KULTer.hu - Drágakő a kavicsok között
108294
post-template-default,single,single-post,postid-108294,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Drágakő a kavicsok között

Zöld könyv – Útmutató az élethez (Green Book)

Az amerikai filmgyártás egyik legnagyobb nehézsége manapság, hogy nem tud megújulni – tartja legalábbis az általános közvélemény. Nem találnak új témát, megközelítést vagy átadni kívánt üzenetet – a régieket pedig avítt módon, untig ismételve próbálják lenyomni a torkunkon. Aztán néha-néha érkeznek olyan alkotások, amelyek megmutatják, hogy nincs olyan téma, amelyet ne lehetne izgalmasan tálalni – ilyen a Zöld könyv is.

Hogy minek köszönhető az, hogy a Dumb és Dumber-filmeket, A nagyon nagy őt vagy az Én és én meg az Irén című alkotást testvérével rendező Peter Farrelly egy komolyabb téma felé fordult, rejtély számomra. Viszont pontosan az ő műveikhez hasonlatos, néhol fellengzősen bárgyúnak is tekinthető megközelítés volt szükséges ahhoz, hogy egy elképesztően komoly, ráadásul életrajzi ihletésű történet fogyaszthatóvá váljon. A Zöld könyv ugyanis ügyesen lavírozik a dráma és a vígjáték mezsgyéjén, mégpedig úgy, hogy

a végeredmény az elmúlt évek egyik legjobb feelgood (magyar fordítás kerestetik) filmjét eredményezi.

Pedig maga a téma leírva egy savanykás, fordított Miss Daisy sofőrjét juttathat eszünkbe: az alkalmi munkákból élő, húsgombócszaftos Tony Lip (Viggo Mortensen) pénz híján elvállal egy munkát, amelyben az országosan elismert (értsd: Amerika keleti partján élő felső középosztálybeliek) zongoraművészt, Dr. Don Shirley-t (Mahershala Ali) kell furikáznia a déli államokban, egy két hónapos turné alatt az 1960-as évek elején. A történet így leírva még inkább emlékeztet egy „Oscar-film” szükséges komponenseit mérnöki precizitással adagoló drámáéhoz:

emberi jogi konfliktus, amerikai társadalmi kérdések, könnyen érthető tanulság. És mégis – a Zöld könyv sokkal többet tud ennél.

De ha már a kötelező elemeket hoztam szóba, nézzük végig ezek alapján, miért működik ennyire ez a film.

A főszereplők konfliktusa

Általános esetben azt gondolnánk, hogy egy rasszista fehér sofőr és egy ettől rettegő színes bőrű értelmiségi a film elején ódzkodnak egymástól, majd szépen apránként a történet végére legjobb barátokká válnak. Nos, a Zöld könyv ezt két helyen is megfordítja – először is a szerep kedvéért termetes aputestet növesztő Mortensen karaktere egyáltalán nem habzó szájú rasszista. A 60-as évek Bronxából származó olasz-amerikai, bár nem rajong a kisebbségekért, egyáltalán nem mondható rasszistának.

Előítéletes, fenntartásai vannak, de az útnak indulás első percétől kezdve ugyanúgy löki a sódert a zongoristának, mint bármelyik rokonának egy tál spagetti fölött.

Másrészt – Don pontosan ugyanennyire előítéletes, ha nem jobban. Csak ő nem az olaszokkal, a túlsúlyosokkal vagy a gallért zakón kívül hordókkal (legyünk hálásak ezért a múló divatért), hanem a szegényekkel, tanulatlan, egyszerű melósokkal szemben. Ez pedig egy remek kettősség – nem az egyik karakter tanulja meg az életre szóló tanulságot a lágy jazzszóló kíséretében, hanem a két szereplő közösen okul, közösen mutatják meg a meggondolatlan előítélet értelmetlenségét – ennek a csúcspontja egyértelműen Don monológja az esőben, amelyben Mahershala Ali (Holdfény, A törvény nevében) megcsillogtatja mindazt, amiért korunk egyik legizgalmasabb színésze.

A társadalmi kérdések

Nagyon fontos leszögezni, hogy a Zöld könyv nem a rasszizmusról, nem a színes bőrűek elnyomásáról szól, hanem a megbélyegzésről (legyen az bármilyen népcsoport).

Az egész 1960-as évek Amerikáját képesek voltak egy autó légterébe belezsúfolni, és dialógusok mentén, érthetően bemutatni annak minden velejáróját.

A legjobban ezt talán az a jelenet prezentálja, ahol egy drágakő a kavicsok közé esik, s így az már csak egy kavics lesz. Amint egy előítéletes sznob elkezd Kentucky Fried Chickent zabálni, amint egy nagyhangú rendőr a társadalmi hierarchia alsóbb fokára kerül, amint egy sztereotípiákkal tarkított fehér melós meglátja a színes bőrű napszámosokat – azonnal levetkőzi az összes társadalmi normát, amit tudatosan magára pakolt. És legyünk teljesen őszinték: nem kell ehhez a felfogáshoz 50 évet visszamennünk az időben – a moziból kijőve azon gondolkodtam, hogy Mahershala Ali korunk egyik legjobb színes bőrű színésze, de ez nem igaz.

Korunk egyik legjobb színésze – se nem drágakő, se nem kavics.

A tanulság levonása

Ha egy Oscarra készülő, nagy emberi tanulságokat bemutató film elé ülünk le, máris magunk elé vizionáljuk, hogy a film vége előtt 20 perccel a két karakter egymást könnyes szemmel túlordítva, patetikusan bizonyítja be nekünk, hogy az élet szép / a múltat magunk mögött kell hagyni / minden ember változhat – vagy képzeljünk ide bármilyen ezerszer hallott életigazságot. Nos, bár pátoszból a Zöld könyvben sincs hiány (a filmet azért tökéletesként aposztrofálni túlzás lenne) – a tételmondatok humoros prezentálása, azok képi megjelenítése, illetve a film nüánszaiból áradó természetesség az ilyen részeket is sokkal fogyaszthatóbbá teszi.

Az egész életében színes bőrűeket lenéző sofőr orrba vágja a rendőrt, amiért az azonosítja a színes bőrűekkel; a zenész fehér társai teljes természetességgel vacsoráznak azon a helyen, ahová partnerüket nem engedik be.

Mind-mind szemléletes korrajzok, nincs szükség magyarázatra.

Természetesen egy-két helyen kimondásra kerülnek a nagy életigazságok, ám azok is könnyebb formában vagy olyan körítésben, ahol nem érezzük túlzónak őket.

És mindezek mellett ott a film stílusa.

Ahogy már a bevezetőben említettem, Farrelly humora végig érezhető – szinte nincs olyan komoly jelenet, amelyet követően pár perc múlva ne zengene a moziterem a röhögéstől. Vannak konkrétan elnyújtott, csupán a közönség nevetésére kiélezett jelenetek – de pontosan addig adagolva, amíg nem esnek át az illetlenségbe.

Ugyanis akármennyire vicces a film, néhány jelenet elképesztő súllyal nehezedik ránk

(a dúsgazdag zenészt nem engedik, hogy felpróbáljon egy zakót, vagy egy raktárban kell ennie), és akkor bizony mereven bámulunk is a vászonra. Húsba vágóan pontos megjelenítései a társadalmilag kódolt rasszizmusnak, s Peter Farrelly egy percig sem felejti el ennek a felfogásnak az embertelenségét bemutatni. Ám a film stílusának legnagyobb előnye a kontraszt és az arányosság – kicsit nevetünk, elképedünk a drámán, nagyon nevetünk, csöndben figyelünk tovább.

Mindehhez csak hozzájárul a tökéletes zene, a remekül elkapott korhű hangulat és a feszesre vágott tempó.

Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt évek egyik legjobb buddy movie párosát kapjuk – Viggo Mortensen Tonyja egy csupaszív Peter Griffin, míg Mahershala Ali Donja egy emberséges Sherlock Holmes. Két tökéletes egyensúlyban működő karakter két, egymásnak hol teret hagyó, hol teret kapó, remek színésszel. Ilyenkor szokás kijelenteni, hogy melyikük mennyire és hogyan érdemli meg az Oscart, ám én ezt mégsem tenném, mivel ilyenkor a hasonlítgatás csak elvesz az érdemükből. A Zöld könyv érdemeit kár lenne firtatni: ugyanis pont olyan, mint a jelképes drágakő a kavicsok között – drámának túl könnyed, vígjátéknak túl komoly, filmnek viszont kiváló.

Zöld könyv Útmutató az élethez (Green Book), 2018. Rendezte: Peter Farrelly. Írta: Nick Vallelonga, Brian Currie, Peter Farrelly. Szereplők: Viggo Mortensen, Mahershala Ali, Linda Cardellini. Forgalmazó: ADS Service Kft.

Fazekas Viktor

szerző: Fazekas Viktor
honlap e-mail
Fazekas Viktor 1995-ben született Miskolcon. 2018-ban végzett a Budapesti Corvinus Egyetemen kereskedelem és marketing szakon, jelenleg kommunikáció- és médiatudomány mesterszakos. 6 éve jár rendszeresen slam poetry estekre, a 2018-as Országos Bajnokságon közönségdíjas lett.

KULTprogramok

<< 2019. Már. >>
hkscpsv
25 26 27 28 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum