KULTer.hu - Eltévedtek az erdőben
107982
post-template-default,single,single-post,postid-107982,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Eltévedtek az erdőben

Terézia Mora: Szerelmes ufók

Terézia Mora szövegeit már első novelláskötete (Különös anyag) megjelenésekor is kiforrott stílus jellemezte. Az azóta napvilágot látott három regény és a magyarul 2018-ban megjelent legújabb elbeszéléskötet, a Szerelmes ufók között a kontinuitást elsősorban a határhelyzetek és különbözőféle identitásproblémák körüljárása biztosítja.

Ennek a könyvnek a megírása némi „pihenőt” jelentett az írónő számára, megakasztva ezáltal a tervezett regénytrilógia záró darabjának elkészültét, amely az Egyetlen ember a kontinensen és A szörnyeteg Darius Koppjának történetét vinné tovább. A német recepció azonban ezen kitérő jelleg ellenére az életmű egyenes folytatásának tekinti a most megjelent tíz rövidprózai szöveget. 2017-ben Terézia Mora megkapta a Brémai Irodalmi Díjat, majd 2018-ban Büchner-díjjal, az egyik legrangosabb német irodalmi elismeréssel tüntették ki. Az utóbbi díj esetében kiemelték eddig megjelent írásainak képszerű, költői nyelvét, valamint hogy témául rendszerint „bizonytalan egzisztenciákat” választ, így felettébb aktuális kérdéseket boncolgat.

Én úgy látom, ennek a boncolgatásnak, a bizonytalan egzisztenciáknak ez a könyv egy új árnyalatát hozza.

A Különös anyag, őszintén szólva, rám erősebb hatást gyakorolt. Ha filmként vagy legalábbis képként gondolok a két kötetre, az elsőt fekete-fehérben látom, éles kontúrokkal, erős kontraszttal, habár a vége felé közelítve mégis egyre sötétebbé válik az összkép. A történetek ugyanabban a világban, ugyanazon téridőben zajlanak, erős kohézió áll fenn a könyv egyes darabjai között. Ezzel szemben a Szerelmes ufók bizonyos tekintetben széttartóbb szövegeit inkább egy világosabb, matt kékesszürke háttérrel képzelem el, amelyen átdereng néhány szelíd, halvány fénysugár. Stílusában megvan az írónőre jellemző költőiség, ahogyan egy-egy lírai mondat becsúszik a riportszerűbb közlések közé, ahogyan a szöveget tördeli, és új lélegzettel kezd egy az előzőekhez szorosan kapcsolódó gondolatot. Vagy ahogyan összemosódik az idézett monológ a narrátor hangjával, a külső elbeszélő nézőpontja a főhősével. És ismerős lehet a regényekből szintén az a vesékbe látó tekintet, amellyel megközelíti az elbeszélő a szereplőit. Azonban ha Terézia Mora írásait a határhelyzetek, az identitásproblémák felől olvasom, úgy tűnik, hogy ebben a kötetben nem ezek radikálisabb, jól felismerhető példáit mutatja meg, hanem mintha annak a minimumát keresné, amikor egy átlagos vagy legalábbis átlagosnak tűnő személyt egy apró történés teljesen kibillent a megszokott rutinjából, amely az otthonosságot, a biztonságot jelenti számára.

Mintha az emberi sebezhetőség legkisebb felületeit próbálná feltérképezni.

Ufók, alienek, különcök vagy különlegesek a könyv szereplői? Különös dolgok történnek velük? – Nem különösebben. Lényegében átlagos emberek botladoznak mindennapi színfalak között. Valamiért nem a társadalmilag leginkább elfogadott sablon szerint reagálnak a felmerülő helyzetekre. Talán nem is látszik kívülről semmi rajtuk, legfeljebb valami megmagyarázhatatlan furcsaság. Az első novella főszereplőjéről, Marathon Manről például ezt olvassuk: „Néven nevezhető furcsa szokása nincs, mégis világos, hogy különc, és bár a különcség nem lehet hivatalos oka a korengedményes nyugdíjazásnak, mindenki abból indul ki, hogy a kettőnek köze volt egymáshoz.” (5.)

Ha valakit ezek a figurák és helyzetek untatnak, az is érthető.

Eleinte magam is hajlottam arra, hogy csak úgy gondoljak a kötetre, mint egyre a méltán sikeres írónő művei közül, amely bár kevésbé érdekes, „elfér” a többi között. Mintha a szerző elmenne nyaralni, és csak úgy, szórakozásból skicceket készítene azokról a figurákról, akiket út közben elkapott a tekintete. Azonban, alaposabb olvasást követően ezek a vázlatok egyáltalán nem elnagyoltak. Azt pedig rendkívül fontosnak tartom, hogy az ember képes legyen elkapni ezeket a szinte láthatatlan határhelyzeteket, ahogyan valaki egyik pillanatról a másikra válságba kerül, vagy éppen folyamatosan csak látszólag lebeg a felszínen, miközben ki tudja, meddig bírja még ott tartani magát. Észrevenni a lehetséges veszélyt, a másik ember leplezett belső küzdelmeit.

Kikről is van szó tulajdonképpen?

A tíz novella szereplői között egyaránt van férfi és nő, fiatal és idős, nyugdíjas, tanuló, kutató, recepciós, mentős, takarító és panziósként működő ügyvéd. A korábbi kötetekhez hasonlóan itt is többféle nyelvű ember kerül a látóterünkbe, akik származásuk miatt is kilóghatnak a környezetükből (például a Londonban kutató magyar lány), viszont ezekben a szövegekben az identitás elsősorban nem a kulturális szakadék miatt problematizálódik. A szereplők belső instabilitásához, a szövegek elején felvázolt életüket jellemző billenékeny egyensúlyi állapothoz általában a kapcsolati háló gyengesége vagy a szülőkhöz, partnerhez való viszony sérültsége társul. Az Eltévedtek az erdőben című elbeszélésben két féltestvérről olvasunk, akik elég fontosak egymásnak ahhoz, hogy legalább évente egyszer találkozzanak, mégis titokban teszik ezt, kerülve a kényes, szülőket érintő kérdéseket, és beszélgetésükből kiderül, hogy a személyiségüket tekintve teljesen idegenek egymás számára. Az Önarckép konyharuhával című szöveg énelbeszélője egy Berlinben élő lengyel lány, aki együtt él a vőlegényével, ám fél, hogy elveszítik egymást. Történetük érzékenyen tematizálja az otthonosság érzetének a társhoz való kötöttségét, amelyet kiterjeszt a térérzékelésre: „Igaz, eleget veszekszem vele, amiért sose lép ki a lakásból, de ha mégis kilép, félek, hogy nem jön többé vissza. Nem mintha nem akarna. Nem, hanem úgy képzelem, hogy a város egyszerűen magába szippantja, ez az óriási város elválasztana bennünket egymástól, ha mindketten benne lennénk. Egyikünknek mindig otthon kell lennie, hogy a másik megtalálja.” (142.)

Veszteségektől való félelem vagy éppen a veszteség feldolgozatlansága készteti tehát a szereplőket egyfajta feltételes biztonságot jelentő rutin kialakítására.

Ez pedig már-már kényszeres szokásokhoz vezet. Némelyiküket összeköti az állandó álmodozás, vagy hogy ez a kényszer a sétában, bolyongásban, kóborlásban nyilvánul meg. De a tevékenységekhez való ragaszkodás mellett megjelenik az emberhez mint pótlékhoz vagy mentsvárhoz való ragaszkodás is. A portugál panziós szobáiban folyamatosan cserélődő emberek váltják egymást anélkül, hogy ez számára különösebb hasznot hozna, mégis ezt választja eredeti szakmája, az ügyvédi hivatás helyett. Mikor barátnője szakít vele, az ő szobájába is rögtön keres mást – számára az emberek pótolhatóak, de mégis fontos, hogy ott legyenek. Ezzel szemben az Ella Lamb Mullingarban és az À la recherche című szövegek fiatal felnőtt hősnői olyan elveszettek (előző egyedül él, kisfiát a nő szülei nevelik; utóbbival nyolc év után szakított a barátja), hogy szinte bárkihez képesek erősen kötődni, aki kicsit is kedves hozzájuk, legyen az férfi vagy nő.

A fentebb említett lehetséges kapcsolódási pontok dacára, az élethelyzetek sokfélesége és a szövegek szerkezeti tulajdonságai miatt sem könnyű általánosan beszélni a kötetről, ezért inkább kiemelnék néhány novellát. Leginkább kakukktojásnak a Perpetuum mobile bizonyult, amely egy középkorú mentős férfiről szól (Tom), akinek a kapaszkodót a hétvégenkénti találkozások jelentik a fiával. Viszont, míg a többi novella rövidebb, zártabb időkeretben mozog, itt a jelen közé beszövődik egy történet a gyermekkori barátról, aki az elbeszélés jelene előtt halt meg, és Tom az ő sírját keresi fel. Feszesebb lenne a szöveg, ha csak a múltra és a temetőbeli jelenetre koncentrálna, a kerettörténetből a gyerekével való kapcsolatának bemutatását pedig kihagyná. A két történet közötti szakadékot nehéz áthidalni, kissé erőltetett volna a tönkrement gyerekkori barátságot a tönkrement párkapcsolattal, felnőttekhez való kapcsolódás nehézségeivel szembeállítani.

A Például a gepárd című elbeszélés főhőse, Erasmus Haas első olvasatra inkább ellenszenvet váltott ki belőlem.

A közigazgatási tisztviselői vizsga és az önkénteskedés közötti szabad öt napját a lakásba bezárkózva, alkoholizálással tölti, aminek egy gyomorvérzés lesz az eredménye. Az öt nap eseményeinek elbeszélését azonban érdekesen tagolja a vizsgafeladat, a mintamegoldás és az Erasmus Haas által írt megoldás, amely bírálja a mintamegoldásban foglaltakat. Nyilvánvaló, hogy a vizsgán megbukik, hiszen nem tudja elfogadni a szabályzatot. Közben kibontakozik, hogyan jutott ide, hogyan próbált változtatni az életén, hogyan próbált megfelelni a külvilágnak, a volt barátnőjének. Ebből az esetből azonban kitűnik, hogy belőle is hiányzik a belső stabilitás, valójában ő sem tudja, mit akar kezdeni az életével.

Legizgalmasabbnak a záró elbeszélést találom, amely egészen elrettentően hosszú címet kapott.

Az ajándék, avagy az irgalmasság istennője elköltözik című történetben Szato Maszahiko, a frissen nyugdíjazott, Németországban élő kutató próbál új rendszert kialakítani az életében. Csakhogy: „Valami történt, aminek a hatása tényleg tovább tartott egyetlen napnál, a következő napokra is kiterjedt, az utánuk következőkre is, minden napra, amely utána következett.” (203.) Bár cseh-német feleségével harmonikus a viszonya, megmagyarázhatatlan vonzalom támad benne a közeli tisztítószalon japán tulajdonosnője iránt, akivel ugyanabból a városból, Nagojából származnak. A férfi ezentúl mindennap megszállottan sétál, és séta közben útba ejti a tisztítószalont, majd Nagojába is elutazik, minden különösebb cél nélkül.

Különös hangulat lengi be a szöveget, ahogyan a narrátor érzékenyen közvetíti Szato Maszahiko benyomásait, például mikor a feleségével táncol:

„Maszahikonak az volt az érzése, hogy nem is Verával táncol, de nem is másvalakivel, nem, nem konkrétan a nővel a tisztítószalonból, hanem mintha nem valakivel táncolna, hanem egy korábban soha nem érzett illattal.” (206-207.) Bár talán kölcsönös a vonzalom, vagy legalábbis a rokonszenv, sejthető, hogy valaki szenvedni fog a későbbiekben, a történetnek azonban vége szakad, mielőtt ez bekövetkezne. Így bár jóformán ennek a szövegnek van a legpozitívabb lezárása – ülnek egymás mellett, némán, boldogan – ez mégis nagyon csalóka boldogság, hiszen pillanatok kérdése, mikor omlik össze.

Terézia Mora rendkívüli gonddal törekedett rá, hogy a szövegek olyan ponton érjenek véget, ahol még éppen kerek egész a novella, ám a lezárás nem jelent nyugvópontot.

Sokkal inkább a bizonytalanságot növeli a befogadóban, kérdéseket vet fel: Mi történt pontosan? Miért történt? Mi lesz ezután? Lehetséges-e változtatni ezen az állapoton? A Szerelmes ufók cím áttételesen értelmezhető a kötetre: különcök, akiket valami megszállottság hajt. De a legkülönösebb az bennük, hogy nincsen bennük vagy a mindennapjaikban semmi igazán különös. Különccé válni nagyon könnyű, és az is lehet, hogy ez az embernek csak belső érzete a külvilággal szemben – az olyan embernek, aki nem tud jól beilleszkedni, és nagyon egyedül érzi magát. A jó irodalom, és Terézia Mora is, képes felmutatni az embert érintő legfontosabb, legbelső kérdéseket: ki vagyok, hol van a helyem a világban? Aki ezekben bizonytalan, az a bolyongásban van otthon, mint aki eltévedt az erdőben – ahogy az egyik novella címe is jelzi.

Terézia Mora: Szerelmes ufók, ford. Nádori Lídia, Magvető, Budapest, 2018.

Szihalmi Csilla

szerző: Szihalmi Csilla
honlap e-mail
Szihalmi Csilla 1988-ban született Szegeden, kritikus. Magyar szakos tanulmányait Szegeden, majd Debrecenben folytatta. Írásai főként a Kulteren, a Literán és a Zempléni Múzsában jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. Már. >>
hkscpsv
25 26 27 28 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum