KULTer.hu - „Emlékezz a Titánokra!”
107530
post-template-default,single,single-post,postid-107530,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Emlékezz a Titánokra!”

Titánok (Titans) – 1. évad

A Cartoon Network a 2000-es évek elején tele volt a DC Comics legnépszerűbb karaktereit felvonultató sorozatokkal: Batman, Superman, Justice League, majd JL: Unlimited, és persze a Tini Titánok, akik tavaly egy új platformon, ezúttal élőszereplős változatban mutatkoztak be.

Tinédzserkor

A 2003-tól 2006-ig futó, öt évadot megélt animációs széria kifejezetten sikeres volt, köszönhetően humorának, jól megírt karaktereinek és természetesen a remek, animéket idéző rajzoknak. A Tini Titánok a képregények lapjain persze jóval szerteágazóbb életet éltek, valamint – a „nagy testvérhez”, az Igazság Ligájához hasonlóan – többszöri tagcserén is átestek, ám ez a sorozat elsődlegesen Robinra, Csillagfényre (Starfire), Gézengúzra (Beast Boy), Ravenre, és Cyborgra koncentrált. A széria körül bábáskodó Glen Murakami, japán-amerikai animátor és producer gyakorlatilag újradizájnolta a jól ismert képregényfigurákat, egységes univerzumot hozva ezzel létre a DC Comics animációs részlege számára. Ezzel hosszú időre meghatározta az animált univerzum képi világát, amely érdekes módon szinte teljesen szembemegy a DC Extended Universe (DCEU) sokak által szapult és/vagy parodizált (lásd: Deadpool) sötét tónusával.

Hogy az egészestés, nagyköltségvetésű DCEU-filmek miért és hogyan lettek olyanok, amilyenek, legyen egy másik cikk tárgya, azt azonban fontos tisztázni, hogy a Christopher Nolan rendezte Sötét lovag-trilógia hangvétele, „realizmusa” médiumokon átívelő hatású volt, ami kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a soron következő filmekre, és beette magát az eredeti médium, a képregények lapjaiba is. Ez a visszahatás azt is eredményezte, hogy a már ecsetelt sötét tónust biggyesztették rá a DC univerzumára, míg a konkurens Marvel (filmes fronton a Marvel Cinematic Universe – MCU) pedig a „könnyed és színes” epitheton ornans büszke tulajdonosa lett. Mondanom sem kell, ez a fajta leegyszerűsítés geek- és esztétakörökben egyaránt parázs vitákat robbantott ki, hisz nem fedte a valóságot. A valóság ugyanis az, hogy bár a Marvel hősei a legtöbb esetben olyan átlagemberek, akik számára különleges képességük legalább akkora felelősség és átok, mint menőség.

De a DC istenszerű, archetipikus karaktereitől sem vitatható el a humánum, a könnyedség, sőt, a színesség sem.

A fenti, hosszabb kitérővel csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy milyen érába született bele Akiva Goldsman, Geoff Johns és Greg Berlanti sorozata, a Titánok. Jóllehet, az amerikai CW csatornán évek óta futó, Arrowverse-ként hivatkozott DC sorozatok (Arrow, Flash, Legends of Tomorrow, valamint a CBS-től átvett Supergirl) jelentős sikerrel képviselték a kiadót, a DC saját tartalmat szeretett volna gyártani a 2018-ban induló video-on-demand szolgáltatására. Így lett a DC Universe streaming csatorna első zászlóshajója a Titánok, ami nem kis ellenszélben kezdte meg menetelését a siker felé.

Felnőttkor

Most akkor Tini Titánok vagy nem? Nos, nem véletlenül maradt el a tinikor említése a sorozat címéből, ugyanis főszereplői, legalábbis a legtöbb, már nem éppen tinédzser.

A Brenton Thwaites alakította Robin (Dick Grayson) például jó pár éve különvált mentorától és társától, Batmantől.

A rendőrség berkein belül nyomozóként dolgozik, és Gotham várost hátrahagyva Detroitban tevékenykedik egy régebbi ügy szálait követve. Dick, az első Robin egymaga próbál érvényesülni, miközben egyensúlyozni kénytelen a törvényes rend képviselete és a maszkos igazságosztó múlt között, ami azonban egyre határozottabban követel teret magának.

A Titánok első igazi tini szereplője Rachel Roth (Teagan Croft), akit különös víziók és egy megmagyarázhatatlan, sötét jelenlét kísért. A felütésben az ő álmából ismerhetjük meg Dick tragikus múltját: szülei – a legifjabb Grayson szeme láttára – akrobataként életüket vesztették egy balul sikerült cirkuszi előadás során. Rachel és Dick természetesen élőben is találkoznak, miután anyja halálát követően a fiatal lánynak menekülnie kell otthonról, majd később a rendőrségre kerül.

Már az expozícióban az egész évadon átívelő rejtélyeket tárnak elénk, amik csak apránként állnak össze.

A sorozat szokatlan szerkezete a pilotból is kitűnik: egyfajta töredezettség jellemzi a szálakat, jól rímelve a karakterek lelkivilágára. Ezen a ponton kell visszautalnunk bevezetőnkre, és szót ejtenünk a sötét tónusról. Való igaz, a Titánok egyáltalán nem az a rikító színekkel operáló sorozat, mint amilyen animációs elődje volt. Sokkal inkább hajaz a Batman Superman ellen sokszor idézett „darkosságára”, de jelen esetben ez a tónusváltás inkább szól a karakterek háttértörténeteinek, valamint közösen megélt jelenkori kalandjaiknak, mintsem egy egységesre szürkített és szemcsésített vizualitásnak. Ez az első jó pontja a Titánoknak, merthogy persze akad még.

Az első epizódban feltűnő harmadik főszereplő Kory, akiről nézőként legalább olyan keveset tudunk, mint ő magáról. Az Anna Diop által alakított nő első pillantásra luxusprostituáltnak tűnik, aki a kezdetekkor tulajdon nevével és személyazonosságával sincs tisztában. Az ő esetében indít talán legmesszebbről a sorozat, de az egyik legerőteljesebb felütés is hozzá tartozik. A pilot végén először tigrisként feltűnő fiatal alakváltó, Gar (Ryan Potter) még csak belengette, hogy nagy valószínűséggel az évad végére összeáll a Titánok csapata.

A premissza tehát meglepően ígéretes volt, a felépítmény pedig egy kifejezetten összeszedett és jól megírt sorozatot hozott.

Így az valódi zászlóshajóvá avanzsálhatott, hisz a márkanév mellé ezúttal minőség is társult. Hogy miért volt meglepő? Aki figyelemmel kísérte a különböző beharangozókat, forgatási fotókat és a minden esetben megbízható kommentszekciót, azt érezhette, hogy valami rettenetes készül Greg Berlanti és társai konyhájában. Kezdve ott, hogy az első fotókról visszaköszönő karakterek távolról sem emlékeztettek a képregényekből és sorozatokból megismert figurákra, így néhányan egyes Netfilx-adaptációk túltolt polkorrektségét vizionálták. Mindenki szerencséjére tévedtek, ugyanis a karakterek kinézete a forgatókönyv fontos részét képezi (oké, Kory tényleg elég sokáig ragaszkodott a flitteres minihez), és a színészválasztás is kiválóan sikerült. Brenton Thwaites remekül hozza a meghasonlott Dick Graysont, Anna Diop az évad közepére az egyik leginkább szerethető karakter lesz, Ryan Pottert szerintem erre a szerepre találták ki, Teagan Croft pedig szépen belerázódik a hányattatott sorsú Rachel szerepébe.

Klimax

A sorozat töredezettsége és ritmusváltásai miatt olyan karakterek is előtérbe kerültek, akik egy hagyományosabban építkező szériánál nem biztos, hogy ekkora reflektorfényt kapnának. Így azonban szerencsére találkozhattunk a DC-panteon más karaktereivel is: Hawk és Dove, a Doom Patrol (akik idén saját sorozattal jelentkeznek), a Nuclear Family, Jason Todd (a második Robin), Donna Troy és Trigon, a démon. Széttartónak tűnhet, de az első évad tizenegy része úgy lett összefüggő egész, hogy a töredezettség mellett sem túlzsúfolt vagy elsietett. A sok-sok karakter mind szépen ágyazódik bele a történetbe, nincs olyan érzésünk, hogy csak a fanservice miatt húzták elő az illetőt a kalapból. (Igaz ez az utolsó részben feltűnő Batmanre is, aki egyébként végig a háttérben marad, a fináléban pedig egy egészen szokatlan szemszögből láthatjuk viszont Gotham védelmezőjét.)

A sorozat előbb említett erényei mellett rendelkezik még eggyel, ami talán a legfontosabb: a Titánok nem CW!

Elnézést mindazoktól, akik követik, szeretik a CW-csatorna valamelyik sorozatát (az Arrowverse tagjai ugye mind azok), de ami miatt én anno kiábrándultam A zöld íjászból és a Flash-ből, az a megátalkodott CW-stíl: „szuperhősös, de igazából ez csak a keret, ez még attól ugyanolyan tinidráma, mint amit megszokhattatok tőlünk, kedves tévénézők.” A Titánok azonban egyáltalán nem ilyen, nem lamentál, ha mégis, okkal teszi. Nincsenek filler epizódok (mondjuk tizenegy résznél ne is legyenek!), és nem játsszák meg a vértelent. Sőt, olykor kifejezetten durva, már-már Sin City-szerű verekedések peregnek a képeken. Mindez pedig azért is meglepő, mert a Titánokat is jegyző Greg Berlanti nyakig benne van az Arrowverse-szériák gyártásában, úgyhogy ezúton meg is követem.

Nem mondom, akadnak hiányosságok (itt-ott túlírt és túljátszott; néha jobban alapoz a DC-univerzum általános ismeretére), és az is lehet, hogy a felfokozott negatív hájp ellenére tapasztalt kellemes csalódás is része az első évadról alkotott véleményemnek, de az biztos, hogy a sorozat eladta magát, és a saját jogán tette ezt.

A tinik felnőttek, ez már nem a fiatalos idétlenségek kora, hanem a véresen komoly (és olykor humoros) valóság.

A csúcspont szemtelen cliffhangere nagyon kívánja a pontot az i-re, így a már berendelt második etapról is bizonyosan születik majd írás. Már csak azért is, mert a DC Universe nagyon beletrafált első sorozatával, tette mindezt úgy, hogy egy telített piacon sikeresen találta meg azt a hangot, amit mások nem akartak vagy mertek megütni. A Tini Titánok persze örökre felejthetetlenek marad, a karcosabb, sötétebb, életszagúbb Titánok pedig öles léptekkel halad a minőségi sorozatok klubja felé. Egy biztos, az irány jó!

Titánok (Titans) – 1. évad, 2018. Alkotók: Greg Berlanti, Akiva Goldsman és Geoff Johns. Szereplők: Brenton Thwaites, Anna Diop, Teagan Croft, Ryan Potter. Gyártja: Weed Road Pictures, Berlanti Productions, DC Entertainment, Warner Bros. Television.

D. Nagy Bence

szerző: D. Nagy Bence
honlap e-mail
D. Nagy Bence 1991-ben született Gyulán. Jelenleg Békésen él. Az írás mellett a szegedi és az országos slam poetry közösség aktív tagja. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum