóval érdesebb, a kortársi testpoétikán, poszthumánon és traumaköltészeten edződött. De felbukkannak a „tűzpiros virágok” meg a deres ágakon reszkető „hóbogyók”. Nem olyan magától értetődő ezeket és így leírni manapság. Mindegy, a lényeg, hogy (szerintem) működik. Igen komoly vers, öttételes terjedelmével együtt is azt mondanám róla, hogy mértéktartó. (Érdekes, hogy különböző összefüggésekben igen különböző verseknél tettem említést valamifajta mértékletességről. Csak, hogy tovább bonyolítsam, erről mindig Ottlik Géza Iskola a határonjának a vége jut eszembe: „takarékosan végigszívtuk”.) Tulajdonképpen nagyvers, nem szívesen sütök rá ilyen bélyeget csak úgy szövegekre, de azt hiszem, ez elbírja.

Kronosz-ábrázolás egy Mexikói úti ház falán

I.

Kiokádnám, ami bennem van, ha volna
valami bennem, de ez van, hát nincsen.
Tűzpiros virágok hajolnak ki az ablakon,
meg-megremegnek a szélben, a falról
a vakolás lepereg, kirajzol egy arcot
vagy csendéletet a havas tájban:
hóbogyók reszketnek deres ágakon,
amikor fentebb, náluk még nyár van.

Szabadság nincs, de minden más van,
gubbasztok reggel a játszós ruhában.
Összerezzenek, ha leül mellém.
Ez már életében olyan, mint egy szellem,
falfehér az arca és a frászt hozza rám,
hogy aludtál és mikorra mész –
tudom, itt ez a rend, nekem mégis nehéz.

A szemközti házban az összes ablakban
gyerekek állnak, és mind engem néznek.
Hol egy áll, hol kettő, hol pedig három,
a ruhájuk rongyos, az arcuk véres.
Szintről szintre nézem, döbbenten látom,
minél feljebb állnak, annál rongyosabbak,
minél magasabban, annál véresebbek,
és mind, lány és fiú, mind-mind ismerősek.

II.

Szabadság nincs, de minden más van –
gubbasztok reggel azbesztruhában,
tűzkarima gyúlt a virágok körül –
az ujjam köré csavarom a világ pusztulását,
és nem bocsátják meg, hogy nem éltem
az életet, amire vének és vakok rábólintottak;

kimondhatatlan jól van, hogy csak volt,
ha levendulával csiklandoznám a talpuk,
kacarászástól remegne a sok szakáll,
és megkérdeznék, én mikor növesztek,
burjánzani kell, a dolgok rendje ez

az ujjam köré csavarom a világ pusztulását

sziklákra száradt vér ösvényein gyíkok futkorásznak,
halálos lakomám után hordják el a morzsát,
az ujjam köré csavarom a vénség pusztulását,
ne magyarázzon, mi volt vagy mi lesz

senki sem hiszi el, mennyire vágytam rá,
hogy csiklandozhassam a csecsemők talpát,
senki sem hiszi el, hogy vágytam rád,

kifacsarom a csecsemők álmát,
senki sem érti, hogy én vágytam rád,
levett a lábamról a pofontól pirosló orcád

emlékezz arra, akinek ömlött a szájából a vér

eredendően mit sem ártottam

emlékezz rá, hányféle harag és szorongás
marta lyukasra a gyomrát,
hogy ömlött a szájából a vér

és feletted gerlék röpködtek a piszkosszürke égen
a szoba-konyhás munkáslakások felett,
te valami vonzót találtál a rongyokban,
szerettél turkálni köztük, és tovább szaggatni

mert te darabokban szereted a dolgokat

aranyfüst a szobrokon és homok neked egy
neked minden isten létezik,
hol ehhez, hol ahhoz imádkozol,
hogy amerre épp kell, térítsenek téged

én egészben nyeltem le őket,
ezért nem teljesül az egyetlen vágyad

összeprésellek, mint egy marék málnát
nem leszek az őzgidalábú szajhád
azt hiszed, van annyi szíved és eszed,
hogy mindet elhidd, hogy hidd az összeset?

III.

Vesszők erdejéből bújik ki a hold,
lerombolt városok harangja felkondul,
vörös levélcafatot pörget meg a szél,
kakas nyakát szegi egy borpozsgás szakácsnő,
komótosan csorog a padlóra a számból a vér.

IV.

Tudom, te vagy a rend, nekem mégis nehéz,
ha velem aludtál, nappal hová mész?
Miért ölelsz meg reggel, ha éjjel ordibáltál?
Aludni akartunk, és itt minden nap áll a bál.

Hány szemem legyen, hogy minden színed lássa,
Hány legyen bónuszban, ha ettől megvakulnék?
Téged dédelgetnek, engem feláldoznak,
Pedig nem vagy isten, én sem egy ivadék.

V.

Nem reszket semmi, nálunk még nyár van.
Kórusban üvöltjük: hiszünk apánkban.
Harsona formájú tűzpiros virág
ontja a légbe bűzlő, kormos magvát,
légkék kéz fogja szárát, kifújja utolsó jeges leheletét,
és megalvasztja bennünk a vért,
és megalvasztja rajtunk a vért.

Mohácsi Balázs

szerző: Mohácsi Balázs
honlap e-mail
Mohácsi Balázs 1990-ben született. Költő, kritikus, a Jelenkor szerkesztője, a Versum főszerkesztő-helyettese. Kötete: Hungária út, hazafelé (2018). Pécsett él. A szerzőfotót Kiss Tibor Noé készítette.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum