KULTer.hu - Szepesi Kornél novellája
106763
post-template-default,single,single-post,postid-106763,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szepesi Kornél novellája

Gyermek tejlevessel 

A lakásban félhomály fogad, egy órára fizettem. Nem ilyennek képzeltem a képek alapján, de mikor kinyitotta az ajtót, már majdnem mindegy volt. A hadvezér, Iulius Caesar jut eszembe, amikor ledobja a ruháit és térdre ereszkedik. Hiszek egy istenben, egyes mozdulatsorok teljesen más emlékképeket hívnak elő. Azonosítom magam a hadvezérrel, lassú és kimért a mozgásom, pedig cseppet sem vagyok nyugodt. Miután teljesen meztelenné vált előttem, akkor figyelek fel a hasára. Ez a nő terhes. Miután az én ruháim is a földre kerültek, a márvány hatású, lila keretes képet figyelem a szemközti falon. Sirályokat ábrázol, kívülállók, nem tartoznak sehová, az egyik a tengert figyeli, a másik a szárazföldet. Olajfestmény hatását kelti, de valójában ócska papírra nyomott giccs. Nincsen gumi, mondja, és köszörüli a torkát, ne mondd, szólok halkan, és belenézek a szemébe. Nyoma sincs meglepettségnek, felismerem a fásultságot, tudomásul veszem, hogy napjában többször elhangzik ez a mondat, részéről oké, talán nem is baj, mert nincs tétje, aztán mégiscsak van, de bólintok, mehet így is, és mikor letekintek, már látom őt kutyapózban. Telt combokat markolok, méretes csípőt, aztán előrehajolva érzem a kemény hasfalat, a hatalmas melleket és az erős kulcscsontot.

Mióta csinálhatjuk? A csendes lebegés lehet ilyen a világűrben. Szkafander nélkül meddig képes valaki odakinn lebegni? Legalábbis élve. A keszonbetegség nem csak az űrhajósokra, a mélytengeri búvárokra is fokozottan veszélyes. Monoton cselekszem, a csípőm mozog előre és hátra, a dekompresszión gondolkodom. Rápillantok, a mobilját nyomkodja, látom a Facebook kék csíkját a kijelző tetején, hullafehérre világítja a led az arcát, belevájom a körmöm, ez kivált egy halk nyögést. Lassan tölt be az oldal, vajon hány értesítést kaphatott. Egy újabb tárgyra terelődik a figyelmem, egy méretes fehér porcelánbéka, kidüllesztett szem, szélesre húzott száj, az anyám is gyűjtött hasonló holmikat. Elidőzöm rajta, mosolyog, a kurva anyját, de észhez térek, és elkapom a tekintetem. Bejött a Facebook, már valami Mercis fickó profilját böngészi, a zselézett hajú férfi büszkén feszít a motorháztetőn. Naplemente, fehér farmer, flitteres póló, hát ilyen a zsánere, gondolom, és ebben a pillanatban tűnik fel az apró tetoválás a bordákon. Masni vagy valami számomra idegen logó. Dolce & Gabbana, mégis rémlik valami, a bordákon igencsak fájhatott, de az ember elég hamar megszokja és azonosulni tud a fájdalommal. Ha megvagyunk, adok borravalót, vagy nem, ha nem szokás, talán inkább sértés, de ki foglalkozik vele. Fárasztó a póz, így hátulról, azt gondoltam gyorsabb lesz, talán a pia miatt tart eddig, talán kicsi a farkam. Láttam Caesar emlékművét a Forum Romanumon, a Mars-mezőn meg a helyet, ahol hamvasztották ezt az epilepsziás, beteges alakot. A történelem egyik legnagyobb birtoklója, halála előtt Nagy Sándor birodalmát irigyelte. A telefon kijelzőjének villogása ránt vissza a jelenbe, pörgeti lentebb az idővonalat, feltűnik egy pillanatra a sátánista kislány, mindenki Hitler, mondja a videón, az anyám, az apám, a nagymamám, a nagypapám és én is Hitler vagyok. Ebbe, ha belegondolok, van valami. A kislány anyjának Szálasi van a belső combjára tetoválva, akkor inkább a D&G, gondolom, ha már választani lehet. Légzsilip, ugrik be a szó. Olyan nyomáskiegyenlítő kamra, amely az élhető világot választja el az ember számára élhetetlentől. Lepillantok a farkamra, még nem telt le az egy óra, marad a póz, az idővonal meg amúgy is végtelenített. Tudom, hogy figyel és mosolyog a béka, először érzem, hogy van némi perverzitása az ittlétemnek.

Szimbolikus tárggyá válik, és szép lassan bővíti agyamban a jelentéstartományt az egyre többet megjelenő Mercédesz az idővonalon. Váratlan pillanatban hátratekint, azt mondja váltsunk, nem érzi már a vállát. Ülő pozíció, a lepedőt félig magára húzza. Eltakarja nyers, tésztaszerű melleit, mintha bárki elől rejtegetnie kéne. Hogy akarod, kérdezi, én hátradőlök az ágyon, egy festmény ugrik be, homályosak az emlékek, idősebb férfi, fiatalabb nő. Caritas Romana. Aztán arra gondolok, ki az, akinek ebben a helyzetben a korai reneszánsz jut az eszébe. Istenhez való személyes viszonyainkra gondolok. Az, hogy ez a mesterség azért mégis közelebb visz valamiféle fensőbb hatalomhoz, alá-fölé rendeltségi viszony, egyfajta intim közelség. Nem velem. Istennel. Merev arccal figyel rám, na, hogy akarod, kérdi újra, és mozdulatlanná dermed, válaszra vár, a szobában a testszag keveredik az ódon bútorok és a dohos szőnyeg szagával, a függöny mozdulatlan, áll a levegő. Felismerem, a hallgatás most erő, a beszéd pedig gyöngeség. Fasz tudja, gondolom, és egy szót sem szólok, majd egy rajtam kívüli erő által vezérelve az ölébe fekszem, a számba nyomom a mellét. Mosolyogva néz rám a meglepettségtől, aztán feloldódnak arcán az izmok, és mint anya a gyermekére, bámul le rám, táplál, mosolyog, így szoptat, nem érzem már magam férfinak, fiú vagyok, csecsemő vagyok, magzat vagyok. Szívom a bimbót, érzem, ahogy keménnyé válik a számban, és megindul az édes tej, nyelem, nem ismerek ehhez foghatót. Könnyen jön neki, és én nem tudok leszakadni, mintha köldökzsinór kötne össze minket, esetlen a póz, amelyben fekszem, csípőmmel tartom magam, tudom, élvezi ő is, hallom motyog valamit, mintha ima lenne, vagy még inkább önhipnózis. Minden porcikám remegni kezd, magzatvíz, placenta, ejakulálok. Látom izzadt, eres combjait, az absztrakt alakot az átnedvesedett lepedőn.

Elnyúlok az ágyon. Zuhanyozni megy, de én úgy képzelem, mellém fekszik és hallgatunk. Gondolatzsivajok által kommunikálunk, érzem az óceán sós levegőjét, a sűrű kékséget, a sötét hullámokat, egyre mélyebbre merülök. Légzsilip, villan át az agyamon. Van még negyed órád, szól ki a fürdőből. Megint ez a kép, idősebb férfi, fiatalabb nő, egy újabb apró részlet: ez egy láncra vert férfi, irgalmasság, kényszerhelyzet, manifesztáció.

Az ágy szélére ülve hallom a lélegzetem, kintről a vízcsobogást, a zuhanyzó testre gondolok, a megtisztulásra, arra, amit ilyenkor érez az ember, látom magam előtt a lefolyót, amely az összes szennyet elnyeli. Hova torkollik ez a méretes teher? A végtelenbe örvénylik, valamiféle anyagot köpködő fekete lyukká válik? Hallom elzáródni a csapot, a falban fémes csikorgás fut végig a csöveken. Még szoktatom magam a kinti világhoz, de tudom, már nem maradhatok itt soká. Kinyitom az ajtót, enyhe légszomj, szemben zárva egy másik ajtó, biztos ez lesz a gyerekszoba. Elnehezedik a szemhéjam, lehajolok, a cipőmet húzom. Kilép a fürdőből, fehér fény borítja, behajtja az ajtót, a magára csavart törölközőt igazgatja, takargatja magát, a cipőket rendezi, hogy ki tudjak jutni, alulról pillant rám, fénylik a halántéka, tekintetében ott a jelenlét, az intimitás, a közelség. Újra a zárt ajtóra fókuszálok, majd kilépek a nyitotton. A köldökzsinórra gondolok, egy újfajta közelségre, az elszakadásra, mi most sóhajokat fakaszt, mi lesz, ha egyszer ez az ajtó is bezárul. Rám pillant, mondani akar még valamit, nem mehetek el így, hosszan a szemébe nézek, feljogosítom a beszédre. Kinyilatkoztat. Azt mondja, a szenteken gondolkodott, hogy mi lenne az emberiséggel, ha tényleg úgy élnének, mint a szentek. Ha mindenki úgy akarna élni, nagy baj lenne abból, nem? Ég veled, szalad ki a számom, ennyi telik tőlem, és már kinn is vagyok, küzdök a légembóliával a lépcsőházban, sietek a kijárat felé, a telt combok jutnak eszembe, a hófehér bőr, mint valami Bernini-szobor, melyen a kemény márvány könnyű selyemmé változik az ujjak nyomása alatt, megjelenik és formálódik egy történet az alkotásban. Az nem lehet tévedés, mikor a hit kerülőutat választ. Ez az egész is egyszer majd szertefoszlik, véget vet neki az elmúlás. Caesar halott, a hamvasztás során a holttest néhány óra alatt egyszerű ásványi elemeire bomlik. Milyen apró és milyen jelentéktelen sírhely őrzi emlékét. Nem is tűnik krematóriumnak, leginkább jászolra hasonlít. Jászol, ahol a kis Jézust szoptatja Szűz Mária. Kinn csend és nyugalom, a csillagok fénylenek, a hajnal hűvös és mozdulatlan. A lakópark is ilyen most, lakásfények világítanak, családok zárt ajtók mögött. Lépkedek a parkolóhoz, megint tudatosan figyelek a légzésemre, egyre gyorsabban veszem a levegőt, beszállok az autóba, eszembe jut, hogy végül nem adtam borravalót.

Borítófotó: Nicolas Coustou, Iulius Caesar, 1696, Louvre

Szepesi Kornél

szerző: Szepesi Kornél
honlap e-mail
Szepesi Kornél 1988-ban született Szegeden, jelenleg Budapesten él. A Fiatal Írók Szövetségének tagja, jelenleg első kisregényén dolgozik.

KULTprogramok

<< 2019. feb. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum