KULTer.hu - A pusztítás művészete
105982
post-template-default,single,single-post,postid-105982,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A pusztítás művészete

A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built)

Cannes hírhedt „persona non gratája” új filmjével végül ugyan csak versenyen kívül, de meghívást nyert a Croisette-re, ez pedig felér egy megbocsátással. A ház, amit Jack épített a botránykeltésre és a sokkolásra tett egyértelmű törekvések mögött egy megdöbbentően személyes művészi vallomás, mely épp attól lesz igazán bizarr, hogy Trier egy lelketlen sorozatgyilkos eszmefuttatásán keresztül projektálja az alkotói munka természetével, valamint a szorongással és depresszióval kapcsolatos gondolatait.

Bár A nimfomániás 1-2. az úgynevezett Depresszió-trilógiába tagozódott be az Antikrisztus és a Melankólia mellé (internetes áruházakban is e gyűjtőnév alatt lehet megvenni az említett filmeket egyben), a szexfüggő Joe sorsát bemutató, rendezői változatban összesen öt és fél órás gondolatfüzér sokkal szorosabban kapcsolódik össze a vaskos életmű legújabb darabjával.

A szexfüggőséget a szadizmus váltja, a női főhőst pedig férfi, azonban a narratív szerkezet szinte teljesen megegyezik A nimfomániás, valamint A ház, amit Jack épített esetében.

A címszereplő találkozik valakivel, akinek részletesen beszámol a múltjáról, a néző pedig az ezáltal hömpölygő gondolatfolyamot követheti, fejezetekre bontva. A sorozatgyilkos Jack (Matt Dillon) társa azonban absztraktabb entitás, mint Seligman, a Joe sztoriját kommentáló idősödő értelmiségi.

Trier már a kísérő személyét illetően is intertextuális és metaszintekre téved. Jack egy bizonyos Mr. Verge-dzsel beszélget, neki fejt ki öt véletlenszerűen kiválasztott múltbéli esetet, melyek keretében több gyilkosság is összekapcsolódik a főhős bizarr logikája alapján. Mr. Verge pedig nem más, mint maga Vergilius, aki az Isteni színjátékban a lírai ént vezette végig a Pokol bugyrain.

Így aztán korán egyértelművé válik, hogy egy pokoljárás zajlik a vásznon, egy bizarr sorozatgyilkosi életműösszegzés.

Ám Trier ezen a kissé nyikorgó és a történet kifutása szempontjából nem igazán releváns irodalmi párhuzamon is csavar egyet, mivel Mr. Verge-et az a Bruno Ganz játssza, akinek leghíresebb alakítása Adolf Hitler volt A bukás – Hitler utolsó napjai című történelmi drámában. Ganz kiválasztása Verge szerepére önmagában felér egy kikacsintással, hiszen Trier azzal kavart nagy botrányt Cannes-ban, hogy a Melankólia sajtótájékoztatóján többek között azt nyilatkozta: megérti Hitlert. Így aztán az sem véletlen, hogy A ház, amit Jack épített-tel a rendező megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, azaz hogyan lehet egyetérteni Adolf Hitlerrel és miképpen lehet művészi magasságokba emelni az öncélú pusztítást.

Szintén fontos narratív elem, és ez is hangsúlyos eltérés A nimfomániáshoz képest, hogy Jack, Joe-val ellentétben, teljes meggyőződéssel állítja magáról, hogy ő egy művész, egy meg nem értett zseni. Mr. Verge pedig nem próbálja kultúrtörténeti és filozófiai kontextusba helyezni a hallottakat, ahogy azt Seligman tette, hanem kritikusan, nem ritkán maró gúnnyal kommentálja Jack saját bevallása szerint művészi csúcsteljesítményeit, a válogatott kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokat. Ebben a tekintetben tehát megfordul a felállás ahhoz képest, amit A nimfomániásban láttunk: ezúttal a szenvedélybeteg hozakodik elő párhuzamokkal a horgászatot, a fizikát, az árnyékokat, a történelmet és a kultúrát illetően, a hallgatósága pedig igyekszik bebizonyítani, hogy a párhuzamok erőltetettek, az érvek gyenge lábakon állnak.

A ház, amit Jack épített logikája szerint tehát az emberölés a művészet egyik formája, és ha nem kínálkozna egyébként is ez a párhuzam, Trier a saját filmjeiből vág be részleteket, miközben Jack épp a pusztítás művészi magasságairól magyaráz Mr. Verge-nek. Jack tehát e gondolatmenet értelmében Lars von Trier megfelelője, a gyilkosságok pedig műalkotások, azaz a filmkészítés is egyfajta pusztítás, mi több, önpusztítás, ha a rendezőt korábban kínzó depresszióból indulunk ki.

Lars von Trier azonban, akárcsak A nimfomániás esetében, ismét feszegeti a határokat és önfeledten játszik nézőivel.

A ház, amit Jack építettből sugárzik az éjfekete humor, a szarkazmus és az önirónia, a film tele van vicces és egyben gyomorforgató jelenetekkel, melyeket szándékosan úgy komponáltak meg, hogy azonnal bűntudatot keltsenek a nézőben, amiért az remekül szórakozik egy brutális gyilkosságot ábrázoló szekvencián. Ebben a világban elfér egy ötperces szegmens az OCD-s sorozatgyilkosról, ahogy vissza-visszamerészkedik a tett helyszínére és próbál úrrá lenni rendmániáján, de azon sem szabad fennakadni, hogy Jack hideg profizmussal mesél a holttestek hűtve tárolásának problematikájáról. Önfeledt, nyílt provokáció zajlik tehát két és fél órában, ezzel pedig nem árt maradéktalanul tisztában lenni: a már Cannes-ban hírhedtté vált gyerekgyilkosságokat ábrázoló jelenetek alatt többen otthagyták a filmet már az elővetítések során is.

Fontos tehát a nézői nyitottság a film élvezetéhez.

Meg merném kockáztatni, hogy Lars von Trier sosem volt még ennyire eredményes abban, hogy kellemetlen helyzetbe hozza a közönségét.

Talán A nimfomániás rendezői változatában látható abortuszjelenet, illetve az Antikrisztus egyes pontjai vetekednek A ház, amit Jack épített brutalitásával, ám míg előbbi két esetben szimplán a sokkolás volt a cél, most a barokkosan stilizált, éjfekete humorral bemutatott, tétjét vesztett erőszak az, ami zavarba ejt. Matt Dillon szuggesztív színészi jelenléte pedig sokat hozzátesz ehhez az élményhez: érezhető, hogy a színész elmélyülten tanulmányozta a sorozatgyilkosok pszichológiai mechanizmusait.

Dillon elképesztő profizmussal vált át pillanatok alatt nyájas bájgúnárból kegyetlen gyilkológéppé, onnan pedig esendő, törékeny férfivá.

De a kisebb szerepekre is kiváló színészeket toborzott össze Trier: Uma Thurman A nimfomániás után ismét kevés filmidőt kap, de akkor ellopja a showt az idegesítő, Jacket folyamatosan szekáló áldozat szerepében, akárcsak a Logan Lucky-ból vagy az It Comes at Night-ból ismerős Riley Keough, aki egy a címszereplő által csak Gyagyaként becézett lányt alakít. Neki egy különösen nyomasztó, bizarr gyilkossági jelenet jutott.

A ház, amit Jack épített képsorain a legtöbbször az érződik, hogy Lars von Trier a forgatáson kajánul vigyorgott a monitor előtt és elégedetten nyugtázta: igen, óriási troll vagyok.

Ennek megfelelően ezt a különös, nyomasztó, beteg humorú, de valahol mégis személyes és megrendítő filmet azok fogják tudni értékelni, akik szeretik, ha egy rendező két és fél órán keresztül túráztatja őket változatos és vázlatos gondolatfoszlányokkal, kifejtetlen handabandával és a végletekig túltolt brutalitással. Aki hajlandó belemenni ebbe a kegyetlen játékba, az biztosan egy ütős, maradandó filmélménnyel lesz gazdagabb, aki viszont, egyébként teljes joggal, azt várná, hogy 2018-ban Lars von Trier még szeretett volna tenni valamit a közönségéért, az messziről kerülje el Jack vérgőzös ámokfutását.

A ház, amit Jack épített (The House That Jack Built), 2018. Írta és rendezte: Lars von Trier. Szereplők: Matt Dillon, Bruno Ganz, Uma Thurman, Riley Keough. Forgalmazó: Vertigo Média Kft..

Varga Ákos

szerző: Varga Ákos
honlap e-mail
Varga Ákos 1991-ben született, a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, valamint filmelmélet-filmtörténet alapszakon 2014-ben, majd pedig ugyanott vizuális kultúratudomány mesterszakon 2016-ban. Rövid ideig televíziós műsorszerkesztőként dolgozott, jelenleg pedig a Viacom egyik csatornájának (RTL SPIKE) programszerkesztőjeként tevékenykedik. Szabadidejében a KULTer.hu portál állandó szerzője, és elhivatott szabadúszó filmforgalmazó. Mindezek mellett ő a KULTer stART díj első nyertese.

KULTprogramok

<< 2019. jan. >>
hkscpsv
31 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum