KULTer.hu - Az ország, az udvar, a királynő és a szeretői
107659
post-template-default,single,single-post,postid-107659,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az ország, az udvar, a királynő és a szeretői

A kedvenc (The Favourite)

Yorgos Lanthimos legújabb rendezése jónéhány elemet felvonultat a görög auteur szokásosan abszurd kelléktárából, A kedvenc mégis eddigi leginkább közönségbarát filmjének bizonyul.

Első ízben fordult elő, hogy Lanthimos nem saját forgatókönyvből dolgozott.

Ez korábbi műveihez képest A kedvencet egyszerre teszi könnyebben befogadhatóvá, ugyanakkor kiszámíthatóbbá, egysíkúbbá is. Persze minden benne van, ami a görög weird wave fenegyerekét általában foglalkoztatja. A 18. század Angliáján uralkodó félőrült Anna királynő és a két komornája, Lady Sarah, valamint Abigail közt húzódó bizarr szexuális viszony tömve van hatalmi manipulációval.

A totális irányítás és az elnyomó szeretet groteszk kettőse Lanthimos rendre visszatérő toposzai.

Korábbi munkáiban jellemzően kisközösségek sajátos szabályrendszerén keresztül mutatta meg társas életünk, valamint az úgynevezett normalitás fonákját. A Kutyafog családjában a két szülő a nyelvi és kulturális jelek hamisítása, eltitkolása révén zárta el három felnőtt gyerekét a külvilágtól, az Alpokban és a Kinettában a valós események, érzelmek rekonstrukciója és már meghalt személyek performatív eljátszása, azaz a valóság helyettesítése alapozta meg a karakterek közti beteges kötödést. A homárban a párkapcsolati sémák és a társadalom túlvezérelt, kényszeredett viselkedésmintái kaptak jókora fricskát.

Lanthimosnál ezért semmi sem az, aminek látszik.

Nem a narratíva vagy a cselekményvezetés értelmében – már ha egyáltalán beszélhetünk ez utóbbiról –, hanem mert a szereplők nonszensz viselkedése voltaképp olyan rítusok és performanszok, amik csupán torz tükörképei, imitációi a valóságnak.

Műveinek abszurditása ebből az ismétlésből, megkettőződésből fakad.

A társadalmi konszenzuson alapuló hétköznapi normákat szándékosan félrefordítja, így egyszerre látjuk a valódi emberi viszonyokat és a szereplők utánzó, fiktív cselekvéseit, azaz magát a fordítás folyamatát.

A kedvencben nem a mindennapi események kerülnek groteszk fénytörésbe, hanem eredendően egy már végletekig formális, emelkedettségében hamis közeg – királyi udvar és nagypolitika – profán reprezentációját kapjuk.

A film lerántja szereplőit egészen a sárga földig, a kultúra máza helyett iszapban, sárban és hányadékban fetrengő köszvényes nemességet kapunk.

Ennyire kifinomultan visszataszító figurákat legközelebb Greenawaynél találunk. Egyébként az angol mester Lanthimosra gyakorolt hatása annál is inkább egyértelmű, mivel nála szintén központi témák a játékszabályok (Számokba fojtva) és a fiktív előadások (A maconi gyermek), a reprezentáció/imitáció (A rajzoló szerződése) révén történő kontrollgyakorlás, illetve a valósághoz való hozzáférés. A kedvencben Lanthimos mélyen benyúl az udvari formalitások szoknyája alá és egy tőle megszokott

maróan cinikus történetet kanyarít a megjátszott, korcs szeretet, valamint a hatalomgyakorlás közti összefüggésről.

Hasonlóan az Alpokhoz, ezúttal is a közösségbe való bekerülés, pontosabban a királynői kegy elnyerése Lady Sarah és Abigail célja. Kettejük párharca valójában az épp háborúban álló ország feletti irányítás tétjével bír.

Mind a három színésznő briliáns.

Emma Stone ártatlannak tűnő cselédlányból igen hamar vedlik át egy szociopata manipulátorrá, Rachel Weisz visszafogott, rezzenéstelen kegyetlensége ellenére képes valamiféle együttérzést kicsalni a nézőből. Azonban a film koronaékszere egyértelműen Olivia Colman. Fizikai és mentális leépülése, valamint döntésképtelen, gyerekes természete egyszerre oka és eredménye kiszolgáltatottságának. A színészvezetés terén Lanthimos levetkőzi egyik fő stílusjegyét, az antropológiai távolságtartást és a dialógusok szenvtelen, mesterkélt jellegét.

A párbeszédek itt gyűlölettől, féltékenységtől, hazug vágyaktól és összeesküvésektől fűtöttek.

A film formanyelve meglehetősen eltér Lanthimos korábbi megoldásaitól.

A megszokott statikus kompozíciókkal szemben a kamera ezúttal folyamatos mozgásban van, a rendező száznyolcvan fokos svenkeket, steadicamet, halszemoptikát és áttűnéseket alkalmaz. A geometrikus képi szerkesztés erős kontrasztban van a királyi pompát leromboló erkölcstelenséggel és fertővel. Ami viszont még szembetűnőbb, az az, hogy a korábban fix nézőpontokban fogalmazó Lanthimos kamerája leginkább rituálisan mozgó, táncoló, egy alternatív nyelvet használó emberekre fókuszált, most viszont

a dinamikus kamera a királynő mozgáskorlátozottságát ellenpontozza.

A mozgásképtelenségből fakadó inkompetencia és a formális nyelv kudarca – a királyi törvény megingatható szava – mosódik össze. Az instabilitás, a kibillenthetőség és a bizonytalanság a film egyik legtöbbször visszatérő motívuma.

Lanthimost ezúttal is a nyelv előttiség foglalkoztatja.

Beszédes ez azokban a jelenetekben, amikor az uralkodó testi gyötrelmei miatt artikulálatlanul üvölt és fetreng a padlón, egészen odáig, amíg az új törvény – nyilván a manipuláló komorna hatására – kimondásra kerül.

A kedvenc ilyen módon összekapcsolja a törvényt és a törvénytelent.

Pontosabban a törvényhozás mögött megbúvó alantas vágyak és állatias késztetések, illetve mindezek manipulálhatósága érdeklik Lanthimost, az, ahogyan a (haza)szeretet imitációja vagy az intimitás hazugsága törvénnyé, valósággá lesz. Ahogyan a fikció visszaíródik a valóságba.

A szexuális kényeztetés, a hamis ragaszkodás identitásbeli szükségletté válik mind a királynő, mind talpnyalói, mind az ország számára.

Miként a film címe is – ahogy az Alpok vagy A homár esetében – utal rá, Lanthimos logikája szerint ezúttal sem a konkrét személy, hanem a társadalomban, családban, párkapcsolatban betöltött, eljátszott szerepek hangsúlyosak.

A kedvenc egy természetes fényviszonyok között, gyönyörűen fényképezett torz karriertörténet, tele remek alakításokkal.

Lanthimoshoz képest viszont kicsit terjengős, nem elliptikus, nem kényelmetlen és sajnos nem elég fura. Abszurdnak abszurd és már pusztán kellemesen kiábrándító romlottsága, valamint emelt fővel vállalt gonosz szkepticizmusa okán is kijárna neki a legjobb film elismerése. Ugyanakkor sokkal inkább a közönségfilmek felé billen, és (az Egy szent szarvas meggyilkolását leszámítva) pontosan emiatt mégis kevesebb Lanthimos eddigi műveinél.

A kedvenc (The Favourite), 2018. Rendezte: Yorgos Lanthimos. Írta: Deborah Davis, Tony McNamara. Szereplők: Olivia Colman, Rachel Weisz, Emma Stone, Nicholas Hoult. Forgalmazó: Fórum Hungary.

Berényi Csaba

szerző: Berényi Csaba
honlap e-mail
Berényi Csaba 1990-ben Makón született, szabadúszó újságíró, a SzegedMa szerkesztőségben dolgozott gyakornokként, a gonzó műfaj ködös képzeletű igehirdetője, valamint költő. Cikkeit ez idáig az Alternatíva, a KULTer.hu, a GonzoPress, a SzegedMa és a Prae.hu közölte, ezen kívül szépirodalmi szövegei nyomtatásban a Szkholion, az Apokrif és a FÉL lapjain jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. máj. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum