KULTer.hu - Out of focus
109840
post-template-default,single,single-post,postid-109840,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Out of focus

Szöllősi Mátyás: Simon Péter

„Hetek óta arcokat keresel, mintha valamiféle önigazolást találnál bennük.” Ezzel a mondattal kezdődik Szöllősi Mátyás Simon Péter című könyve, amelyben a „keresel”-re és az „önigazolás”-ra kulcsszavakként is tekinthetünk, köréjük szerveződik az egész regény. Ahogy a fülszövegben is olvasható, a mű nyitott marad, a címszereplő kálváriájának pusztán néhány stációját követhetjük végig. Ebben az esetben pedig nem túlzás a kálvária kifejezést használni, hiszen Simon Péter lelkét egy gyilkosság terheli.

A regény főhőse diakónus, hívő emberként pedig még súlyosabb az önvád,

a gyilkosság ténye összeegyeztethetetlen mindazokkal az értékekkel, amelyek eddig meghatározhatták a világ- és énképét. Tisztában van azzal, hogy beteg feleségének, Sárának a szenvedését rövidítette le, illetve a püspök is azzal nyugtatja, hogy baleset volt, ám ő mégsem tud elszámolni a történtekkel, és ezt a válságos időszakot jeleníti meg a regény, amelyet súlyosbít a feldolgozatlan gyász is.

A belső feszültségtől a főhős hiperérzékennyé válik,

amit Szöllősi Mátyás a szöveg szintjén a túlságosan részletezőnek tűnő elbeszélésmóddal érzékeltet, a címszereplő magas ingerfeldolgozási érzékenysége nagyon is indokolt ebben a konfliktusos állapotban. Hovatovább az apa vallomása, gyónása ugyancsak elmélyíti ezt a disszonanciát, hiszen emiatt az egész gyermekkorát kell felülírnia. A szerző első prózai vállalkozásában, a Váltóáram című kötet zárónovellájában (Lefekvés előtt, ébredés után) az apával és az anyával folytatott párbeszéd szinte szóról szóra megjelenik, tehát a regényre úgy is tekinthetnénk, mint a novella továbbírására. Ám amíg abban az igazság felszínre kerülése eredményezi a konfliktust, itt az a már meglévő belső konfliktust fokozza tovább.

Simon Péter tehát keresi a feloldozást, a bűnbocsánatot magában és/vagy a környezetében, de ezt sehol nem találja meg a regényidő néhány napja alatt.

Egyértelműen kiolvasható a szövegből a megfigyelő pozíció, az egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek egy részében a főhős gyakran csak kívülállóként figyel: benne is van, de nincs is az adott szituációban, például amikor a menekülteket nézi a pályaudvar mellett, vagy amikor véletlenül kihallgat egy lépcsőházi beszélgetést. Hiperérzékenysége miatt pedig folyamatosan intenzíven reagál a külvilágból érkező ingerekre, és a narrációban hangsúlyos szerepet kapnak a látvány mellett más érzékszervi benyomások, aminek legszemléletesebb példája a vak nőnél tett látogatás, ahol a címszereplő a sötét szobában kénytelen a hallására vagy a tapintására hagyatkozni.

Ebben a szürreális, álomszerű jelenetben az ismeretlen, vak nővel folytatott párbeszéd során vetődik fel talán a legélesebben a látás, illetve a tisztánlátás problémája, ami végigvonul az egész regényen. „Ha másnak látlak, az is csak miattad van.” (213.) – jelenti ki a nő, és Simont szíven üti ez az egyszerűen megfogalmazott mondat.

Mivel a főszereplő számára a felesége meggyilkolása, és az apja gyónása után a saját identitása kérdőjeleződött meg, nem látja magát tisztán, nem tudja, ki is ő valójában.

Ezt igazolja az előző fejezet ugyancsak szürrealitásba hajló dialógusa az idegen férfival, akinek személye többféleképpen értelmezhető: alkotó, író, teremtő, felettes én, Isten – ám szerintem lényegtelen, hogy ezt a homályból kilépő idegent minek nevezzük, a funkciója ugyanaz, mint a vak nőnek: hogy ráébressze Simont, mennyire nem ismeri jól önmagát. A szobában az asztalon papírlapok fekszenek az ő történetével, mellette pedig egy kép, egy homályos fotó: „Ijesztő volt a felismerés, amikor már ott állt közvetlenül az asztal előtt, hogy magával néz szembe a fotón. Elkezdte keresni a különbözőségeket, amik azt bizonyítják, hogy az valójában nem ő. Amint közelebb hajolt, látta, hogy a fotón szereplő férfi tényleg aggasztóan hasonlít rá, bár az élességet mintha nem sikerült volna igazán jól beállítani (…). Mintha az, aki vele szembenézne, nem hasonlítana, csak hasonlítani akarna rá…” (147–148.)  Nyomasztó, ijesztő és zavarba ejtő ez a jelenet nemcsak Simon, hanem az olvasó számára is. Tudja, hogy magát figyeli azon a képen, de ő egészen másképp látja önmagát.

A regény mellékszereplőire sem jellemző a tisztánlátás képessége,

minekutána szinte mindenkit elvakít vagy legalább is a látásmódját, ítélőképességét befolyásolja egy-egy nagyon erős érzelem, indulat. Az anya sok éves házasság után sem látta jól a férjét, ahogy Simon apja sem látta tisztán a szeretőjét, aki csak azt akarta, hogy valaki teherbe ejtse. A főhős pedig információk és megértés híján rosszul ítélte meg a saját szüleit. Az aluljáróban az itt a piros, hol a piros játék nézői nem veszik észre, hogy a férfi miként cserél ügyesen kártyát, hogy megtévessze a fogadókat, akiket a pénzsóvárság hajt. A lerongyolódott, az utazásban és várakozásban kimerült menekülteket sem nézik jó szemmel a pályaudvar környékén lakók, és a félelem, vagy más attitűd eltorzítja az emberek látásmódját velük kapcsolatban. Ezt jól szemlélteti a regény elején olvasható véletlenül kihallgatott párbeszéd. A menekültek között az epilepsziás lány is kirekesztett, babonás félelemmel veszik körbe, holott csak beteg. A zárójelenetben pedig a tömeg egyértelműen Simon ellen fordul, rohadt gyilkosnak nevezik, és a férfi a színpadon felháborodva, számon kérőn kérdezi tőle a vallomása után: „Hogy volt képes erre?” (247.) Ekkor ébred rá Simon, hogy tetteinek okát nem fogja tudni megértetni senkivel, menthetetlenül magára marad a tömegben.

A regény befejezése kísértetiesen összecseng a könyv borítóján található fotóval,

amelyen Jozef Suchoža Missing Generation című nagyméretű installációjának részlete látható. A kapucnis tömeget idéző alkotás 2017-ben a budapesti Műcsarnokban volt kiállítva, és eredendően a kisebb falvak elnéptelenedésére, vagy bizonyos korosztály eltűnésére reflektál, ami nemcsak Szlovákiában, hanem nálunk is aktuális probléma. Ám ehhez a könyvhöz illesztve egészen új jelentéssel gazdagodnak a fentről lelógatott, szellemszerű esőkabátok. Arctalanok, hiányzik belőlük az ember, mégis emberi formájuk van. A hiány, a súlyos nincsen plasztikus megjelenítése, az emberség, a megbocsátás hiánya, amit a főhős hiába keres önmagában vagy másokban.

Szöllősi Mátyás, Simon Péter, Európa, Budapest, 2018.

A borítókép forrása: SZIFONline

Vass Edit

szerző: Vass Edit
honlap e-mail
Vass Edit 1980-ban született Szegeden, a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarán végzett magyar nyelv és irodalom tanár szakon. Azóta folyamatosan tanít és 2006-tól rendszertelenül jelennek meg írásai: könyvajánlók, színház- és filmkritikák, esszék, álnéven pedig a mai napig kisprózákat ír. 2006 és 2009 között a prokontra.hu ismeretterjesztő oldal szerkesztője és munkatársa volt.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum