KULTer.hu - Mindjárt csengetnek
110662
post-template-default,single,single-post,postid-110662,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mindjárt csengetnek

A Petőfi utcán, a színház előtt találkoztak. Dani zakót vett, fehér inget, fényes cipőt, és kivételesen nyakkendőt is kötött. Fodrásznál hétfőn volt, akkor rendesen felnyírták a haját, úgy nézett ki, mint egy modell. Pontosan érkezett, mert tudta, hogy Ágika nem szereti, ha az utolsó pillanatban esnek be valahova.

A Vérbosszúra volt jegyük, amiről Daninak csak azért lehetett némi fogalma, mi is az és nagyjából mikor is játszódik, mert rákeresett, nem akart leégni Ágika előtt. De ami a színpadon történt, még így is mellbe vágta: mindenki mindenkit átvert, kihasznált, ömlött a vér, hulltak az emberek, mint a legyek. Ettől függetlenül a cselekmény elég vontatottan haladt előre, és Dani néha azt érezte, mindjárt leragad a szeme. Megváltás volt, mikor végre felkapcsolták a villanyt a nézőtéren és a közönség a büfé felé indult.

Dani azt javasolta, igyanak pezsgőt. Míg a hihetetlenül lassan araszoló sorban álltak (mintha a pultosok csak most ébredtek volna rá, hogy ez egy színház, előadás van és szünet), udvariasan megkérdezte, hogy tetszik-e az előadás Ágikának, és mit gondol a színészek játékáról.

– A politika nem változott semmit kétezer év alatt, mások élete azóta sem drága senkinek. Itt legalább tudod, hogy mire számíts – mondta Ágika olyan lendülettel, mintha olvasta volna. – Bárhova állsz, bárki mellé sorakozol fel, úgyis hátba fognak szúrni. A kérdés csak az, hogy ki és mikor. Ebben a történetben kizárólag vesztesek vannak. Egyedül annak lehet esélye túlélni a rendszert, aki képes eléggé háttérben maradni. Ott viszont bármikor éhen halhat. Nem jó ez sem így, sem úgy.

Ez jól hangzott, de Daninak ötlete sem volt, mit kellene erre mondania. Fejtse ki, hogy szerinte túl lassú és unalmas ez a darab? Hogy a színészek tök érdektelenül játszanak? Teljesen egyformák a barbárok, meg a légiósok is? Azt meg végképp nem értette, ha ez az egész Rómában játszódik, egy omladozó, de még mindig brutálisan erős birodalom szívében, akkor miért pont egy high tech konyhában aprítják egymást a szereplők? Mert ott könnyebb feltakarítani a vért? S mit jelképez a császáron a keménykalap? Mit keresnek itt a fehér köpenyes séfek, akik mintha valami főzős tévéműsorból ejtőernyőztek volna ide?

Szerencsére Ágika észrevett valakit a túloldalon, és lelkesen integetni kezdett neki.
– Ezer éve nem találkoztunk Arankával, muszáj vele beszélnem – mondta, és megkérte Danit, legyen olyan kedves, hozza majd utána a pezsgőt.
– De tényleg nem gond, ugye? – szorította meg a fiú karját.
– Nem, dehogy, szívesen – bólintott Dani.

Még négyen álltak előtte, pedig a sor szélén ültek, viszonylag hamar kijutottak a teremből. Dani nem is értette, hogy lehettek már itt annyian, mire felértek az emeletre. Míg várt, a pultra kitett poharakat, szívószálakat, sajtos pogácsákat fixírozta, meg azt a fiatal lányt, aki valószínűleg az anyjával dumált. Nagyon hasonlítottak egymásra, a hajuk, az arcuk is. Mindkettő vékony, nagymellű volt, Daninak különösen az utóbbi miatt tetszett. Nem akarta azonban, hogy észrevegyék, ezért inkább a bejárat melletti, többségében fekete-fehér színészportrékkal teli falat kezdte bámulni. Egyedül a középen mosolygó, talán Kati vagy Kitti nevű színésznő volt ismerős, ő nagy eséllyel szerepelhetett is ebben a borzalmas előadásban. De a színpadon annyira más volt, mint itt, idősebb és jóval ziláltabb.

Végre sorra került, kikérte a két pezsgőt, de Ágika ekkorra már teljesen eltűnt. Mielőtt előbányászta volna a mobilját a zsebéből, hogy megcsöngesse, úgy gondolta, kiles a teraszra, hátha ott lesz. Ilyenkor még jó idő van és világos fél kilenc körül is. Ágika tényleg ott állt, de már nem a barátnőjével, hanem egyedül. Tűnődő tekintettel cigarettázott. A fiú és a pezsgő felvillanyozta, nevetett, ahogy koccintottak.
– Mindjárt csengetnek, hihetetlen, mennyire rövid ez a szünet. Ha megisszuk, szinte nem is lesz időnk mosdóba menni. A nőinél úgyis akkora sor van mindig, mintha valamit osztogatnának…
Azért Dani csak úgy döntött, ő könnyít magán akkor is, ha szól a csengő. Nélküle úgysem fogják elkezdeni a következő felvonást.

Ez valamivel talán rövidebb volt, viszont még véresebb. Ennek ellenére Dani nem érzett semmi különöset, amikor vége lett, legfeljebb némi örömöt, hogy fél óra múlva már otthon lehet újra. Ágika egészen közel lakott a színházhoz. A fiú a lépcsőházig kísérte, és ott megköszönte neki az estét.
– Vigyázz magadra te is, Danikám. Remélem, eljössz velem máskor is, legközelebb valami vidámabbat választok. Anyáékat puszilom! – mondta Ágika.
A fiú kinyitotta az ajtót, megvárta, míg a nyugdíjas tanítónő felkapcsolja a lámpát, és felbotorkál a liftig. Még mindig nehezen járt, de az is csoda, hogy túlélte az autóbalesetét, hetven felett már nehezebben forrnak össze a csontok.
– Jó éjszakát, Ágika! – integetett Dani lelkesen, aztán zsebre gyűrte az öklét, és elindult hazafelé.

Borítófotó: Thália Színház

Szénási Miklós

szerző: Szénási Miklós
honlap e-mail
Szénási Miklós 1967-ben született Debrecenben. Lapszerkesztőként és újságíróként dolgozik. Verset és prózát is ír, Az év novellái antológiában többször szerepelt. Egyik szerzője a Mesés férfiak szárnyakkal című darabnak. Fontosabb könyvei: Faustus tanársegéd úr, A kert, Boszorkányos széphistória. Legutóbbi kötetei: Kerülöm a könyveket, hiszen július van; Sugárhajtású nosztalgia.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum