KULTer.hu - Találd meg magad!
109145
post-template-default,single,single-post,postid-109145,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Találd meg magad!

Mi (Us)

A kritikusok és a közönség is tűkön ülve várta Jordan Peele új rendezését. A zajos sikert arató Tűnj el! ami egy legjobb eredeti forgatókönyvnek járó Oscar-díjat is bezsebelt – után nem merészkedett merőben más terepre a rendező, ám a Mi mégsem egyenes ági leszármazottja a korábbi társadalmi szatírának. Sok dolgot ugyanolyan jól vagy még jobban hoz a film, a társadalomkritika itt is jelen van, bár közel sem annyira kézenfekvő módon, mint korábban, ugyanakkor a szüzsé a rengeteg felhalmozott szimbólum súlya alatt kis híján össze is roskad.

A történet 1986-ban kezdődik, amikor is Adelaide Wilson (Madison Curry) egy vidámparki látogatás során elkószál szüleitől és a tükörszobában köt ki. Az ijesztő élmény hatására rendkívüli módon megváltozik.

A gyerekkori trauma nyomasztó módon kíséri végig egész életét, mintha szó szerint követné valami vagy valaki.

Még a tengerparthoz közeli öröklött nyaralóba is, ahová már felnőttként (Lupita Nyong’o) a saját családjával érkezik. A rendezett, kiegyensúlyozott família kikapcsolódását azonban szokatlan esemény zavarja meg. Egyik éjszaka, amikor Adelaide a legkényelmetlenebbül érzi magát, piros kezeslábast viselő alakok jelennek meg a ház bejárata előtt.

Az egészben csupán annyi a furcsa, hogy a betolakodók meglehetősen hasonlítanak a Wilson családra.

A hallgatag kompánia a fenyegetések ellenére sem óhajt távozni, majd élet-halál harcot vívnak a bent lévőkkel. Peele nem sokat teketóriázik, már a szűkszavú, de később kulcsfontosságúvá váló expozícióval hatásosan teremti meg a film szinte egészét átható baljós atmoszférát. Az éjszakai vidámpark képei a viharral és annak hangjaival, a felbukkanó figurákkal és természetesen a tükörszoba-jelenettel együtt nagyon erős felütést jelentenek.

A látvány első osztályú.

A film vizualitásáért azt a Mike Gioulakist illeti dicséret, aki a Széttörve és az Üveg mellett a kortárs horrorfilmek egyik sokat emlegetett darabjáért, a Valami követért is felelt. Nemcsak a remek stílusérzékkel megkomponált, horrorisztikus beállítások, a megkapó vagy éppen kényelmetlen érzetet keltő színvilág képesek megfelelően befolyásolni a néző érzelmeit, de a kameramozgás is.

A szívesen alkalmazott szereplőkövető kamera segítségével szinte az adott karakter szemszögébe helyezkedhet a néző,

vagy éppen előttük haladva, a reakcióikból sejtheti, hogy mi zajlik a kamera túloldalán. Gyakori, hogy a tágabb plánokból lassú variókkal kerülnek intim közelségbe az adott jelenet szereplői, hogy arcjátékukon keresztül jobban be legyen vonva a néző is érzelmeikbe.

Érzelmi töltetből pedig akad bőven, és a színészek sem restek minél jobban átadni magukat szerepeiknek. Közülük is kiemelkedik Lupita Nyong’o, aki ugyanolyan teljesítménnyel alakítja az aggódó családanyát, a rémült nőt, vagy éppen az eszelős lakásfoglalót. Ez utóbbi szerepben mimikája és tekintete különösen átható, önmagában is alkalmas rémálmok előidézésére.

Az érzelmi skála nagyon sok pontját felvillantja alakításában, és mindet átélhető, hatásos módon.

A melák apa szerepében Winston Duke természetesen hat viccesnek, játéka nem érződik erőltetettnek vagy parodisztikusnak. A film humora alapvetően jól simul az amúgy nyomasztó közegbe, ezáltal érve el groteszk hatást. Ugyanakkor saját hasonmásaként pedig testfelépítésének köszönhetően rendkívül agresszív és fenyegető, állati üvöltéseit pedig mintha csak a Fekete Párducban látott karakterétől kölcsönözte volna.

A gyerekszínészek is kiváló alakításokat nyújtanak, és furcsamód inkább a gonoszabb karaktereikben. Shahadi Wright Joseph Nyong’o-hoz hasonlatosan ijesztő a fültől fülig mosolyával és dülledt szemeivel, míg Evan Alex szinte háziállatszerűen mozog és szörcsög piromániás gyerekként.

Az A szolgálólány meséje című sorozatból ismerős Elizabeth Moss nyúlfarknyi játékidővel, de annál emlékezetesebb performansszal képes viszolygást kiváltani a nézőkből.

A látvány mellett tehát a színészi munka is olyan pontja a filmnek, ami igazán emlékezetes és maradandó élményt eredményez.

Ehhez ad még hozzá nem kis pluszt a film zenéje. Mind a saját score, mind a válogatott soundtrack szerves részét képezi a hangulatteremtés mellett a cselekménynek is.

A főcím alatt hallható egyházi kórusra építő szerzemény leginkább az Ómen főtételére hasonlít, és frappánsan ráerősít a film néhány biblikus utalására.

Már a filmet felvezető promóciós anyagokban is jelentős szerepe volt a Luniz formáció klasszikus I Got Five On It című rapdalának, de nem pusztán a nosztalgiázás a feladata. A cselekmény során többször előkerül több feldolgozásban is. Belassítva még horrorisztikusabb a szám alapja, nagyzenekari előadásban pedig a film bizarr táncjelenetének aláfestéseként értelmeződik át.

Peele ezúttal a doppelgänger jelenséget és a home invasion horror alzsánert hívja segítségül, hogy elmondjon valamit társadalmunkról. Ám ennek sikeressége felemás, még annak ellenére is, hogy gondolatainak átadására rengeteg szimbólumot és utalást vet be. Vagy talán pontosan ezért.

A piros kezes-lábast viselő megláncoltak egy viszonylag egyértelmű allegóriáját adják a marginálisabb helyzetben lévő demográfiai csoportoknak és a tudattalanba száműzött, látni sem kívánt gondolatoknak. Rajtuk keresztül egy végletekig megosztott társadalom képe rajzolódhat ki, ahol az elnyomottak az erőszaktól sem riadnak vissza, amennyiben változást szeretnének elérni. Nem a fentiekkel való együttműködésben látják „mozgalmuk” sikerét, hanem saját társaikkal kell összefogniuk a kiváltságosakkal való leszámolás érdekében. Az olló azonban nem csak fegyverként halálos.

Az egyre szélesebbre nyíló demográfiai olló is emberéleteket követelhet.

Egy generációkon átívelő problémahalmaz szintén kiolvasható, ahol a jelen népességét sújtó konfliktusok kialakulásában a megelőző nemzedékeknek van felelősségük, de azt felszámolni csak a következők tudják.

A Tűnj el! rasszcentrikus társadalmi szatírája a Miben egy össztársadalmi parabolává alakul,

ahol a „mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellensége” tétel egyszerre érvényes egyéni és globális szinten. Ezzel együtt mégsem válik propagandisztikus vagy didaktikus tanmesévé.

Már csak azért sem, mert a bőven mért mindenféle popkult utaláshalmaz és a túlburjánzó szimbólumrendszer kevésbé működik konzekvensen és céltudatosan, mint Peele legutóbbi filmjében.

Mind gondolati, mind ikonográfiai szempontból terjengős:

folyamatosan rakódnak egymásra a különböző rétegek, érkeznek a különböző tárgyak, figurák, elejtett mondatok és hosszabb szónoklatok, ám egy idő után majdhogynem követhetetlenné válnak, némileg önellentmondásba is keveredve egymással.

Így a következetesség vagy logika alárendelődik a poétikus társadalmi allegóriának.

Néhány elem a kulturális beágyazottság miatt válik nehezen dekódolhatóvá, ami szintén nem segíti a megértést.

Viszonylag kevés fogódzót kap a befogadó, aminek azért van jó oldala is. Elég sok tere marad így a személyes interpretációknak. A látszólag sehogyan sem összeilleszthető elemeknek mindenki olyan magyarázatot adhat, és közöttük olyan kapcsokat teremthet, amilyet szeretne.

Jordan Peele új filmjével kibővítette alkotói eszköztárát. Nagyon érti és érzi a horror hatásmechanizmusait, amit nem szégyell a társadalomról szóló gondolatai és kedvelt szimbólumai alá rendelni.

A Mi egy zavarba ejtő, gondolatébresztő és valóban rémisztő film.

Azonban úgy akar túl intelligens lenni, hogy közben kevés kohézióval dobál össze dolgokat, és többet markol, mint amennyit elbír.

Mi (Us), 2019. Írta és rendezte: Jordan Peele. Szereplők: Lupita Nyong’o, Winston Duke, Shahadi Wright Joseph, Evan Alex, Elisabeth Moss, Tim Heidecker, Madison Curry. Forgalmazza: UIP Duna Film.

Laki Péter

szerző: Laki Péter
honlap e-mail
Laki Péter 1989-ben született Fehérgyarmaton. A Debreceni Egyetemen filmtörténet és filmelmélet szakirányos szabad bölcsész diplomát szerzett, majd az Eszterházy Károly Főiskolán mozgóképkultúra és médiaismeret, valamint család- és gyermekvédő tanári szakot végzett. Jelenleg a budapesti Bűvösvölgyben médiaértés-oktató. A Premier Magazin írója, versfordításait a Black Aether magazin közölte. Zenével kapcsolatos írásai a Voice of the Wicked véleményblogján jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum