KULTer.hu - 2018 KULTkönyvkritikái (TOP 10)
107464
post-template-default,single,single-post,postid-107464,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2018 KULTkönyvkritikái (TOP 10)

Az év kritikái, amelyekre emlékezni fogunk

Az idei év a harmadik, hogy toplistát készítek a KULTer.hu számára, ami azért is kiváló dolog, mert 2016-os és 2017-es kritikalistáim előbeszélyeiben már végigmentegetőztem minden lehetséges kört. Így csak röviden utalok arra, hogy egy csodálatos csecsemő boldog apukájaként valószínűleg 2018-ban többször merültem alá az állatos könyvek rejtelmeibe, mint a kritikai élet mindig hűsítő habjaiba, vagyis most sem sikerült az évben legyártott többmilliárd recenzió összes betűjét elolvasnom. Helyette kombináltam a folyóiratévfolyamok átfutását, egyes szerzők évi termésének elolvasását és egyes kötetek recepciójának végigkövetését.

A listára felkerültek között ezúttal sem találhatók olyanok, akik jelen voltak az esküvőmön (Urbán Bálint), vagy akiknek a kritikájában szerepel a nevem (Kisantal Tamás, Károlyi Csaba) – nagy kár, mert mindhárman remek írással-írásokkal jelentkeztek idén. Kisagyamban mindvégig ott motoszkált, hogy minél több olyan csoportból merítsek, akik alulreprezentáltak a hasonló listákon, a végső döntésnél azonban igyekeztem csakis a lelkiismeretemre és a minőségérzékemre hallgatni – hogy hogy sikerült, ítélje meg az olvasó!

10. Csuhai István: Primer, szekunder, tercier (Mathias Énard: Iránytű), ÉS, 2018. augusztus 17.

Vannak kritikusok, akiket azért szeretünk, mert képesek megfogalmazni, amit mi csak érzünk (Takáts József). Vannak, akiket azért, mert olyan homlokegyenest máshogy olvasnak, mint mi, hogy éppen ez az izgalmas (Bárány Tibor). És vannak, akiket épp ellenkezőleg, azért, mert pontosan tudjuk, hogy ha azt mondják egy könyvről, hogy ez, fiam, jó, akkor az nekünk is tetszeni fog, és nagy valószínűséggel kábé ugyanazért, amiért a kritika írójának tetszett. Az ilyen szerencsés stílusegyezés követésre ingerel: ezért nem szoktam elszalasztani évek óta Csuhai István egyetlen Követési távolságát sem az ÉS-ben. Márpedig van mit követni: szerzőnk 2018-ban tizenhárom (!) recenziót írt tajvani, osztrák, amerikai, ausztrál, angol, francia, argentin, és szlovák-magyar szerzők műveiről (ah, a létező világirodalom-kritika!), s mindezt az idő szorításában is egyenletes színvonalon tette – holott idén mintha az ötszáz oldal fölötti könyvekre szakosodott volna.

Csuhai recenziói alapvetően Radnóti Sándor szervizkritikájának ismérveivel bírnak: bravúros tömörséggel pozicionálják a szerzőt az irodalmi mezőben és vázolják fel a kötet koncepcióját, majd megmondják, miért volt jó vagy rossz olvasni az adott kötetet, és igyekeznek azt elhelyezni a szerző magyarul olvasható más művei között. Mindeközben van bennük stílus és személyesség is: ha tanítani kéne a kritikusiskolában, hogy kell kinéznie egy olvasóbarát 6000 karakteresnek, elég lenne feladni Csuhai tetszés szerinti Követésijét a hallgatóságnak: guide-oljatok ti is így, kedveseim! Erre a listára most Mathias Énard Iránytűje került föl, melynek eddig két kritikusa volt: Csuhai és Krusovszky Dénes. Egyikük „ritkaságszámba menő, felfedezésekre késztető intellektuális kalandregénynek”, másikuk „túlhabzó kulturális hévvel megírt intellektuális lektűrnek” látta a regényt – egyaránt meggyőző rajongásuk, illetve fanyalgásuk nyomán pedig épp most olvasom a regényt. Ilyenkor kell, hogy a kritikus hátradőljön a székén – hát nem volt minden hiábavaló!

9. Radnóti Sándor: Rettenetes kísértések (Jo Nesbø: Macbeth), Revizor, 2018.  július 4.

Azt mondani, hogy a magas és populáris irodalom közti határvonalakat mostanság tudatos bombázás éri mifelénk, és hogy az én generációm ugyanazzal a kanállal merít a Pókember-képregényekből, mint Kantból, olyan frázishalom, amit magam is túl sokszor ismételgetek. Gyakorlati szempontból ugyanakkor az a helyzet, hogy kevés olyan kritikus van, aki mindkét regiszterben járatos: egy Lovecraft – X-akták – Wittgenstein szubsztrátum együttes felfejtése egészen más ismereteket igényel, mint mondjuk egy Kosztolányi – Ottlik – Esterházy hagyományvonalé. Ezért is ritka madár az olyan kritika, mint Radnóti Sándoré, aki egyszerre tud autentikusan megnyilatkozni Freud Macbeth-magyarázatáról, és Jo Nesbø Harry Hole-sorozatáról: ha ugyanis mondjuk a Hogarth Press azt kezdeményezi, hogy híres írók meséljék újra a Shakespeare-drámákat, és a norvég krimiíró is köztük van, akkor mindkét képességre szükség lesz.

Radnóti alig több mint ötezer karakterben is magabiztosan tükrözi egymásra az eredetit és az adaptációt, megvizsgálja, hogy teljesített Nesbø a legrázósabb buktatókon, mennyire sikerül saját világába szervesítenie a shakespeare-i karaktereket, motívumokat és mondatokat, és hogy fordítja a maga javára az eredeti homályosabb pontjait. Feladata nem kisebb, mint a norvég íróé: egyiküknek Shakespeare világát, másikuknak a Shakespeare-kutatás bölcselmeit kell szervesen beépíteni egy olyan szövegbe, amit jó eséllyel skandináv krimin edződött olvasók fogyasztanak majd. Hogy ezt a legkisebb bökkenő nélkül, problémacentrikusan  és mindvégig ép nyelvezettel sikerül megoldania, olyan mesterségbeli tudásra utal, amivel Radnótin kívül kevesen rendelkeznek széles e hazában.

8. Gesztelyi Hermina: A liftben kritikát írni tilos! (Dániel András: És most elmondom, hogyan lifteztem), Alföld, 2018/3

Ha valaki azt hiszi, hogy pusztán, mert írt már kritikát verses-, novellás-, esszé- és drámakötetről, minden ki van pipálva ahhoz, hogy irodalomkritikusnak nevezhesse magát, Gesztelyi Hermina kritikája egészen biztosan megingatja hitében – én legalábbis azzal a tanulsággal zártam cikke elolvasását, hogy gyerekirodalomról írni jó esetben olyan, mintha egyszerre kéne egy drámáról és egy színdarabról valami okosat mondanunk. Míg ugyanis egy felnőttirodalmi könyv általában pusztán betűkből áll (ha leszámítjuk mondjuk Sebald fotóit vagy Vonnegut rajzait), és nem kell különösebb performatív aktus az olvasásához (hacsak az nem Peer Krisztián „felvágós” 42-je), egy megfelelően invenciózus gyerekirodalmi kötet többszörös játék, melyben a könyvnek mint tárgynak legalább akkora szerepe van, mint a képi anyagnak vagy magának a szövegnek.

Dániel András liftezős könyvét vertikálisan kell lapozgatni (merthogy a lift is vertikálisan közlekedik), képregényszerű ábrázolásmódja miatt nemcsak olvasni, de nézegetni is érdemes a teljes befogadói élményhez, a történetek vizuálisan is leképeződő töredékességének pedig nem az az érdeme, hogy hibátlanul felmondja a posztmodern első leckéjét, hanem az, hogy (a gyerekkönyveknél nem ritka) hetvenedik olvasásra is tartogat felfedeznivalót, nagyban csökkentve az alacsony monotóniatűréssel megvert szülők öngyilkossági rátáját. A még mindig igen fiatal debreceni kritikus, Gesztelyi Hermina írása nemcsak azért üdítő, mert irodalomkritikusoktól szokatlan gyakorlatiassággal szemléli tárgyát, hanem mert e tárgy nemcsak a könyvet, hanem az olvasás/nézegetés aktusát is magában foglalja – vagyis a hagyományos kritikusi kérdéseken túl arra is keresi a választ, hogyan nyerhető ki a kritika tárgyából maximális élmény gyerek és szülő számára. Hát kell-e ennél több egy magamfajta kisgyerekes szülő fejének elcsavarására?

7. Visy Beatrix: Nyelvpiercingek szögesdrótból (Tolnai Ottó: Szeméremékszerek), ÉS, 2018. július 20.

Visy Beatrix évek óta a legtermékenyebb magyar kritikusok egyike: idén, ha jól számolom, csaknem húsz kötetről tucatnyi kritikát írt, emellett pedig esszékkel és tanulmányokkal is jelentkezett, hogy aztán az év végéhez érve szintén a KULTeren toplistásítsa verseskötetélményeit – folyamatosan munkában volt tehát, s kevesen láthatják át nála jobban a honi irodalmi szcénát. Idén megjelent gyűjteményes kötetét, a Madártávlat és halszemoptikát olvasva tanítványom, Szántai Márk egyrészt a szoros olvasatok mestereként mutatja be Visyt, másrészt kiemeli szóképek iránti vonzódását – s megnyugodva tapasztaltam, hogy ez ebben a Tolnai-kritikában sem hagy alább. A minimum négytagú felsorolások, szóképek, szójátékok (na tessék, már én is kezdem) burjánzása ugyanis nem túldúsítja, hanem kritikába tükrözi Tolnai túlhalmozott, túlbeszélt, mégis magával ragadó szövegvilágát, vagyis Visy írása nemcsak tartalmában, de formájában is együtt él elemzése tárgyával. Szerencsés módon azonban a nyelvi tűzijáték nem fullad gegparádéba: mikor az első mondatban azt olvassuk, hogy „Tolnai Ottó Szeméremékszerek című micsodája ismét alaposan elveszejti az olvasót és önmagát átfúrt és kicsinosított redőiben”, egyszerre futunk rá a műfaj problémájára, a szimbólumhasználat fontosságára, és a szövegstruktúra becsapósságára – a szöveg végén, többször elveszejtve és megtalálva pedig azon vesszük észre magunkat, hogy minderről tulajdonképpen egész sokat megtudtunk. Ezt csinálja valaki Visy után!

6. Krusovszky Dénes: Torpedó alakú chips (Nathan Hill: Nix), Műút, 2018/67.

Egy irodalomkritikus különböző mérlegeket használhat, amikor számot vet a kezébe kerülő kötettel. Lemérheti a könyv súlyát az alkotó pályáján. Megnézheti, teljesítette-e szerzője a maga elé kitűzött célt. Megvizsgálhatja, hol áll saját műfajának, szubzsánerének sikeres műveihez képest. És persze ötvözheti is e törekvéseket olyan invenciózusan, mint Krusovszky Dénes a Nixről szóló kritikájában: vagyis hogy egyszerre mázsálja le a könyvet egy speciális műcsoport, a Nagy Amerikai Regények (Great American Novel, röviden GAN) mérlegén, értékeli a szerző projektjének sikerességét, és vizsgálja meg magát a mérleget is: vajon milyen elvárásokat, poétikákat is takar egy ilyen, meglehetősen marketingszagú marker?

A listán szereplő kritikusok közül Krusovszky látásmódja a leginkább műhelyszemléletű: íróként nagyon jó szemmel veszi észre az alul- és túlírást, mindig érzékeny a cselekmény és a karakterek valószerűségére, kényes a giccsre, a didaxisra és a szervetlenségre, mindeközben azonban nem kér többet a könyvtől, mint amit annak marketingesei ígérnek: mindvégig a szerzői cél (Nagy Amerikai Regényt írni) és a megvalósítás közti teret igyekszik bejátszani. S ha írását olvasván fájlalnánk, hogy Nathan Hill projektje elbukott, a hozzám hasonló kritikabubusokat az vigasztalhatja, hogy kritikusáé a legkevésbé sem.

5. Csehy Zoltán: A vörös megszámlálhatatlan árnyalata (Anne Carson: Vörös önéletrajza), Új Forrás, 2018/7

Ha van verseskötet, amit Csehy Zoltán költői és kritikai énjének szánt az ég, az Anne Carson Sztészikhorosz-újraírása, a Vörös önéletrajza: a kanadai költőnő nemcsak antikvitás, filozófia, zene és test iránti rajongásával csavarja el felvidéki kollegája fejét, hanem azzal is, hogy „ha már cserepeiből összerak egy amforát, azt nem a múzeumi tárlóba szánja, hanem azt szeretné, hogy használjuk” – vagyis hogy nem régészi, hanem művészi ambíció hajtja: egyszerre próbálja sajáttá és jelen idejűvé írni a múlt megmaradt cserepeit. Azzal ugyanakkor Csehy csavarja el az én fejemet, hogy nagyobb távlatból indít (mennyire jut el hozzánk a kurrens világirodalom?), a világirodalom váratlan szegmenseiből húz elő példákat (magától értetődő természetességgel beszél cseh fordításirodalomról és finn költészetről), nem feledkezik meg a fordító, Fenyvesi Orsolya munkájáról, és mindent tud „az antik lírai kánon egyik legnagyobb veszteséről”, a Carsont megihlető Sztészikhoroszról. Az már külön bravúr, hogy ezt az antik töredékekből gyártott, sokműfajú, posztmodern töredékhalmazt képes logikusan felépített egységként bemutatni, ez ugyanis legalább olyan jó (re)konstrukciós készséget feltételez, mint a cserepekből amforát összerakó Carsoné – csak a sajáttá tételnek köszönhetően hiába van ugyanazokból a darabokból, az övé egészen más. Boldogabb helyeken alighanem ezt hívják művészetnek.

4. Balogh Gergő: Nyelvautomata (Parti Nagy Lajos: Létbüfé), Alföld, 2018/12

Ha lenne a magyar kritikának kínai horoszkópja, a ’91-es évjárat legjellemzőbb tulajdonságainak alighanem a határozottságot, az erős mondatokat és a nagy terjedelmet jelölné meg. Az elmúlt években többször és joggal reflektorfénybe kerülő Sipos Balázs mellett van ugyanis egy korán őszülő Karinthy-kutató, aki 27 évesen egy ilyen mondattal nyitja Létbüfé-recenzióját: „Parti Nagy Lajos költészete kimerült.” Gondolhatnánk, ez valami gyerekesen odamondogatós, Urfi Péter hírhedt Nádas-recenziójára emlékeztető felütés, Balogh azonban a Létbüfé-vita írásainak nagy részétől elkülönbözve nem elsősorban a PNL-líra hatástörténeti kudarcának okait kutatja, hanem a költő saját, következetesen végigvitt pályájának bezáródását próbálja több szempontból megvilágítani.

A bezáródást Balogh két okra vezeti vissza: egyrészt arra, hogy a nyelv lehetőségeinek megnyitása, mint elsődleges költői feladat, nemcsak a verset teszi a pusztán akusztikai gyönyörködtetés kellékévé, de a költőt is a nyelv működését facilitáló operátorrá lényegíti; másrészt, hogy a PNL által csapágyasra járatott paródia (mely a nyelvi automatikák tökéletes ismeretéből fakadóan kiválóan megy a szerzőnek) ugyan funkcionálhat a költészet kritikájaként, ha azonban a paródia kizárólagossá lesz egy életműben, kívül helyezi magát a költészeten, és dekonstruálja a költőiséget magát. Mindez, bár logikus, természetesen vitatható: Balogh már-már spenglerien borúlátó PNL sorsát tekintve, szigorát sehol sem lazítja könnyedség, s miközben monomániát kiált, a figyelmes olvasó kiszúrhatja, hogy őt magát is foglyul ejtették saját nyelv- és Karinthy-kutatásai. Mégis, a tévedés kockázatát is vállaló, ehhez hasonló erős értelmezések sokkal bátrabbak, elgondolkodtatóbbak, mint az egyrészt-másrészt logikát működtető, megúszásra építő kritikák, melyekkel tele a padlás. Ha ez az írás korán belekerül a Mohácsi-Lapis vita folyamába, alighanem más, izgalmasabb irányt vesz az egész disputa.

3. Szolláth Dávid: Az irodalom mint dilettantizmus (Szvoren Edina: Verseim – Tizenhárom történet), Műút, 2018/67.

Ha az ember már a negyedik kötetét adja nyomdába, egyrészt bízhat abban, hogy van olyan rajongója, aki egyben kritikus is, vagy felkészülhet a szomorú realitásra: ez már az a kötetmennyiség, amit kevés ember olvas el/újra, csak hogy megírjon egy nyamvadt kritikát a legutolsóról tizenötezerért. Már ha a recenzenst nem Szolláth Dávidnak hívják: ha ugyanis igen, minden további nélkül feltételezhetjük, hogy kötetünk életművünk teljességébe ágyazódik majd – kritikusunk nemcsak a korabeli recepciót próbálja hozzáasszociálni ködös emlékeihez, hanem mindkettőt végigolvasva, folyamatában igyekszik majd újragondolni pályánk lankáit. Mivel pedig szorgalma problémacentrikussággal párosul, roppant gördülékeny szöveget kapunk, mely ugyanakkor mindig képes előrántani egy-egy párhuzamot a múltból, és a legapróbb részletekre, elmozdulásokra is figyel. A szoros és kontextuális, kötetre és életműre egyaránt koncentráló olvasaton csak két apróság ront: a suspense helyett használt suspence, és a némileg hirtelen befejezés – ezektől függetlenül azonban Szolláth írása kiemelkedik a gazdag és izgalmas Szvoren-recepcióból.

2. Takáts József: Magyarázatok az Omertához (Tompa Andrea: Omerta), Jelenkor, 2018/2

Takáts József az egyetlen ismétlő a tavalyi listáról, és többször egyértelművé tettem már, alkatilag talán ő áll a legközelebb hozzám az irodalomkritikai szcénában: minden évben könnyűszerrel találnék olyan írást, amit ennek a rangsornak az élére helyezhetnék, annyira üde színfolt a kritikai palettán ez a szerény, de határozott örök kívülálló. Idei lelkendezésem oka ugyanakkor talán éppen ebből a kívülállásból eredeztethető: Tompa Andrea Omertájáról ugyanis 2017-ben kevés kritikus megjegyzést lehetett hallani – a szerző egyenletesen magas színvonalú életműve, a vállalkozás nehézsége, történetileg érzékeny témája és kiváló marketingje hamar a fontos, egyszersmind nehezen bírálható könyvek közé emelte Tompa regényét. A szerző werkesszéjéből ugyanakkor kiderül, mennyire nehezen alakult ki belülről a regény végleges formája, Takáts pedig pont azokat a problematikus pontokat tárja fel, melyek mind az alkotás, mind az olvasás során ott lappanganak íróban és olvasóban – csak a mainstreamhez való tudattalan igazodás sokszor kizárja őket elménkből.

Ettől persze még az Omerta remek regény – Takáts ugyanakkor bátor, őszinte és éleslátó kritikusként azokra a pontjaira is rámutat, melyek zavarhatják az olvasót: a szerkezet aránytalanságára, Vilmos kommunista zsargonnal elnehezített nyelvére, a szereplők intim kérdésekben tanúsított valószínűtlenül őszinte mondataira, vagy épp Eleonóra könyvének különállására. Aki írt már kritikát viszonylag egységesen értékelt és értelmezett írásműről, tudhatja, mennyire nehéz egy többé-kevésbé kialakult értelmezési konszenzustól elegánsan és okosan elkülönbözni – de nemcsak e különutasság az, ami Takáts írását kiemeli a többi közül. Hanem az a zárlat, amely (újra és megint) visszaadja a hitemet abban, hogy a kritika jó esetben az irodalom szerves része:

„Az Omerta azonban nem a témái, nem a formája, még csak nem is a nyelve miatt számít rendhagyó alkotásnak a kortárs magyar irodalomban, hanem az emberképe miatt. Olyan irodalomban jelent meg, amelynek az utóbbi időben a legjelentősebb írói, Esterházy Péter kivételével, eleve tragikusnak vagy eleve értelmetlennek, vagy eleve kisszerűnek láttatták az emberi létezést (…) Az Omerta írója más úton jár. Sokfélének és sokrétűnek mutatja az embert. Regényében talán nincs barátság, vitatható, nehezen megítélhető, van-e szerelem, de biztosan van benne jóság, testvéri szeretet, van benne szolidaritás. S a regényvégi lenyűgöző jelenetsort, a börtönviselt apácák Mátyás király szobra előtti találkozásainak a leírását olvasva, látva örömüket, hallgatva lekopogott morzejeleiket és kacagásukat, azt kellett gondolnom, hiába tanultam meg kiváló alkotások sorából az ellenkezőjét, az ember mégiscsak csodálatos lény.”

1. Kállay Eszter – Vida Kamilla: Költőként jobban tetszenék? (Peer Krisztián: 42), A Szem, 2018. június 18.

Ha van szöveg, amiből érdemes lett volna Facebookon jócskán túlnyúló vitát nyitni, az Vida Kamilla és Kállay Eszter írása, mert a kritizált kötet beárazásán (mellyel a kritikusok többsége tökéletesen megelégszik) messze túlnyúló társadalmi téteket mozgat. Pedig a szöveg nyilvánvalóan nem hibátlan: kevés szemináriumi dolgozatosabb nyitást tudnék például elképzelni annál, hogy „Ahogy Pierre Bourdieu állítja Hatalmi mező, értelmiségi mező és osztályhabitus című művében…”, ráadásul túl sok benne a düh és kevés a méltányosság, ami néhol túl erős állításokat eredményez, mégis: ahogy Balogh esetében is említettem, pont ezeket a pontosításra, megvitatásra hívó erős állításokat hiányolom a legjobban kritikai beszédünkből – pláne egy olyan kérdéskörben, ami egyszerre lép túl szövegen, itt és moston és irodalmon.

Vida és Kállay szövege elsősorban feminista látószögből tekint a 42-re, a köré fonódó diskurzushálóra és a szerző imidzsére, de nem csak genderszempontból hasogatja fel pizzavágóval bejáratott értelmezési stratégiáinkat: legalább ennyire elgondolkodtatóak a költő muszájherkulesi szerepéről, vagy az elátkozott művész sorssal igazolt önfelmentő retorikájáról szóló passzusai, mert olyan evidenciákat szednek darabjaira, melyeket még az általános iskolából hozunk, és általában eszünk ágában sincs megkérdőjelezni. Ha tehát tíz évvel a legutóbbi round után újrakezdenénk a kritikavitát, én ezt a szöveget ajánlanám kiindulópontnak!

Zelei Dávid

szerző: Zelei Dávid
honlap e-mail
Zelei Dávid 1985-ban született, irodalomkritikus, szerkesztő, történész, ezek metszetében pedig hispanista. A FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozatának (Horizontok) szerkesztője. Állandó fixációi a folyóiratok (havi rendszerességű rovata a SZIFONline-on a Folyó/irat/mentés) a világirodalom (mindenese volt a Világtalanul? Világirodalom-kritika Magyarországon című antológiának), a kritika (az Élet és Irodalom megbecsült szerzője) és a futball (posztjai a Focitipp.hu-n olvashatók).

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum