KULTer.hu - Játszva túlélni a gyerekkort
109812
post-template-default,single,single-post,postid-109812,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Játszva túlélni a gyerekkort

Karl Ove Knausgård: Játék (Harcom 3.)

Ez itt a tét. Azonban ha Karl Ove Knausgårdról, a kínosság, a szorongás és az ördögnek gyónás mesteréről van szó, biztosak lehetünk benne, hogy nem labdázás és hétvégi családi kirándulások megszépített emlékei töltik meg a bő négyszáz oldalt. Újabb – és egyre összeszedettebb – alámerülések a brutális férfiegóba a Harcom harmadik kötetében.

Mire szolgálnak az emlékek?

Arra, hogy megőrizzünk néhány jelentékeny momentumot azokról, akik fontosak nekünk? Legalábbis fontosak voltak életünk egy-egy pontján, vagy csak valamilyen módon befolyásolták a történetünket? Esetleg arra valók, hogy megőrizzük, kik voltunk életünk különböző időszakaiban, gyerekként, kamaszként, otthon, a szüleinkkel, az iskolában és iskola után az udvaron, hogy milyenek voltunk, amikor szerelmesek lettünk, amikor játszottunk, amikor gyászoltunk? Mire jó az emlékezés? Másoknak akarjuk továbbadni a történetünket? Vagy csak magunk számára formáljuk az elbeszélést mint gyurmát, mindig éppen olyanra, hogy a jelenlegi identitásunknak megfeleljen a múltunk? Bárhol is keresem a választ ezekre a kérdésekre, az ént nem tudom kikerülni.

Az emlékezés önző műfaj – ezt az állítást Knausgård önéletrajzi regényfolyama sem cáfolja meg.

Minél több darabját olvashatjuk magyar fordításban az eredetileg címek helyett csak sorszámokkal ellátott Harcomnak, annál egyértelműbbnek látszik, hogy a hatkötetes vállalkozás erre a feszültségre (is) épül.

A gyengébb második kötet után a harmadik nemcsak újra felhúzta a sorozat szintjét, a nemzetközi hájpra is érdemessé téve, de a lezárása bármelyik eddiginél erősebb. A Harcom 3. az első után megint erősen, esszéisztikusan kezd, azután bevezeti a témát: a felnőttkorban játszódó Szerelem után ismét a gyermekkorba nyúl vissza az elbeszélő, ezúttal még korábbra, mint eddig. Ezzel meg is válaszolja a kérdést, ami a második kötet olvasása közben végig a fejemben szólt: Hová lehet ezt még fokozni? Újabb életkorok bevezetésével kerüli el a csömört, amibe a folyamatosan fenntartott intenzitás is torkollik idővel; de az is lehet, hogy csupán a szerelem témája nem testhezálló számára, és ez nyomta rá a bélyeget az előző kötetre.

Rögtön a 14. oldalon leszögezi, hogy hiszen ennek a fickónak gyenge az emlékezőképessége!

A szöveg elején nem értelmezhető ez másként, mint figyelmeztetésként: a csábító önéletrajzi értelmezés nem kielégítő. Ezért is lenne felesleges és téves összefoglalnom, hogy miről szól. Ha néhány gondolat erejéig mégis maradunk a konkrét cselekmény síkján, a tétje a Harcom harmadik kötetének, és előrehaladtával a sorozatnak is: a lyukak betöltése. Visszanyúl a kisgyermekkorig, az iskola kezdetéig, hogy aztán egy szinte egyenes vonalú történetet írjon le a kamaszkorig. Eltér ez a szerkesztési elv az előző kötetekétől a linearitásában és a felnőtt narráció szinte teljes hiányában is.

Ez a kötet messzire távolodott az első rész dühös manifesztójától.

Ez már nem harc a világgal és az irodalmi közeggel. Hol vannak már azok a szorongásukat keménynek álcázó kijelentések, hogy csak az irodalom a fontos, a boldogság nem, hogy a család egy vállalt kötelesség, de távol esik az élet értelmétől? A felnőtt, folyton reflektáló nézőpont híján a néhány mondatban felskiccelt életek, a szigorúan Karl Ove szubjektív értékítéletével jellemzett emberek (akiket nehéz lenne szereplőknek hívni, hiszen néha kizárólag azért bukkannak fel, hogy néhány oldallal később végképp kisétáljanak a lapokról) is az előző két kötethez tartoznak már csupán.

Az intertextualitás, az érzelgős eszmefuttatások és az átütő személyiségű elbeszélő helyett ez a kötet a rekonstrukcióé.

Miközben az író úgy nyilatkozik, hogy „Az irodalom kötelessége, hogy küzdjön a fikció ellen. Utat kell találnia a világba, mint olyanba”, a harmadik részben szem elől téveszti saját mottóját, már-már mechanikusan emlékezik.

A látszólag öncélúan sodródó emlékező tudatfolyamban egyre egyértelműbbek a visszatérő minták. Az apja, akiről, úgy tűnik, nem tud nem írni, a nők, a másokra tett benyomása. És persze a szorongás, a kellemetlen, a nyomasztó. Expliciten „el is hangzik” egy szereplő szájából, még a Szerelemben, hogy Karl Ove abból csinált karriert, hogy leírja, ami kínos. Az olvasó feszeng, de magára ismer.

A kellemetlenségérzet-keltés különböző módozatait vonultatja fel az író.

Visszatérnek az apja módszerei, ahogyan zsarnokian uralkodik a családja hangulatai és cselekedetei felett. Anekdotázik arról, amikor az osztályban olyasmit árult el egy osztálytársáról, amit nem illett volna, és a tanárnő megtanítja erre. Kigúnyolják, elpártol mellőle kislány barátnője. Vagy épp teljesen jól érzi magát, elemében van, csak az olvasó lapoz menekülési vágytól hajtva gyorsabban a történetben, mint például azokon a részeken, amik arról szólnak, gyerekként hogyan szarnak barátjával, Geirrel az erdőben ketten, nézik meg büszkén és már-már tudományos kíváncsisággal az eredményt rögtön utána, majd napokkal később is. Az eredetileg csak sorszámmal jelzett, a magyarul Játékként kiadott kötet humorával rászolgál a címére, viszont az olvasmányélmény továbbra is elkerülhetetlenül rányomja a bélyegét az olvasó hangulatára.

Mindeközben magam is megpróbáltam kitölteni a tényszerű(nek látszó) lyukakat, amiket még nem írt le, próbáltam kitalálni, hogy mi jön még. Élete színterei közül nem írta még le az Észak-Norvégiában és külföldön töltött időszakot. A nők közül elolvashattuk már az első, közösen játszós barátnőt, meg a lányt, akivel smárolt, és egy harmadikat, akinek először húzta le a bugyiját; meg persze mindkét feleségéről is bőven mesélt már – de a lányra, akivel először feküdt le, még csak utalgatott. És igen, ez a fajta vojörizmus elengedhetetlenül beszippantja az embert, bármennyire is igyekszik távolságot tartani a szöveggel szemben. Tarthatatlan etikusnak maradni azokért az emberekért, akiket egy-két mondatban felskiccel Knausgård, de ők szükségszerűen nem mondhatják el a maguk oldalát a történetről, meg azokért, akikről intim, ellesett pillanatokat ad tovább az író, amiket valószínűleg szemtől szembe nem árult volna el senkinek.

Teljesen egyértelmű, hogy retrospektív a konstrukció. Például az anyjáról elképzeli csak, hogy milyen szerepet játszott a gyerekkorában, hiszen így kellett, hogy legyen. Amikor még azt is leírja, hogy rénszarvast láttak a pihenőnél úton a sørbøvågi nyaralásra, és hogy a Night at the Opera szólt, míg Yngvével csocsóztak, mert az apjuk nem volt otthon, akkor valójában csal. Illetve dehogy csal, csak irodalmat művel. A gesztus, hogy az emlékezés lehetetlenségét ellenpontozva rekonstruálja a múltbeli történéseket fikcióból ismert leírásokkal, dialógusokkal egyszerre teszi zárójelbe, megbízhatatlanná a szöveget, és ad neki egy újabb (meta)réteget.

Minél többet ír, az íróról annál kevesebb derül ki.

Az olvasás pedig párhuzamosan figyeli a cselekményt meg a szöveg szövetszerűségét, a totális irodalomra tett kísérlet sikeresebb és inkább a kudarchoz közelítő fázisait. Mindezt úgy, hogy a reflektálatlan harmadik kötetben művészettörténeti eszmefuttatások és a kortárs irodalmi élet kommentárjai nélkül erre ténylegesen csak a regény szövete szolgáltat alapot, az explicit állítások jelenléte elhanyagolható.

A nyelvezet nem különösebben emlékezetes, a szerkesztésben rejlik a műgond.

A Harcom talán legnagyobb erénye, hogy (a már-már mesterséges részletek és dialógusok jelenléte ellenére sem) erőszakolja meg az emlékezetfolyamot azzal, hogy narratívát erőltessen rá. Ez a harmadik kötetben látszik felbomlani, de még nem kontraproduktívan. Több megkezdett mozzanatnak nincsen kifutása, például annak, amikor cukorkát vesznek a segítségért egy nénitől kapott pénzből, de az apja kidobatja vele. Azonban az sosem derül ki, hogy a barátai mit szóltak ahhoz, hogy még sincs édesség, nem is ez számít. Hasonlóan érdekes szerkesztési elv a fordítva csattanóké: akár köteteken átívelve válaszolnak egymásra az emlékek, gondolatok, és egyre többször tűnik úgy, hogy később növeli a feszültséget olyannal, aminek a feloldása már megtörtént. Például szolgál erre a második kötet felnőttkori Nagy Visszatérése, amiről kisgyermekként (a harmadik kötetben) álmodozott.

A valódi tét tehát nem az, hogy elszámoljon az életével.

Nem is az, hogy egyfajta idejétmúlt modernista eszményként akár az életet, akár a szubjektivitást a maga teljességében adja vissza. Az forog kockán, hogy mindebből a háromból lehet-e értékes irodalmat formálni, ami jól egyensúlyozik a fikció és az önéletrajziság, a műviség és a keresetlenség, végső soron az irodalmi konformizmus és az önző egyéni vízió határvonalán.

Ezt a lécet számomra meggyőzően ugorja meg.

Számomra, mondom, mert hogy mennyire függ a siker megítélése különböző esztétikai hovatartozásoktól, azt az is bizonyítja, hogy míg például a New Yorker imádta az önéletrajzi regényírás (autofiction) „önzetlenségét” , az itthoni recepció nem tükrözte a nemzetközi hájpot, és úgy egyáltalán késve, bizonytalanul jelentkezett.

A Harcom 3. része, a Játék egy kihúzott fogú farkas: összeszedettebb, mint az első és a második rész, gördülékenyebb, kevésbé nehéz olvasmány és a célt sokkal inkább szem előtt tartja hozzájuk képest – viszont talán épp azáltal veszít a vonzerejéből, hogy nem olyan átütően nyers, mint az – egyelőre – utolérhetetlen Halál. A Szerelem után azonban így is felüdülés – és a negyedik részt, valamint az író könyvfesztiváli díszvendégeskedését nem várom kevésbé. Az előbbit a Magvető április 23-ára jelentette be, utóbbi április 25-én és 27-én élhető át a Millenárison.

Karl Ove Knausgård, Játék (Harcom 3.), ford. Patat Bence, Magvető, Budapest, 2018.

A borítóképet Martin Lengemann készítette.

Orbán Krisztina

szerző: Orbán Krisztina
honlap e-mail
Orbán Krisztina 1993-ban született Győrben, a Lundi Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszakán végzett, a KULTer.hu szerkesztője. Olvas metrón, trolin, járdán és lépcsőn, földlabdás facsemeték eljövendő életét próbálja elképzelni, egy macska betonba rajzolódott lábnyomaiban lépked, Pilinszkyt szaval svéd tengerpartokon.

KULTprogramok

<< 2019. Júl. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum