KULTer.hu - Akik délnek mennek
110124
post-template-default,single,single-post,postid-110124,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Akik délnek mennek

2. rész – Futball/kultúra

Nyolc körül kelünk, reggeli, aztán indulás a Vatikánhoz. A hónap utolsó vasárnapja lévén ingyenesen látogatható a múzeum, hatalmas a sor, elindulunk a vége felé, de aztán inkább pofátlanul megállunk valahol a közepénél, és úgy teszünk, mintha mindig is ott lettünk volna. Majdnem 11 óra mire bejutunk, kettőig van nyitva, valószínűleg egy hét se lenne elég, hogy alaposan végignézzük, nemhogy három óra. Jelen esetben nincs is nagyon lehetőségünk elidőzni, akkora a tömeg, hogy néha csak a sodrása határozza meg, hol és meddig tudunk megállni egy-egy műalkotás előtt. A 300 éve született és 250 éve elhunyt Winckelmann megjegyzései, jegyzetei állnak egy-egy szobor, festmény mellett, próbálom felidézni egyetemi tanulmányaimat. Szinte végigszaladunk a kiállítótermeken, nagyon sűrű az anyag, egy idő után csömöröm lesz, csak nézek, de nem látok, bolyongok, a fejem üres, lehetetlen mindezt befogadni. Az athéni iskola előtt már csak az alt-J Tessellate című dalának klipje és a mém jut eszembe, amin kosárlabdák vannak odavágva a freskóra Platón és Arisztotelész kezei fölé/alá. A numizmatikai és az egyiptológiai tárlatokról lemondunk, szinte menekülünk kifelé, a mai napra akartuk áttenni a Borghese Galéria meglátogatását, de már kezdenek rajtunk mutatkozni a Stendhal-szindróma tünetei. Hatalmas a sor a Szent Péter-bazilika előtt is, 45 perc várakozás után jutunk be, előjön protestáns énem, hogy mennyire kiüresedett a tartalom a századok során a monumentális, szenzációs látvány mögött, aztán rögtön el is szégyellem magam, ámulunk-bámulunk, megkeressük az esztergomi bazilika méreteit jelző feliratot, aztán vissza a szállásra, még lesz egy bő óránk pihenni a meccs előtt.

Fél kilenckor kezdődik, hatkor indulunk el, még beugrunk kajálni arra a helyre, ahol első este voltunk, felismernek minket, örülnek nekünk, mi is, a pizzájuk továbbra is remek. Utána metró, villamos, leszállunk az Olimpico mellett. Kicsit izgulok, hogy minden rendbe legyen a jeggyel, kétkapus ellenőrzés, elkezd esni az eső, fasza, egész hétvégén nem esett, most meg elázunk. Negyed kilenc, mire bejutunk, elugrunk a mosdóba, veszünk egy sört, elfoglaljuk a helyünk, remek kilátásunk van, hazai szektor, úgyhogy meg kell húznom magam, de Firenzében már végigszurkoltam egyszer egy meccset ilyen helyzetben, a stadion nézőtere fedett, elázni sem fogunk.

Jönnek a csapatok, ott van Cristiano Ronaldo is, kicsit nehéz megszokni fekete-fehérben. Nagyszerű játékos, de úgy érzem, teljesen mást képvisel mint a 2000-es évek eleji – Del Piero, Buffon, Nedved, Trezeguet fémjelezte – Juventus, amibe beleszerettem. A Lazio kezdi jobban a meccset, aztán az egész első félidőben a Juventus fölé nőnek, nem is tudom, játszott-e már ilyen rosszul a csapat ebben a szezonban. Folyamatos rossz megoldások, eladott labdák, Bonuccit le kell cserélni a félidő előtt, Chiellini jön a helyére, neki örülök, annak kevésbé, hogy kapura lövése se volt a Juvénak az első 45 perc alatt. Ronaldo és Dybala is halvány, alig jut el hozzájuk a labda, a Lazionak több nagy helyzete van, csoda, hogy nem kap gólt a csapat.

Félidőben kiugrunk még egy sörért, a második játékrészt jobban kezdi a Juve, de aztán jön a Lazio-gól, egy szöglet után az egész meccsen pocsék Emre Can fejel a saját kapujába. (Mit kapujába, kapunkba!) Teljesen megzavarodik a csapat a bekapott gól után, Immobile kerül ziccerbe, fölé vágja, ha berúgja, kizárt, hogy visszajövünk a meccsbe. Beáll közben Bernardeschi és Joao Cancelo is, utóbbit nem is értem, hogy miért nem volt kezdő. A 74. percben Bernardeschi megy el a bal szélen, középre passzol, Dybala lövése kijön a kapusról, végül Cancelo lövi be. 1-1. Örülök, de csak mérsékelten. A helyemen maradok, egy kicsit talán rázom az öklöm, a közelben viszont vannak, akik túlzásba viszik a dolgot, egy srác feláll, ugrál, rázza a fekete-fehér sálat, kisebb lincshangulat alakul ki, több Lazio drukker is oda akar menni hozzá, a biztonságiaknak kell megakadályozniuk őket.

Azon veszem észre magam, hogy néha nem is a pályát figyelem, hanem a szurkolói csoportokat, akik rigmusaikkal képesek megteremteni ezt a most is érezhető sajátságos, hátborzongató atmoszférát. A koreográfiák, a molinók, a vezérszurkolók intésére egy masszává és torokká összeálló ultrák tömege. Személyiségemtől és túlkontrollált nézői attitűdömtől valami egészen távoli, mégis, félelemmel vegyes csodálatot kiváltó jelenség, ami olyan különlegessé teszi az olasz stadionokat.

Csordogál tovább a meccs, Juve-nyomás, de azért nem olyan kemény, a Lazionak is vannak még helyzetei, kiegyeznék a döntetlennel, a Lazio is megérdemelne legalább 1 pontot, de a 88. percben jogos (persze ezt már csak a szálláson tudjuk megnézni) büntetőt harcol ki Cancelo (a meccs embere, nem vitás). Nyilván Ronaldo áll oda, az előző fordulóban kihagyta, most viszont kíméletlenül felvarrja a léc alá. Három vesztes BL-döntőt láttam eddig Juventus drukkerként, ha vele végre sikerül nyeri egyet [azóta kiderült, hogy idén már biztosan nem], talán megszeretem. Kicsit sajnálom a Laziot és Zs.-t is, a végén még van egy ziccer a Juve előtt, elszórakozzák, a másik kapunál szabadrúgás 20 méterről, Milinkovic-Savic kirúgja a labdát a stadionból.

Lassan jutunk ki, nem beszélünk sokat, még mindketten az élmény hatása alatt vagyunk. Keressük a buszmegállót, rengeteg az ember, folyamatosan jönnek a buszok, de mindegyik tele, ennek ellenére megállnak, és számunkra hihetetlen módon 10-15-en mindig képesek felszuszakolni magukat a járműre. Legalább 2 percbe telik, mire a sofőr be tudja csukni az ajtót, az utasoknak is húzniuk kell belülről, hogy sikerüljön. Keleti, balkáni viszonyok, mondhatnánk, de aki focimeccsre jár, hozzá van szokva az ilyesmihez, bár otthon az utóbbi időben valószínűleg nem adódnak hasonló problémák egy-egy mérkőzés után.

Visszajutunk a szállásra, lezuhanyzunk, megnézzük a tizenegyest és a helyzeteket, aztán lefekszünk. Reggel 9 körül kelünk, fáradtan, lemegyünk reggelizni, rendezzük a számlát, és elindulunk a transzferbusz indulási helyére, megint elkezd szakadni az eső. Mikor beáll a busz már borsszemnyi jégdarabok potyognak, jöttünkben szarszag, mentünkben jégeső, közte azért remek volt. Jó darabig várunk a Fiumicinon, mire sikerül feladni a poggyászunkat, késve fog indulni a járatunk, nagyon fáradtak vagyunk, állva el tudnék aludni, rossz most nagyon. Iszunk egy kávét, eszünk egy szelet pizzát, elszívok egy cigit, dohányzókabin, ilyet még nem láttam, egy kis üvegdoboz a reptéren belül elszívóberendezéssel. Eszembe jutnak a Vatikán nagy üvegvitrinjei.

Este valahol Pesten vagyok, nemsokára Budán, átszállunk a szentendrei hévre. Azért nem volt ez akkora nagy hülyeség.

Borítófotó: Zs.

Pótor Barnabás

szerző: Pótor Barnabás
honlap e-mail
Pótor Barnabás 1992-ben született Nyíregyházán. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg, a portál gyakornoka volt 2014-ben.

KULTprogramok

<< 2019. Júl. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum