KULTer.hu - Emlékezni arra, ami lesz
109413
post-template-default,single,single-post,postid-109413,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Emlékezni arra, ami lesz

Jenei Gyula: Mindig más – Az emlékezet versei

Az emlékezet versei – olvasható Jenei Gyula legújabb, Mindig más kötetének alcíme, mely összevetve a verseskönyv fülszövegével, valamint a borítóképhez felhasznált Verebes György-olajfestmények egyikének elnevezésével (Ifjú emlékező), markánsan kijelöli azt a koncepciót, melyet a versfüzér darabjai következetesen megvalósítanak. Jenei versbeszélője ugyanis – az említett kép címéhez hasonlóan – a „visszakeresés”, visszatekintés, valamint az újra- és átírás gesztusaival igyekszik színre vinni egy letűnt világ mindig másként létesülő reminiszcenciáit.

A felidéző és felidézett én közti bonyolultságot már a hátlapra került mottó is jól érzékelteti: „akkor még olyannak képzelem / a jövőt, amilyen sosem lesz. de hogy nem lesz / olyan, negyven év múlva már nem zavar – lassan / megszokom magam.” Az idézett sorok által is megerősítést és megelőlegezést nyer, hogy

a kötet fókuszában az emlékezet és emlékezés mellett, de attól elválaszthatatlanul az idő, az időbeliség, az időhöz való viszonyulási módozatok állnak.

Talán a Rét című vers zárósorai mutatnak rá leginkább az idő múlásának ellentmondásos természetére, mely annak irreverzibilis mozgását helyezi szembe az emlékező szubjektum idővel egybefonódott, visszanéző tekintetével: „az idő mégis egy irányba halad, s legfeljebb / visszanéz, aki valameddig együtt megy vele”. A kötetben megjelenő versbeszédet az a fajta, már mások által is taglalt, Jenei előző köteteiben (Mintha ugyanaz; Az időben rend van) is érvényesülő bergsoni időfelfogás szervezi, mely az emlékezetet azonosítja a tartam (dureé) belső, folyamatosan áramló, mindig jelenlévő, szubjektív érzéshalmazának időszemléletével. Ebből adódóan a versekben alkalmazott evokációs eljárás a lineáris időbeliség érvényesülése helyett egy egymásra rétegződő, palimpszesztjellegű, asszociatív kapcsolatokat kialakító, a képzelőerő által is kiszolgáltatott és használatba vett emlékezésszerkezetet eredményez. Az emlékezet ilyen mozgását jól mutatja például az Igazgatónő című versben megjelenő, időhöz kapcsolódó térképzet: „a versidőnél negyven évvel / mélyebben”.

Izgalmas filológiai adaléknak tekinthető a kötetek közötti kontinuitás, hiszen a Mintha ugyanaz mikrociklust képező utolsó három verse (Ahol állnék; Kenyér; Gyónás) már előjelezte a Mindig más szemléleti és poétikai vállalását. Ezt a folytatólagosságot jelzi, hogy ezek a szövegek finom módosításokkal megismétlődnek ebben a kötetben, jelöletlenül ágyazódnak be az új korpuszba. Ezen szövegek iteratív szerepeltetése nemcsak egyfajta poétikai alakulásívet tesz láthatóvá, hanem a másként történő megismétlés színre is viszi az emlékezés újra előállító mechanizmusát.

Természetesen a már említett bergsoni időszemlélet érvényesítése nem előzménytelen az irodalomtörténetben, a modernség prózairodalmának jelentős része számolt ezzel az elképzeléssel. A Teasütemény című vers pontosan egy ilyen műre, nevezetes Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének Marlenka-epizódjára utal – az olfaktív emlékezés párhuzama, illetve a teasütemény megemlítésének kontextuális idegensége idézi fel a pretextust: „később, több évtizednyire / a gyerekkortól rendszeresen elfutok egy másik település / húsüzeme mellett, ismerősen csap meg az a régi / szag. a feleségem, aki majd lesz, s néha együtt fut / velem, fintorog a bűz miatt, ami nekem olyan / ismerős, hogy szinte már kellemes – akár / a teasütemény.” Ez a részlet nem csak a hagyománnyal való kapcsolódás példájaként fogható fel, és talán lényegesebb is, hogy itt válik világossá az érzékek által konstruált emlékezet működése, amely mint modell az egész kötetet uralja, hiszen az emlékezés kiindulópontjául rendre szag, kép (ezt viszi színre maga borítókép is), hang stb. élmények szolgálnak. Az emlékezés élményekből kibontakozó folyamatszerűsége a versek tipográfiájában (a mondatkezdő nagybetűk hiányában, a hosszúsoros tagolatlan szabadvers formájában), valamint prozódiájában is tetten érhető.

A szövegek változatos eszközökkel jelenítik meg a beszéd- és gondolatritmus lüktetését, amelyek a mozgalmasság érzéki hatását eredményezik.

Ilyenek például a halmozások, a rövid tagmondatok sűrű váltakoztatása, az igék gyakori használata: „de akkor eszembe se / jutnak a befőttek. kimegyek, bemegyek, hallgatok.” (Félelem). Fontos szerepük lehet a szóismétléseknek, melyek a szövegek szorosabb kohézióját biztosítják: „a közeli húsüzem is táplálja a kutat, s hullámzanak / a húsok, a bőrök, a szőrök, rothadó belsőségek. / hullámoznak a dögökben a férgek, hullámzik / az egész lénytakaró” (Dögkút). Emellett a helyenként egybecsengő belső rímek is erősítik a ritmikát: „arrébb / fáradt, nehéz testek a tyúkszemáztatónak nevezett / termálban: műtéti hegek, visszerek, kövér és sovány / emberek, nézem őket, klottgatyás, egyszálbél / gyerek” (Fürdő).

Végiglapozva a kötetet hamar szembetűnik az egyes versek, főként azok egyszavas címeinek benyomásszerűsége.

Mintha ezek a címekben jelölt impulzusok, történeti vagy kulturális tárgy- és térképzetek (pl. Rádió; Szalmazsák; Udvar; Fürdő; Kert; Iskolaudvar) szolgálnának a különböző emlékfoszlányok felidézésének és újraszövésének kiindulópontjaként. Mindezek egy nagyon szemléletes térleírásokkal dolgozó, dinamikus versnyelv kibontakozását eredményezik, melynek rezignált hangneme a gyermekkori emlékekből előhívott és újraalkotott falusi miliőt jelenít meg. Ugyanakkor a megszólalás alaphelyzetei sok esetben a pusztán előhívásként értett emlékezés lehetetlenségét húzzák alá, és inkább egy konstruált múltbeli én feltételes jövő ideje kerül előtérbe a versbeszédben.

A beszélő retrospektív pozíciója a jelen és múlt egymásba csúsztatottsága révén több, egyszerre létező és még nem létező teret olt ki egymásban.

Az így kezelt térpoétikai módozatok egy olyan áttetsző minőséghez juttatják a verseket, melyek a referencialitás és fikció köztességben érhetők tetten. A versekben megjelenő emlékek valóságra vonatkoztathatósága és konstruáltsága közötti feszültség feloldhatatlannak mutatkozik. Ezt az elbizonytalanító eldönthetetlenséget érhetjük tetten az Úttörő című szövegben: „amikor majd ezt írom, arra gondolok, / bizonyára lesznek, akik referenciálisan olvasnak”, tovább olvasva: „pedig az is lehet, hogy / mindezt csak kitalálom”, ezt követően pedig: „olvasni pedig majdnem mindenki referenciálisan olvas / (főleg ha ismeri a szerzőt), kivéve talán néhány / irodalmárt, akik eléggé eltökéltek nem megengedni / maguknak, hogy egy jelkomplexumot egyszerűen / a valóságra vonatkoztassanak.”

A versbeszélő megszólalásmódja a kortárs lírán belül igazán egyedülállónak mondható,

ugyanis egy olyan grammatikai időkezeléssel operál, amely azáltal, hogy a beszéd túlnyomó részét jövő, valamint feltételes módú jövő időben artikulálja, színre viszi az emlékezet fragmentáltságát, az emlékezés folyamatának esetlegességét, illetve az emlékezés mechanizmusához szorosan kapcsolódó képzeleti aktus átíró jellegét.

Az előhívás, felidézés elbizonytalanított pozíciójára, az emlékezés aktív, konstitutív voltára, illetve az átírás gesztusára több szöveghelyen is történik reflexió: „egyszer megírom, ahol a gyerekkorom telik majd:” (Udvar); „persze ez utóbbit csak én gondolom hozzá, / amikor kezembe kerül a kép. de egyébként is / mit keresek ott? felnőttként nem fogom tudni, / ki fotóz le, s egy idő után már nem lesz, aki / megmondhatná.” (Fényképek); „a valóság fölülírható: / hullámzik a gyomrom, mint a víz alatt a fű, és / a makulátlan napsütésben állandósul a szöveg.” (Dögkút).

A Gyónás című versben a beszélő metapoétikusnak is tekinthető felkiáltása mintegy felvillantja a kötet egészében felismerhető időszemléletet és emlékezésmódot: „hátha újra kezdhető az / egész – adj egy biztos időpontot, s kiforgatom helyéből / az életemet!”.

Valójában a könyv minden verse erre az újrakezdésre, kiforgatásra tesz kísérletet a mindig másképp emlékezés és az ezt követő verbalizáció révén.

Ennek az átírási és újra átélési vágynak egy eklatáns – és talán legelégikusabb – példája a Várakozás című szöveg, melyben a beszélő megnyilatkozásainak feltételes modalitásából jól láthatóvá válik, hogy itt az emlékezés bizonyos felhasznált „elemeinek” újrarendezési lehetőségeiről van szó: „jó volna, ha november lenne, s anyám vagy nagyanyám / névnapjára várnánk a vendégeket.” Az egymást követő, emlékekből építkező képzelgéseket viszont a verszárlat mégis önnön kötöttségükkel szembesíti: „akkor még majdnem minden lehetne, nem lenne / megírva az idő.”

Az idő meg van írva, tehát az idő múlása irreverzibilis. Az emlékező tekintetének irányultsága lehet csak ezzel ellentétes irányú.

Az önmaguk működését és megalkotottságát színre vivő, metapoétikus darabok közé tartozik a Fürdő című vers is: „a büfében bambi lesz meg lángos, legyek dongnak és / darazsak, és negyven év múlva – ködös, novemberi / napon, mikor délelőtt is villany ég szobámban – / beleng majd a nyári fürdő hangulata, s emlékezni fogok / arra, ami lesz”. A citált részletben megjelenő negyven év a kötet más szöveghelyein is felbukkan mint egy olyan időbeli marker, amely kijelöli a versbeszéd pozícióinak retrospektív távlatát, ahonnan a beszélő a szólamait intézi. Vagy megemlíthetjük még a Babonák felütését, amelyben a beszélő saját pozíciójára kérdez rá, felmutatva az emlékezet által fenntartott megszakíthatatlan köteléket gyerek és felnőttkor között: „hol az origó? előre vagy hátra fut a számegyenes? s én / hol leszek? hol állok majd azon a lapon, amire gyerekkort / rajzol egy idegen kéz – nekem? gyerekkort, amiből / felnőni nem lehet”.

Jenei Gyula legújabb kötete annak ellenére, hogy a benne fellelhető poétikai eljárások, illetve témakörök ismétlődése miatt kissé vontatottá válik, egy kétségtelenül megfontolt, következetesen felépített alkotás, mely azáltal, hogy a múltról való beszédet a jövőidő igei szerkezetének alkalmazásával valósítja meg, egy olyan időszemléletet mutat fel, amelynek alkalmazása már önmagában is izgalmas vállalkozásnak mondható.

Jenei Gyula: Mindig más – Az emlékezet versei, Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2018.

A duplakritika másik része itt olvasható.

A fotókat Hutanu Emil készítette.

Kovács Edward

szerző: Kovács Edward
honlap e-mail
Kovács Edward 1995-ben született Margittán, jelenleg a DE-BTK magyar nyelv és irodalom mesterszakos hallgatója. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg. 2018-ban szerepelt a Szép versek antológiában.

KULTprogramok

<< 2019. jún. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum