KULTer.hu - Pontosan töredezett rendszerek
107797
post-template-default,single,single-post,postid-107797,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Pontosan töredezett rendszerek

Kálmán Gábor: Janega Kornél szép élete

Kálmán Gábor legújabb könyvének már a fedőlapja is zavarba ejtő. A borítókép és a kötetcím feszültsége bár valamit sejtet belőle, mégsem készíti fel a szövegek hangoltságára a leendő olvasót.

Az említett, akár ironikusnak is tekinthető feszültség a szép fogalmának felülvizsgálatára sarkall, mégis csak spekulációink lehetnek arról, hogy Janega Kornél szorongásoktól és feszültségektől terhelt élete miképp is érdemelhetné ki ezt a jelzőt.

Talán nem is feloldani kell ezt a feszültséget, hanem hagyni, hogy a szöveg működtesse, folyamatosan és mindig másban felmutathassa.

Az eltérő tájak (a Duna-holtág szétfutó, havas földjei, Víziváros háztömbjei, Koper hőségtől megrekkent kikötővárosa stb.), időjárási viszonyok átesztétizálása, érzékletes, színes és részletes színrevitelei a regény egészében kiemelt jelentőséggel bírnak. Kint és bent érdekfeszítő viszonya ez, ugyanis úgy tűnik, mintha a külső tájak és klimatológiai tényezők szoros összefonódásban vagy épp valamifajta szinkronban léteznének az elbeszélő belső, érzelmi, indulati vagy épp fiziológiai állapotaival. Szemléletes példa erre az első fejezetben szereplő szívritmuszavar („Kihagy a szív, zökken, összehúzódik, mintha úgy is akarna maradni, majd utána ver hatot-hetet, valószerűtlenül gyorsan, mintha csak utol akarná érni magát, majd visszaáll a ritmus.” [9.]; „A szívem kihagyott pár ritmust, sietve hozta be a lemaradást, nem is figyeltem rá.” [21.]), illetve az addig késlekedő idő, a hirtelen beálló sötétedés leírása („Szinte másfél másodperc alatt lett koromsötét, mintha a lélegzet-visszafojtva álló idő visszaugrott volna most a szokásos ritmusba, és hirtelen pótolná be nagyon gyorsan a lemaradást.” [20.]).

A különböző természeti vagy ember által működtetett jelenségek (hajnalodás, szürkület, sötétedés, közvilágítás felkapcsolása, de akár a szokások is ideérthetők) Kornél zilált, rendezetlen életében a különös, mert mibenlétét tekintve ki nem fejtett vízivárosi tudat, valamint az íróasztala mellett olyan állandó önmeghatározási pontok, amelyek valamiféleképpen mégiscsak organizáltak. Többször előkerül a „pontos rendszerek” szókapcsolat a Janega Kornél szép életében, amely metafora filológiai szempontból is figyelmet érdemel, ugyanis már egy 2007-ben, az ÉS hasábjain megjelent Kálmán-vers, a Fejünk felett kezdősoraiban is fellelhető: „A pontos rendszerek már ébredeztek.”

Izgalmasnak mutatkozik az a megoldás is, ahogy a mű autoreferenciális utalásaival megidézi a szerző előző könyveit, a Novát (2011), illetve A temetést (2016).

Ez egyfelől tekinthető egy kellően konzekvens, a pályakép egységben látását szolgáló szerzői gesztusnak, másrészt egy olyan szövegeken átívelő játékba is bevonja az utalásokat felismerő olvasót, mely az autobiografikus elemek beépítésével elbizonytalanítja az életrajzi valóság és textuális fikcionalitás között feszülő, egyébként is nehezen azonosítható határt.

Az előző regényeket (néhol talán túlzott didaktikussággal) alludáló szövegrészek, például a Szív helye című fejezetben érhetők tetten: „Volt novája.” (30.); „Volt egy karakterem az első regényemben. Így öltem meg, ez jutott eszembe. Kivittem egy hegyi házba és addig itattam alkohollal, míg belehalt, és a fagyott, aszott tetemét csak tavasszal találták meg. Most száll vissza rám, ez járt a fejemben.” (31.). Emellett Kornél épp készülő regényjegyzetei is ide sorolhatók: „Papírlapokat vettem elő és jegyzetelni kezdtem. Kusza kézírással rövid idő alatt teleírtam pár lapot egy regény vázlatával. (…) Az utolsó lap legalján az állt: temetés.” (31-32.).

A citált szövegrészletet tekintve a Janega Kornél szép élete tehát mintegy számot ad A temetés egy feltételes keletkezéstörténetének körülményeiről is.

Az életmű egyes darabjait megidéző szöveghelyek közül különös figyelmet érdemel még a regény utolsó, A pokol lovasai című fejezetének egy passzusa: „Vagyis csak néhány hónapja volt, hogy tisztességesen megöltem az apámat, és biztos voltam benne, hogy ezzel végre lezártam a történetet. Aztán ott találtam magam a saját regényem díszleteiben. Egy sokkal rosszabb végkifejlettel.” (188–189.). A narrátor által említett apagyilkosság és történetlezárás feltételezhetően az előző regényre vonatkoztatható, ilyen értelemben pedig egyrészt reflektál a szöveg szövegszerűségére, másrészt ennél még markánsabban mutatja fel a valóság és fikció egymástól való elvonatkoztathatatlanságát.

A kötet tíz fejezete akár külön tárcaként vagy novellaként is olvasható, sőt, a könyvben szereplő szövegek közül egy-egy eleve tárcaként jelent meg.

A töredezett, szétrepedt, hiányokkal teli történetek között az elbeszélő, Kornél visszaemlékező pozíciója, illetve az elbeszélt Kornél főszereplői státusza lesznek a kohéziót megteremtő, „töredezettségmentesítő” erők, amelyek egybefogják és átszövik a szövegeket. A kötet töredezettséget sugalló szerkezete mintha már önmagában azt az alapvetően kitölthetetlen hiány- és veszteségtapasztalatot kívánná megjeleníteni, amely eddigi élete során végigkísérte(tte) Janega Kornélt. A gyermekkorból származó traumatikus élmények, egy torz apakép vagy épp annak néhai hiánya, egy tönkrement házasság a feleségével, Emmával, egy hasonlóan véget ért kapcsolat a fiatal Dítával, fiziológiai és mentális rosszullétek, labilitás. Ezek a tényezők övezik és határozzák meg Kornél mindennapjait: „A rosszullétem, apám, Díta, Emma, a gyerekkor.” (175.).

Mégsem történik komolyabb próbálkozás ezen problémák megoldására, feldolgozására.

A narrátor rendre elmulasztja a reflexív, visszatekintő elbeszélői távlat által felkínált újraértelmezési és megértési lehetőségeket. A múltbéli szálak „elvarrási” kísérletei Kornél számára vagy egyszerűen a tagadásban merülnek ki, vagy épp abban, hogy az éppen íródó regényében egyfajta lezárási gesztusképp „megöli” az apját: „Tisztességesen öltem meg az apámat, azt hittem, ezzel vége a történetnek.” (184.). Már ez a kijelentés is azt a súlyos belátást hordozza magában, hogy a történetet még a kiírás gyötrelmes mozzanata sem képes finalizálni, hogy az írás mégsem minden esetben oldozhat fel. Ez a felismerés szó szerint is megfogalmazódik Kornél és egy terápiás céllal író lány dialógusában: „– Imádok írni. Jobban leszek tőle – mondta mosolyogva, és roppant ellenszenves lett azonnal. / – Ha jobban leszel tőle, akkor valamit baromi szarul csinálsz – okosabbat nem tudtam neki mondani. Azóta sem állt velem szóba.” (29-30.).

Kornél rezignáltan kezeli az elszakadásait, ekképp viszonyul a legtöbb múltbéli történéshez is.

Elborzadva, majd mégis a kiüresedettek lemondó nyugalmával konstatálja eddigi élete eseménytelenségét, eredménytelenségét: „Azon gondolkodtam, milyen eredménytelenül telt el ez a majdnem negyven év. Hogy nem is haladtam benne semerre. Inkább csak várakozással telt, a legrosszabb dolgokra való felkészüléssel.” (161.). Ezt a várakozást, statikusságot ellentétezi mégis az a nyughatatlanság, az a mozgás- vagy valamifajta tárgy nélküli keresési kényszer, mely Kornélt az utazásra, elvonulásra készteti. A szív helye című fejezetben egyfajta aszketikus elvonulásnak lehetünk a szemtanúi, míg például a Napszúrás címűben egy indokolatlannak és céltalannak tűnő kirándulás képzete tárul elénk.

Az utazás toposzának megjelenése azonban semmiféle önismereti revelációval nem jár.

Nem jelennek meg közvetlen önértelmezési kísérletek a már említett fejezetekben. Kornél a pusztán testi jelekkel való kényszerű szembesülést is igyekszik elleplezni nemcsak önmaga, hanem a körülötte lévők elől is: „Talán a harmadik körnél jártam, amikor megérkezett egy piros pólós, rövidnadrágos fiú. Szédültem már, azt sem tudtam, mi történik. Vízimentő volt az öbölből. (…) Aztán azonnal mondtam, hogy hagyjanak, menjenek nyugodtan, minden rendben van. Mert egy tisztességes kelet-közép-európai bajban ezt mondja.” (70-71.).

A retrospektív elbeszéléstechnika a múlt idősíkjainak felsokszorozása és váltakoztatása által csak tovább erősíti és egy-egy szövegen belül is felmutatja a mozaikos, epizodikus rétegzettséget. Mivel az összes fejezetben ez a narratív stratégia érvényesül, nagy valószínűséggel beszélhetünk átgondoltságról, szerzői tudatosságról, viszont néhol mégis következetlenségre gyanakodhatunk. A Napszúrás című fejezet első passzusának felütése –„Éjfel körül riadtam fel” (41.) – arra enged következtetni, hogy a narrátor tisztában van az adott időviszonyokkal, ám ezt szinte azonnal kétségbe is lehet vonni:

„Próbáltam rájönni, az álom és ébrenlét határán, hogy hol lehetek, hány óra lehet és hogyan kerültem ide.” (41.)

Az ilyen apró, a következetlenségek feltételezésére okot adó időkezelési „hibákat” leszámítva Kálmán Gábor harmadik regénye főként a tájleírásokban tetten érhető nyelvi érzékletessége, elbeszélői technikája, mondatfűzésének szikársága, illetve a tematizált problémakörök (trauma- és hiánytapasztalatok, identitás- és egzisztenciális krízisek) révén a kortárs széppróza sokrétű felhozatalának egy kiemelkedő alkotása, mely remekül kapcsolódik és lép párbeszédbe az életmű előző darabjaival is, s így egy tudatosan alakított pályaképet előjelez.

Kálmán Gábor, Janega Kornél szép élete, Kalligram, Budapest, 2018.

Kovács Edward

szerző: Kovács Edward
honlap e-mail
Kovács Edward 1995-ben született Margittán, jelenleg a DE-BTK magyar nyelv és irodalom mesterszakos hallgatója. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg. 2018-ban szerepelt a Szép versek antológiában.

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum