KULTer.hu - A régi új
106555
post-template-default,single,single-post,postid-106555,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A régi új

Nyul Imre: A debreceni Újkert 1746-tól napjainkig

Ha a Nagyállomás felől utazunk a 2-es villamoson, és féltávtól kezdődően csak az út bal oldalára vetjük pillantásunkat, végig a debreceni Újkertet láthatjuk. Ez a kilenc megállónyi rész a Nádortól a Görgey utcáig – a körjárat ismétlődő megállóhelyeit nem számítva – pontosan a felét teszi ki a villamos 2014-ben felavatott új vonalának. Mintha csak ennek a városrésznek a körbejárására, megmutatására álltak volna forgalomba közel öt éve a CAF-kocsik.

A nyugdíjas pedagógus, Nyul Imre helytörténészként arra a feladatra vállalkozott, hogy megírja e kilenc megálló által körülölelt városrész történetét. Magánkiadásban megjelent, fotókkal gazdagon illusztrált könyve minden fellelhető adatot igyekezett összegyűjteni Debrecen északnyugati kertségéről. Az 1746-os első említése óta több névvel is illetett (Péterfiai Újkert, Régi Újkert, Új szőlőskert, Újkerti szőlőskert – 10.), sokáig főleg szőlőskertekből álló egység 1897-ben vált a város belterületévé (12.). Hamarosan megszűnt az a tiltás, amely ősztől tavaszig nem engedte a város kertségi területein a kinnlakást, így vált lehetővé, hogy a présházak és csőszkunyhók mellett addig engedély nélkül épült lakóházak hivatalos lakcímmé váljanak (11–12.).

A házaknál a gazdák saját borukat is kimérhették, ezért sokan keresték fel a pincéket és présházakat.

A szőlészeti múltra ma már a Borbíró tér nevén kívül semmi sem emlékeztet, az Újkert utolsó présháza 1977-ben lett az enyészeté.

Ebben az évben határozta el ugyanis a megyei tanács egy lakótelep felépítését az Újkertben, de a telkek kisajátítása, a házak szanálása már korábban elkezdődött. A kertes porták helyére öt év alatt panelházak nőttek, amelyek több mint hétezer lakásában a rendszerváltás idején még huszonkétezer fő lakott. A mai, kb. tizennégyezres létszám is kitesz egy Berettyóújfalu vagy Püspökladány méretű kisvárost.

A kötet egyes fejezeteinek rövid bekezdései a töredezettség érzetét keltik ugyan, de Nyul Imre a teljességet szem előtt tartva veszi sorra a városrész jellemzőit az utcáktól a korábbi és a jelenlegi épületekig, az oktatás-nevelés intézményeitől a templomokig, az elérhető szolgáltatásoktól a köztéri alkotásokig.

A 2-es villamos már említett útvonalszakaszán sok minden láthatóvá válik a leírtakból.

Elsőként a Kispiaccal átellenben álló, hatalmas madarat formázó református templom és az árnyékában rejtőző, az Újkert legrégibb lakóépületeként számon tartott Jost-villa (1937) tűnik fel, aztán a Dienes László (illetve most már Szent László) egészségügyi középiskola. Beton futballpályák után a szánkódomb, a szöcskét ábrázoló szobor, a Bolyai János Általános Iskola és a Károlyi utcai óvoda kerül a szemünk elé. A mindenütt őrt álló négy-, tíz- és tizennégy emeletes panelházak a Csokonai Gimnáziumot fogják közre. Amikor aztán a jármű a Kartács utcán az egykor Ifjú Házasok Otthonának nevezett tömbház előtt elkanyarodik, majd a Doberdó utcai katonai barakkok utolsó maradványát is elhagyja – amelyen hosszú ideje a Nyuszi Söröző és egy ABC osztozik –, a Böszörményi utat érintve kezdi meg útját a körpályán visszafelé.

Persze ha csak a tömegközlekedést vesszük igénybe (villamos egyébként közlekedett már korábban is az Újkertben, de a vonalat 1973-ban megszüntették), akkor a kertség belső területei, például a Jerikó utca rejtve maradnak. Többek között itt található az egykori művelődési központ épülete, amely ma a Beregszászi Pál Szakgimnáziumnak ad otthont.

A panelházaknak színes házszámtáblák és faliképek kölcsönöznek némi egyéniséget.

Nyul Imre könyve néhány visszaemlékezőt is megszólaltat, ők leginkább a kertes házak időszakáról tudnak mesélni. A kiadvány végén mellékletben olvashatjuk a városészről még fellelhető adatokat, például az egykori újkerti földtulajdonosok nevét, egy utca- és házjegyzéket, beszkennelt újságcikkeket, főleg a Hajdú-bihari Naplóból, illetve néhány térképet és bőséges fotóanyagot.

Hogy van-e saját arculata, identitása az Újkertnek?

Egy 1984-es képaláírás a Népszavában ugyan a legszebb debreceni lakótelepnek nevezi (151.), ám a cívisvárosnak ez a része nem sokban különbözik a ’70-es, ’80-as években országszerte felépült hasonló képződményektől. A toronyházak közti huzatos átjárók és a játszóterek beton pingpongasztalai a még épülő, de már bomló szocializmus tipikus termékévé tették a Jerikó utcát és környékét. A Kádár-korszak óta persze számos panelház kiszínesedett, a lépcsőfeljárók döngő korlátjait lecserélték, a házak aljában kisboltok nyíltak, és a 31-es busz helyett villamossal juthatunk el a belvárosba. A csökkenő gyermeklétszám számos jelét is megfigyelhetjük, például a játszótereken az egykori homokozókat lassan belepi a fű; a három bölcsődéből kettő, a négy óvodából három működik, általános iskolából pedig csak egy maradt. A továbbtanulókat viszont négy középiskola várja.

A tömegközlekedésre, a bevásárlási lehetőségekre és a parkok számára nem lehet panasz, az egyetemek közelsége pedig sok huszonévest vonz a környékre.

Hentesüzletbe, pékségbe nem nehéz botlani, és kocsmába sem, ha nem vagyunk válogatósak. Fodrászatot, szépségszalont és fitnesztermet is jó eséllyel találunk. Egyes szolgáltatások azonban lassan két évtizede eltűntek az Újkertből, virágüzletet, kávézót, cukrászdát, mozit, szórakozóhelyet hiába keresnénk, de azon is erősen gondolkodnunk kell, vajon fagyizót vagy fénymásolóműhelyt üzemeltet-e még valaki a környéken.

A debreceni Újkert című könyv a már lakótelepi korszakra jellemző hangulat felidézésével, például a szellőzőrácsokba fészkelő verebek, az erkélyen tárolt kempingbiciklik, a telekarcolt liftbelsők, a szaloncukros papírokkal együtt kidobott karácsonyfák, a meghajlított játszótéri porolók, a szervizúton lábtengózó gyerekek leírásával marad adós. Persze ezen jelenségek egyike sem (volt) csak az Újkert jellemzője, de az itt felcseperedő mai harmincas-negyvenesek emlékeiben elevenen ott élnek.

Nyul Imre egy korábbi generáció tagjaként inkább a kertek eltűnésének és a lakótelep felépülésének alig ismert krónikáját adja.

Az Újkertet önmagába zártnak ábrázolja, nem említi a környező kertségek adta lehetőségeket, mondjuk milyen a Kartács utcáról a Nagyerdő felé fordulni, a Vezér utca és Nyulas kertes házai között szétnézni, elsétálni a Tócó patakig, bekukucskálni a DEAC-pályára. A már ide születők, a kulcsos gyerekként, napközis diákként itt játszók számára a toronyházak által körülzárt terek felfedezésre váró érdekességeket nyújtottak, a mozgás sokféle örömét jelentették.

Érzésem szerint egy-két fiatalabb visszaemlékező teljesebbé tehette volna az Újkertről a könyvben kirajzolódó képet.

Nyul Imre könyvének érdeme, hogy a környéket ismerők, az Újkertben élők számára is tud új részleteket feltárni és tudatosítani a szűkebb környezetről, sőt cselekvésre is ösztönöz. Számomra e kiadvány tette világossá, hogy miért nem él bennem semmilyen emlékkép az Ősz utcáról. Ott ugyanis egyetlen ember sem lakik, a rövid szakaszon csak a környező házak oldalfalát látni, mielőtt a Lehel utcáról a Jost-villa mellé érnénk. Egy esős decemberi napon el is sétáltam arra, hogy a szintén ritkán látott Újkert, illetve Fáy András utcát is megnézzem, ahol az angol típusú házak látványa enyhíti a környék lakótelepjellegét. Aztán visszafelé jövet, a Nádor utcán épp elcsíptem a villamost, hogy nyolc megállót utazzak – hazáig.

Nyul Imre: A debreceni Újkert 1746-tól napjainkig, Debrecen, 2018.

A fotókat Vékony Zsolt készítette.

Vékony Gábor

szerző: Vékony Gábor
honlap e-mail
Vékony Gábor 1977-ben született Debrecenben, középiskolai tanár Hajdúnánáson. Írásai a Debreceni Disputában, az Iskolakultúrában, A Vörös Postakocsiban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum