KULTer.hu - Fejtetőre állított igazság
110778
post-template-default,single,single-post,postid-110778,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Fejtetőre állított igazság

Volodimir Klimenko: A bűn paradoxona, avagy az apokalipszis magányos lovasai

Önmagában sokatmondó, ha egy színdarab esetén konkrét szereposztást nem olvashatunk az azt promotáló hirdetőfelületeken, csak annyit, hogy a darabot „játsszák”, majd pedig fel vannak sorolva a produkcióban részt vevő színművészek. Ez történt A bűn paradoxona, avagy az apokalipszis magányos lovasai című előadás esetében is, amit a debreceni Csokonai Színházban tűztek repertoárra. Ám, ha valaki megtekinti a 2018/19-es évad egyik utolsó produkcióját, azonnal világossá válik számára, miért ragaszkodott ehhez a megfogalmazáshoz a rendező, az ukrán-orosz Vlad Troickij.

Az előadás, bár elvileg két irodalmi alkotásra – Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésére, valamint Gilbert K. Chesterton Mr. Pond paradoxona című művére – épül, hagyományos történetmesélést senki se várjon tőle. Se azt, hogy miközben a darab háromórás időtartama alatt bevonódunk a bűn és a bűnösség lehetséges ellentmondásaiba, egy az egyben végigmegyünk a Dosztojevszkij-klasszikuson, se azt, hogy a Mr. Pond paradoxona című alkotás konkrét szüzséjével találkozunk.

A két műből kiinduló, azokat újraértelmező, fenomenálisan kigondolt és összeszerkesztett színpadi elemek segítségével kontaminált tömény filozofálásra számíthatunk.

Olyan fajsúlyos mondatok, kérdések és állítások kimondására, amelyekkel nemcsak kötelező – hisz, ha egyre nem figyelünk oda, máris fonalat vesztünk –, hanem a színészek játékának és a rendező briliáns ötleteinek hála mélyen elgondolkodtató módon jó és élvezetes is lépést tartani.

A darab elején abba az alapszituációba csöppenünk, amiben két angol úr, Mr. Pond (Vranyecz Artúr) és Geheugen kapitány (Mészáros Tibor) egyszer csak az „очи черные” világába, azaz Oroszországba kerül,

ahol találkozik a Bűn és bűnhődés című regény főhősével, Rogyion Romanovics Raszkolnyikovval.

Persze nem azonnal. Ennek megágyaz némi filozofálgatás arról, hogy ki származik a majomtól, s ki az, akit Isten teremtett – felvezetve a bűnelkövetés összefüggésében fontos hitkérdéseket is –, illetve egy zseniális jelenet készíti elő, ahol a két úr egy orosz zsurnaliszta hölggyel találkozik (Újhelyi Kinga), s felszínre kerül a nők és a férfiak megítélése és gondolkodásmódja közötti különbség.

De már ekkor, mintegy sorvezetőként, a legfontosabb motívumot, a gyilkosságot, a bűnelkövetést a nézők szeme előtt tartva,

folyamatosan ott a színpadon a balta, Raszkolnyikov gyilkos eszköze.

A tárgy ebben a témája ellenére sok helyütt humoros előadásban például arra is jó, hogy Geheugen kapitány az újságírónőnek szánt ropit ketté vágja vele. Miközben a két férfi, szemben az egy nővel, férfiúi felsőbbrendűségük teljes tudatában

azt fejtegetik, hogy két ember beszélgetésének megszakítása – főleg egy hölgy részéről – maga a gyilkosság, sőt, rosszabb: gyerekgyilkosság.

Ezzel pedig már ott is vagyunk a bűn, a gyilkosság, a másik ember élete kioltásának jogos vagy jogtalan volta kérdéskörnél, amelyet az előadás – ezért is benne a többszörös szereposztás – számtalan alakon keresztül ütköztet elsősorban velünk.

A Mészáros Ibolya képviselte alak például közli, hogy mindenki gyilkos, hisz valamennyiünk ölt már, ha csak egy legyet is.

Újhelyi Kinga egy újabb reá testált szerepben a papokról rántja le a leplet, amikor közli, hogy a gyónás után azok képesek egyenesen a rendőrségre menni és feljelentést tenni. Egy „kismadárnak” látszó női figura (Edelényi Vivien) pedig azon siránkozik, hogy Raszkolnyikov (Mészáros Tibor) bűnelkövetésének tudatában most hogyan is éljen tovább?

Az előadás tehát a bűn megítélése kapcsán – s ez is óriási érdeme – épp ezen alakok felvonultatásával mutat túl jócskán a Bűn és bűnhődésen.

A regény cselekményénél jóval több aspektusból mutatja be a bűnelkövetés társadalmi megítélését.

Miközben természetesen nem feledkezik el a Dosztojevszkij-hősök konkrét vagy utalásszintű felmutatásáról illetve jelenlétéről sem. Látjuk például jóval modernebb változatban, Mészáros Ibolya kiváló alakításában – a hagyományos szent prostituált kategórián jócskán túlmutatva – a Raszkolnyikovot megmenteni hivatott Szonyát. Mészáros Tibor egyik fergeteges jelenetében, az öngyilkosságról elmélkedő – amely Dosztojevszkij koncepciójában sokkal nagyobb bűnnek számít még a gyilkosságnál is – Szvidrigajlov alakja tűnik fel, a neve ugyan nem hangzik el, de a vájt fülű és olvasott néző számára egyértelműen beazonosítható, illetve Marmeladov felesége (Majzik Edit) is megjelenik a férjével szemben elkövetett esetleges bűneit boncolgatva.

Az, hogy az előadás a bűn kapcsán úgy filozofál, hogy a regény szereplőinek a véleményét is tálalja, de közben újabb alakokat von be a diskurzusba, azért remek, mert így mindenki számára befogadhatóvá teszi a látottakat. Nézőként köthetjük a regény szereplőihez a diskurzust, s rajtuk keresztül kezdhetünk el gondolkodni a bűnről, de a Dosztojevszkij-mű ismerete nélkül is mélyen magunkba nézhetünk, s megfontolhatjuk az egyik monológ kérdését:

„Egy embert megölni, ha az káros a társadalom számára, bűn, de háborúban bombát hajigálni ezrekre megengedhető?”

A Vlad Troickij rendezte előadásban minden szereplő remekel. Kiváló Edelényi Vivien drámaíró lánykája, aki – egy újabb paradoxont vonva a diskurzusba – látszólag ostoba liba, de amikor az előadás témájához, a bűnhöz és annak megítéléséhez érkezik magánszámában, olyan fergeteges véleményt kanyarít a bírósági gyakorlatról, hogy a két angol úr csak ámul-bámul.

Újhelyi Kinga nemcsak csodás monológokkal ajándékoz meg bennünket.

Zenei rendezőként, valamint kiváló énekhangjáról és muzsikusi vénájáról ismét tanúbizonyságot tesz, tulajdonképp az egész előadás zenei hátterét is biztosítja.

Vranyecz Artúr sziporkázik a szkeptikus, kimért angol úr szerepében, aki az Oroszországban tapasztaltaktól, az ott folyó igazságkereséstől szó szerint és átvitt értelemben is fejre áll. Az a fajta improvizálással teli játék,

amit és ahogy Mészáros Tibor Marmeladov temetése kapcsán elénk tár, a színészet legmagasabb fokát képviseli.

Nem átall elmesélni egy anekdotát a kígyóról is, amely állat azért irigylésre méltó, mert „csak fekszik és megy”. S a kígyó paradox jellemzése arra is jó, hogy feltegye a koronát a végig ellentmondásokkal teli, a bűnnel kapcsolatos „igazság”-ot egy este alatt százszor megkérdőjelező, feje tetejére állító előadásra.

Volodimir Klimenko: A bűn paradoxona, avagy az apokalipszis magányos lovasai. Rendezte: Vlad Troickij. Játsszák: Edelényi Vivien, Majzik Edit, Mészáros Ibolya, Mészáros Tibor, Újhelyi Kinga, Vranyecz Artúr. Csokonai Színház, Debrecen, 2019. április 18.

A fotókat Máthé András készítette.

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum