KULTer.hu - Ó, halál, merre visz utad?
108154
post-template-default,single,single-post,postid-108154,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ó, halál, merre visz utad?

Buster Scruggs balladája (The Ballad of Buster Scruggs)

Coenék vadnyugathoz intézett szerelmes levele egyszerre hajt fejet a pátosszal teli, revizionista western, valamint a kegyetlenül morbid fatalizmus előtt. A hat epizódból álló abszurd antológia közel sem a testvérpár legjobb munkája, de zanzásítva minden benne van, ami miatt rajongani lehet értük.

A korábban fel nem használt novellafüzér utolsó darabjában egy postakocsi utasai vitatkoznak arról, hogy a világon két típusú ember létezik, de hogy ez pontosan melyik kettő, arról vérmérséklettől függően eltérnek a vélemények. Ehhez mérten az alapvetően egységes látásmóddal, ám mégis változatosan ostoba figurákkal benépesített Coen-életmű nagy része is megfogható ilyen kettősségek mentén.

Vannak a neo-noirok (Véresen egyszerű, A halál keresztútján) és a westernfilmek (A félszemű), az impozáns sztársereget felvonultató, harsányul gonosz vígjátékok (Égető bizonyíték) és a kisemberre fókuszáló, egzisztencialista drámák (Egy komoly ember, Llewyn Davis világa), mégis mindegyikben a fatális véletlenek, a balszerencse, az emberi hülyeség és a valóság törvényeinek röhejes félreértéséből fakadó dramaturgia dolgozik. A Buster Scruggs balladája az antológiaformának köszönhetően a testvérek szinte teljes eszköztárát felvonultatja kicsiben, és ugyanazt a fekete humorral tálalt végzetszerűséget, illetve

élet és halál megmosolyogtató jelentéktelenségét vizsgálja.

Emiatt az amúgy nagyjából egységes színvonalú szkeccsek között akad túlhúzott stílusparódia, fatalista bűnfilm, egy-egy csendesebb, visszafogott bukás- és karriertörténet, valamint egy melodráma és egy kamaradarab is.

Miként korábbi műveikben már számos eltérő kulturális regiszter (az ötvenes évek Hollywoodja, a hatvanas évek folkzenei érája vagy a zsidó hagyományok és szokásrend) elé tartottak torz tükröt, Coenék számára a western sem az amerikai identitás heroikus narratíváját jelenti.

A szűz tájak burjánzó zöldjében és a határ menti kocsmák poros félhomályában is a nagyra törő kisszerűséget keresik.

Buster Scruggs (Tim Blake Nelson), a kedélyesen, dalolászva gyilkolászó fenegyerek csupán elrajzolt karikatúrája a magabiztos revolverhősöknek, akit ugyanolyan kikerülhetetlenül ér utol a sorsa, mint összes korábbi ellenfelét. Az író-rendezőpáros ennek megfelelően kerüli a nagyívű mítoszgyártást, és vadnyugati tablójuk, ha nem is teljes egészében dekonstruálja, de ironikus idézőjelek közé szorítja a műfaji tradíciókat.

Mindez leginkább a Buster Scruggs-epizód elemelt történetvezetéséből és túlstilizált díszleteiből, valamint a maró gúnyba forgatott önreflexív kiszólásaiból bukik elő. A San Saba-i dalospacsirta nem csak áttöri a negyedik falat és narrálja/kommentálja az eseményeket, hanem a forgatókönyv poénból még egy tükröt is ad a kezébe, amit kicsavart módon párbajeszközként használ, és amivel végül saját halálát is megállapítja. Dalbetéteivel együtt az egész szegmens olyan, mintha az Ave, Cézár! Capitol Pictures-e gyártotta volna.

Coenék mindezt ráadásul finom nyelvi humorba csomagolják, amikor a tükröződés és az elmélkedés (reflection) jelentéseit játsszák egybe.

Egyébként az egész filmre jellemző, hogy a zárt, díszletszerű helyszínek, de még a nagytotálok fenséges tájképei is iróniával vegyítik a műfaj iránti őszinte rajongást, és némiképp mesterségesen hatnak. Ezt nyilván fokozza a helyenként olcsónak ható és fölösleges CGI, de az alkotók így elejét veszik, hogy filmjüket belepje a pátosz.

Sokkal inkább az ebből kibomló kontraszt lesz a fontos.

A gyönyörűen fényképezett hegyek és síkságok vagy az egyik szegmensben nagy műgonddal felhúzott színpad éles ellentétben állnak az emberi aljassággal. A sötét téli éjszakában az irodalmi emelkedettség gyújt némi fényt, a dús zölddel borított aranyvölgyben pedig két ember vívja haláltusáját egy kétméteres veremben.

Tartva magukat a véletlen-esztétikához, illetve a balfék karakterek balfék módon összedőlő terveihez és világképéhez,

Coenék filmje majdnem minden esetben előrevetíti hősei végzetét.

Buster Scruggsnak rossz lapokat osztanak, James Franco piti bankrablója úgy himbálózik a kötélen, mint a kútba lógatott vödör, Harry Melling végtag nélküli művésze pedig saját halálát énekli meg a közönség előtt elszavalt versekben. A csúfos kudarc persze csak az ő szemszögükből tűnik hirtelennek és váratlannak, valójában saját nyomorult kisszerűségükbe van kódolva. Ebben a tekintetben hamisítatlan coeni figurák, akik nem képesek belátni és felfogni banális tetteik, sőt létezésük következményeit, vagy éppenséggel félreértik magát a világot és benne az embereket.

Coenéket gyakran vádolják nihilizmussal, de az, ahogyan szereplőikhez viszonyulnak, inkább tekinthető részvéttel kevert szenvtelenségnek.

Ez jól kidomborodik a már említett nyomorék előadóművész és Tom Waits aranyat kereső karakterében, amikor is a gonosz iróniát valamiféle szánakozás, rokonszenv váltja fel. Coenék zsenijét dicséri, hogy ez a két szereplő, illetve szegmens szinte szavak nélkül, a legvisszafogottabb írói eszközökkel van felépítve, mégis hozzájuk kerül legközelebb a néző.

Minimalistára hangolt karakterábrázolás jellemzi a filmet.

De a minden sallangtól mentes párbeszédek feszessége, valamint a történetek céltudatos vonalvezetése miatt a szereplők egyáltalán nem tűnnek alulírtnak.

Két utolsó epizódjában a Buster Scruggs balladája felmondja a coeni leckét, illetve szkeptikus világmagyarázatát figurái szájába adja. A szekérkaravánnal Oregonba tartó hajadon lány és a fejvadászok meséje legalább annyira összegzésszagú, mint amikor a CIA igazgatója vonja le a tanulságot az Égető bizonyíték végén.

A Coen-életmű gerince a bizonytalansági relációkba gabalyodó alakok körül forog,

akik mivel soha nem képesek felfogni a világ olyan banális dolgait, mint az erőszak és a halál, csak énekelnek, mesélnek, nyomoznak és megfigyelnek – de tudni nem tudnak semmit. Mivel Coenéknál az ember jelentéktelen, a halála is az, épp ezért még tervezni is kár.

A Buster Scruggs balladája nem rossz film. A szkeccsjelleg nem vesz el az éléből, gondolatisága epizódról epizódra átöröklődik, bár elképzelhető, hogy minisorozatként elaprózva jobban működne. Összhatását tekintve kicsivel hosszabb a kelleténél, és noha vannak igazán mélyenszántó és a nézőt megérintő pillanatai, valahogy mégis megreked félúton a könnyedebb és a komorabb Coen-munkák között.

Buster Scruggs balladája (The Ballad of Buster Scruggs), 2018. Írta és rendezte: Joel és Ethan Coen. Szereplők: Tim Blake Nelson, James Franco, Liam Neeson, Tom Waits, Zoe Kazan, Brendan Gleeson. Forgalmazó: Netflix.

Berényi Csaba

szerző: Berényi Csaba
honlap e-mail
Berényi Csaba 1990-ben Makón született, szabadúszó újságíró, a SzegedMa szerkesztőségben dolgozott gyakornokként, a gonzó műfaj ködös képzeletű igehirdetője, valamint költő. Cikkeit ez idáig az Alternatíva, a KULTer.hu, a GonzoPress, a SzegedMa és a Prae.hu közölte, ezen kívül szépirodalmi szövegei nyomtatásban a Szkholion, az Apokrif és a FÉL lapjain jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. Már. >>
hkscpsv
25 26 27 28 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum