KULTer.hu - „Ez nem egy festmény”
109519
post-template-default,single,single-post,postid-109519,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Ez nem egy festmény”

Hommage à Magritte

A digitális technológia széleskörű elterjedése óta szó van a könyv haláláról, kevesebb apokaliptikus vízió születik azonban a festményekről, mert mintha az internet és a hozzá kapcsolódó technikai médiumok kellemes és változatos szimulákrumokat hoztak volna létre a szépművészetek számára. Kétségtelen, hogy a különféle adatbázisok, virtuális galériák, sőt az egészen bizarr virtuális múzeumi séták mintha demokratizálnák a festményeket, hiszen azok számára is hozzáférhetővé teszik, akiknek nem adatik meg a kulturális turizmus lehetősége, így tehát a legnagyobb múzeumi gyűjtemények anyagának személyes tanulmányozása, vagy a képek megtekintése jobb-rosszabb minőségű albumokban. A kiváló felbontású felvételek és a képrögzítés technológiája olyat is megpillanthatóvá tesz a képeken, ami a múzeum terében lehetetlen, bár kétségtelen, hogy a jelenlét érzékisége és a műalkotás anyagisága előbb-utóbb fájdalmas hiányt kelt. Ugyanakkor mintha megvalósulna az a szándék, amelyre az újkori festészet törekszik: egy kétdimenziós felületen létrehozni olyan illúziót, amely elfeledteti a szemlélővel a mediális hordozót, jellemzően tehát a vásznat vagy a fatáblát és az olajfestéket. A képernyő végképp kivonja az eredeti hordozót a szemlélődésből, és zárójelbe teszi a technológia személytelen és felfoghatatlan anyagiságát. A képek közzétételét és felhasználását ugyanakkor törvények és tulajdoni viszonyok korlátozhatják, a festmények némelyike az utóbbi években eltűnt a világhálóról, és persze bővültek is mindeközben a szemlélődés lehetőségei.

De a képek létezése – amely tehát többszörös idézőjelbe szorul a digitális térben – egyébként is megkérdőjeleződni látszik, legalábbis bizonyos esetekben: ilyen lehet például a Louvre-ban a Mona Lisa, amelyet golyóálló üveg fed, korlát választ el a turistatömegtől, amelynek tagjai telefonjaikat a magasba tartva fotózzák a festményt (és jobb esetben egyik-másik képernyőn meg is jelenik a híres mosoly a hátsó sorba szorultak számára). Némely képek tárgyként, jelenlétként így a kivételezetteké, például Jay Z-é és Beyoncéé klipforgatás közben, vagy gazdag gyűjtőké, akik sokszor eltüntetik a világ szeme elől a képet, kisajátítva önmaguk számára a szemlélődést. Ilyen például a tavalyi év szenzációjaként kezelt Salvator Mundi, amelyet Leonardo lappangó festményének tartanak (van, aki szerint azonban csak 5-20%-ban a reneszánsz mesteré – ennek a megállapításnak a valóságtartamát viszonylag nehéz felfogni). A képet a szaúdi herceg vette meg, és a Louvre Abu-Dzabiban mutatták volna be, sőt a párizsi Louvre az őszi Leonardo-kiállítására kérné kölcsön, de a hercegi stáb nem nyilatkozik a kép hollétéről.

Szintén nemrégiben tálalta szenzációként a sajtó, hogy előkerült Picasso egyik portréja, amely az elmúlt két évtizedben lappangott. Egy magángyűjteményből, pontosabban egy Cannes melletti kikötőben állomásozó jachtról lopták el, s innen került az alvilágba egyfajta fizetőeszközként, biztosítékként a drog- és fegyverüzletek során. A tulajdonos a megkerült képet eladta egy magát megnevezni nem kívánó biztosítótársaságnak, vagyis megint nem lehet tudni, hová kerül a szenzáció lecsengése után. A képek megvannak tehát és még sincsenek meg, a láthatóságuk legfeljebb a sajtóhírekben ismételt fotókon van, létezésük értelmét nehéz megnevezni. Hogy mi lesz, ha esetleg kiderül, hogy az a bizonyos 20% sincs benne a Krisztus-képben Leonardótól, vagy éppen egy új szemléletmód nem fogja nagyra értékelni Picasso talán túlzottan nagy mennyiségben készült nőábrázolásait, amelyek mögött megrendítő bántalmazások és a múzsaszerep fájdalmas eltárgyiasítása áll, azt nem lehet tudni, mindenesetre egészen izgalmas, hogy ezek a körülöttünk zajló történetek miként is árulkodnak jelenünk képhasználati szokásairól.

Az eredeti túlértékelése és a digitális reprodukciókkal biztosított hozzáférés természetessége, a mediális hordozók történeti rétegződése, devalválódása, értelemvesztése, újjászületése, vagy éppen a populáris kultúrával való, nagyon sokszor termékeny érintkezés engem összességében a rácsodálkozás örömével tölt el. A MODEM-es Man Ray-kiállításon vettem egy képeslapot az Ingres hegedűjéről, talán csak a birtoklás bizarr öröméért, és most a rétegeket számolom: Man Ray játéka a festészettel és a szavakkal, Ingres festményei mögött Raffaello Madonnája, az őket idéző Kiki de Montparnasse fotóján a tustintával felrajzolt f-lyuk, az erről készített újabb fotó, majd a negatív sokszorosítása, az én képeslapom, én a kiállítótérben.

Bortófotó: Man Ray, Ingres hegedűje, 1924, fotó, zselatinos ezüst print.

Bódi Katalin

szerző: Bódi Katalin
honlap e-mail
Bódi Katalin 1976-ban született Salgótarjánban, jelenleg Nyíregyházán él. A Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa, irodalomtörténész, kritikus. A Studia Litteraria irodalom- és kultúratudományi folyóirat szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum