KULTer.hu - Aki eladta a lelkét az ördögnek
110068
post-template-default,single,single-post,postid-110068,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Aki eladta a lelkét az ördögnek

A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Nagydíjának átadása

A Millenáris B pavilonjának galériáján megtelik a nézőtér a 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál megnyitóját követő programra, ahol a díszvendég Karl Ove Knausgård és Bősze Ádám beszélgetnek, még az ablak és a korlát mellett is végig állnak. Mindenki az irodalom rocksztárjaként és a XXI. század egyik legbotrányosabb regényszerzőjeként elhíresült Knausgårdra kíváncsi, és a közönség, idős és fiatal egyaránt, értékeli is a humorát. 

A norvég író pedig megérkezik, leül, és láthatóan nagy odafigyeléssel, őszintén beszélget Bősze Ádámmal.

Persze egyértelműen felhúz egy falat a magánélete és a válaszok közé, és a személyisége sem olyannak tűnik, mint amilyen önéletrajzi regényeiből süt – de itt most az író beszél, nem az elbeszélői én. A kettő pedig nyilván nem ugyanaz, sőt, a kérdés is hülyeség, ahogy arra később a Budapest Nagydíj ünnepélyes átadását megelőző laudációjában Tóth Krisztina is rámutatott.

Ugyan az író már bő tíz éve túl van a Harcom sorozaton, a beszélgetés aköré épül, hiszen itthon a negyedik kötet jelent meg a könyvfesztiválra a hatból. Bősze ezt úgy fogalmazza meg, Knausgård különböző idősíkokban él, azok között utazik, amikor hasonló rendezvényekre érkezik. Az író számára azonban a kötetek egyértelműen az akkori, negyvenéves életének a részei voltak. Knausgård az élet és az irodalom kettősségére, folyamatosan változó közelségére vagy távolságára tér vissza újra és újra a beszélgetés során, arra, hogy ő a szöveghez közel akarta hozni az életet, és eleve akkor tudott írni, amikor maga is közel volt hozzá, nem pedig világítótornyokban bújt el, ami egy „hülye ötlet volt”, viszont kellett, hogy az irodalom ne helyettesítse az életet, egy ponton azt kellett mondania, hogy már nem író, és hátat fordított, ami két hónapra sikerült, de az jó két hónap lett.

Bősze az első kötetre vonatkozó kérdéssel nyit, a küzdelmet ellenpontozó sikerre kérdez rá.

Az író persze azt válaszolja, hogy nem gondolt a sikerre, amikor írta, szerinte a kiadó sem feltételezte, hogy sok példányt el tud majd adni belőle. El akarta érni a közönséget, mint minden író. Hogy mit ért el önéletrajzi (autofikciós) regényfolyamával, egy külföldi bemutatón látta abban, hogy a közönség tagjai mennyi mindent tudtak róla, ahogyan a felolvasására reagáltak, az életükről meséltek válaszul, nem az irodalomról. Akkor érezte át a kérdést: eladta-e a lelkét az ördögnek? Akkor úgy döntött, hogy mégis megjelenteti ezeket a köteteket, és nem gondol rá.

A könyvfesztiválon ülve sem gondol arra, hogy Bősze mindent tud róla, és ez működik, szegezi le.

Minden szöveg egy másik világra nyit ablakot, mondja Knausgård arra a felvetésre reagálva, hogy szinte mindent festményként láttat a regényeiben, és a kérdésre, mely arra irányul, összefügg-e ez a művészettörténeti tanulmányaival.

Nem „az a típusú író, aki mondatokat lát vagy szavakat”, hanem a vizualitását annak, amit ír.

„Azt akarom kihívás elé állítani, ahogyan a dolgokat látjuk.” Számára a Harcom a hétköznapokból vett dolgok és eszmék mellett érzelmeket is tartalmaz. Írás közben csak a sajátjaira gondolt, de ezek az érzelmek is közösek mindenkiben. Ez is megkülönbözteti a regényfolyamát a filozófiától.

Szereti az eszméket, a reflexiókat, de narráció nélkül nem lehet regényt írni, az fogja meg az olvasót.

Hasonló technikai kérdésként később szóba hozza, hogy szervezőerő szükséges az íráshoz, mozgásba kell lendülnie a szövegnek. A norvég író szerint nem lehet mindent kiírnia magából, kell egy rendszer, mint például négyrészes munkájában az évszakok váltakozása. És hogy szerkesztőjével együtt mennyire javította a kéziratait? A Harcom első kötetét még igen, a másodiktól kezdve azonban nem igyekeztek összekötni, áthelyezni, húzni, egészen az utolsó kötetig. Az annyira hosszú lett, hogy nem lehetett volna kinyomtatni, ezért a kiadó százoldalas nagyságrendben húzott belőle. Bár így utólag a norvég szerint csak azért, hogy a gyengébb részektől megszabaduljanak, és csak behúzták a csőbe.

Bősze rákérdez a címre is. Knausgård nyilván ezerszer hallotta már ezt, azzal a címmel, hogy Min kamp, ez elkerülhetetlen.

Vagy ahogy Tóth Krisztina később fogalmazott: „Eltöprengtem, hogy mi lehet a célja valakinek, aki az európai kultúrkörbe behajít egy ilyen címet, mint egy kézigránátot?” Knausgård számára azonban ez annyira magától értetődő, hogy késlekedés nélkül, higgadtan, hosszan válaszol. Elmeséli, hogy ez a harmadik munkacíme volt a szövegnek. A korábbi Argentína mindazt képviselte volna, amire vágyott, csak hát nem működött igazán. A Harcom azonban többféleképpen is kapcsolódik hozzá. Például a nagyanyja halála után találtak egy példányt Hitler munkájából a nappalijában.

Szereti az abban megbújó iróniát, hogy míg Hitler egyetemes, nagy léptékű harcról beszél, ő a bevásárlással és pelenkázással küzd köteteken keresztül.

Az írás után a recepcióra terelődik a szó. A különböző országok közönségének reakcióit Skandinávián kívül kevésbé érzi jelentősen eltérőnek az író, mint arra számított. Míg azonban Norvégiában a morálról vetettek fel kérdéseket, addig Svédországban politikai jellegű diskurzust váltott ki a feminizmusról, emeli ki.

Amikor felidézi apjának az első részben leírt halálát, azt, ahogyan belépett a nagyanyja házába, és szembesült azzal, hogy mit hagyott maga után, szemmel láthatóan küzd az érzelmeivel. Ezt akarta a kötet kulcsjelenetévé tenni, erre keresni a választ, hogy hogyan történhetett meg. Nyíltan kimondja azonban azt is, hogy borzalmas egy család számára, ha egy író kiteregeti az ilyesmit, mint ahogyan ő tette. Azonban, mivel Bősze is rákérdez a téma iránti intenzív érzelmeire, meg is erősíti, hogy ha nem érezne ilyen erősen bármelyik könyve iránt, miért írná őket. Ez lesz a végszó.

Rövid szünet, színpadi átrendezés után Tóth Krisztina magabiztos laudációja következik.

Autoriter apáink és az általuk ránk hagyott szégyen felől közelít, mely helyére Knausgård szerinte az alkotással belép. Az elismert szöveg tétjeként is ezt nevezi meg, hogy van-e kiút ebből a szégyenből? Kiemeli, hogy számunkra is aktuális a kérdés. Óva int attól, hogy mellébeszélő fülszövegeket olvassunk és néma szerzői portrékat nézegessünk, inkább olvassuk el az első mondatot. „Nem olvastam még ennyire erős regénykezdést”, méltatja Knausgård írását, melytől visszavedlett naiv olvasóvá.

Felemlíti Proustot, és hogy „beköltözünk az elbeszélő életébe”.

A vizualitás erőssége is visszatér Tóth Krisztina elemző laudációjában. Minden láttatott apró részlet mögött mindig ott az ég, melyre az író egy meteorológus szenvtelenségével tekint fel. A kettős idegenség, kívülállás hajtja a regényt, nem pusztán az autoriter apa pozícióját bitorló alkotás. Az emlegetett első mondatot parafrazeálva:

„Az író számára az élet bonyolult. De ír, ameddig bír.”

A Budapest Nagydíj, Kányádi Sándor Volna még könyvtárgyának átadása alatt Knausgård úgy vigyorog, mint a gyerek, aki nem tudja, hogy kire nézzen, örülhet-e már, ajándékot kap, de vajon megérdemli-e. A hosszú taps – a közönség részéről legalábbis – válaszol erre is.

A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Nagydíjának átadása, Budapest, Millenáris, 2019. április 25.

A fotókat Gordon Eszter készítette.

Orbán Krisztina

szerző: Orbán Krisztina
honlap e-mail
Orbán Krisztina 1993-ban született Győrben, a Lundi Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán végzett, a KULTer.hu szerkesztője. Olvas metrón, trolin, járdán és lépcsőn, földlabdás facsemeték eljövendő életét próbálja elképzelni, egy macska betonba rajzolódott lábnyomaiban lépked, Pilinszkyt szaval svéd tengerpartokon.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum