KULTer.hu - Az életükbe állítják a színpadot
107640
post-template-default,single,single-post,postid-107640,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az életükbe állítják a színpadot

IITTHHOONN

Íróasztal, fiókos szekrény, lámpa, laptop, szennyestartó: ez tényleg lakásszínház. Nem gondoltam végig, amikor a hideg miatt hosszú és rövid zoknit is vettem a bakancs alá, hogy ezt itt mindenki látni fogja. Somló Dávid és Vass Imre előadásán, az IITTHHOONNon jártam.

Egyre ritkábban adódik meg, hogy úgy jöhetek ki egy előadásról, hogy teljesen elborít az élmény. Az IITTHHOONN ilyen. Művészet – jó értelemben. Otthonos – a személyes tér értelmében.

Már a cím is jelzi, hogy itt ismétlésekről, tükröződésekről lesz szó, erre épül fel ez a másfél óra.

Ez a lakásszínház nem az az otthon, ahol hallod, ha veszekednek a szomszédok, ahol betegen hevertél, ahol a gép előtt ülve cseszel el órákat. Nem az, ahol csöpög a csap és kajaszag terjeng, és a málló vakolatot újra kell glettelni. Lehet ilyen nézői elvárás a téma vagy az ajánló alapján, de az IITTHHOONN enélkül is túltelített. Ez az a tér, amit annyira a magad képére formálsz, hogy észre sem veszed, amikor csak a másolatot vagy a felvétel felvételét nézed, mígnem egyszer csak önmaga paródiája lesz a szoba.

Az ismerősség leépítése folyamatos.

Az utolsó pillanatban érkezem, és nem tudom eldönteni, ki az alkotópáros ismerőse és ki idegen néző, mert senkit sem feszélyez a helyzet a végjáték során sem, amikor a teljes dekonstrukciót, a bútortalan szobát csak felvételen szemlélhetjük meg, majd magunkra maradunk az élmény értelmezésével. Pedig zavarba ejtően intim lehetne az alaphelyzet: egy magánlakásba hívtak meg minket, minden jelenlévő tudja a kapucsengő kódját, a másik alkotó is szemrebbenés nélkül bemondja a lakcímét. Az előadás előtt fesztelenül mesélnek arról, hogy a tizenöt év alatt egyszer akartak csak betörni. Majd rögtön utána ellenpontként: „Színházba is be lehet vinni teát és vizet.” Később a tévén egy, a semmitmondásig tükrözött felvételen Imre ismételgeti, hogy „Ne dolgozzunk, Dávid!”

Somló Dávid műveinek visszatérő eleme a hangokból alkotott, befogadót körülölelő előadói tér, Vass Imre érdeklődése a színház megcsináltságára, a nézők szerepére irányul. Az IITTHHOONNban mindkét alkotói motívum fókuszba kerülhetett. A zajok és zenék hétköznapi tárgyakból és hangszerekből áradnak, felváltva idegenítenek el, szolgálnak diegetikus hangként és kiegészítő háttérzeneként.

Ahogyan a hang előtérbe kerül vagy háttérbe húzódik, úgy adja át a teret a mozgásnak, dialógusnak, monológnak – a váltakozás ritmusa, harmóniája az előadás erőssége.

A természetes–színházi kettősség folytatódik. A lézerpointer, a kamera pásztázása, az alkotópáros tekintete végigjáratja a szemünket a szobán, miközben a fotel–gurulós szék–ágy háromszögében táncszerűen helyet cserélgetve megkísérlik megteremteni a tökéletes csendet: kikapcsolják a rádiót, az erősítőt, egy tejhabosítót, de még az elektromos fogkefét is, amit előre a szekrénybe rejtettek. Egy ponton már a szoba összes berendezésében zajforrást látok: a nyomtatóban, a tévében, a lámpákban.

Rögtön reflektálok és az általános otthon hangtérképén gondolkodom.

Imre (vagy a szereplő, akit Imre játszik) maníroktól mentesen, közvetlenül mesél a lakásban töltött tizenöt évről, hogy rögtön utána kiábrándítsa a nézőt egy túlzottan színpadias gesztussal. Néha feleslegesen színpadival, mint ahogy a kamerának berendezett szobában a parkettán hever az a zöld alsó, ami most pedig látványosan lóg ki a szennyestartóból. Szintén túlzottan műviek a szentenciaszerű gondolatok, akár a videó, akár a fényképek alatt. Azonban legtöbbször funkciója van az ellenpontozásnak: zseniálisan reflektál a műfaj alapvetéseire, ahogyan Imre és Dávid maguk állítják be az effekteket: a lámpákat mint reflektorokat a plafon egy pontjára (ami a klasszikus színházban a színfalak mögött történik), illetve a világítás színét. A gurulós szék alkalmas forgószínpadnak. Minden színház, vagy azzá tehető, a színház viszont szimulákrumként tűnik fel.

Visszájára fordul a szőnyeg, egy csavart befúrnak az ablakkeretbe, ráadásul egy falba süllyesztett kábeldobozból került elő, kicserélik a képeket a falon, idővel az is megkérdőjeleződik, hogy van-e bármi is a szobában, ami nem díszlet. Tényleg lehettem olyan naiv, hogy azt hittem, egy otthonba látok bele? Szó szerint tükröt tartanak elém: vedd észre, hogy a más otthonát is láthatatlanná degradálja egyetlen pillantás. Miközben az alkotópáros a hangokkal, világítással, mozgással úgy irányítja a néző tekintetét, hogy még egy légtérben is elkerüli a figyelmemet, mi történik éppen a látóteremen kívül. Dávid és Imre felszabadítják az otthont: az a szoba, ahol macskaként lehet mászni a bútorokon és ki-be az ablakon, biztosan nem akadály. De talán már nem is otthon.

Az egyetlen felkínált megoldás a radikális újraértelmezés és a kiürítés.

Az előadás egy pontján a két alkotó gyermeki beleéléssel pakolja egymásra a polcokat és asztalokat, míg egy forgó, egyensúlyozó szobor nem születik belőlük, mintha ennél fontosabb dolog nem is létezne. Velem mindenesetre elhitették, hogy ezen az estén ez a hang-, mozgás- és lakásszínház volt a legfontosabb. Mostanra, hogy a kritikát megírtam, ferdén nézek a saját éjjeliszekrényemre és ágyamra, hisz bármelyik pillanatban mássá válhatnak. Ne mondd, hogy mindig itt és így álltak.

IITTHHOONN. Készítette és előadja: Vass Imre, Somló Dávid. Budapest, Teleki László tér 6., 2019. január 26.

Orbán Krisztina

szerző: Orbán Krisztina
honlap e-mail
Orbán Krisztina 1993-ban született Győrben, a Lundi Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán végzett, a KULTer.hu szerkesztője. Olvas metrón, trolin, járdán és lépcsőn, földlabdás facsemeték eljövendő életét próbálja elképzelni, egy macska betonba rajzolódott lábnyomaiban lépked, Pilinszkyt szaval svéd tengerpartokon.

KULTprogramok

<< 2019. feb. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum