KULTer.hu - Semmi nincsen a helyén?!
110186
post-template-default,single,single-post,postid-110186,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Semmi nincsen a helyén?!

30Y: ki az akit még megölelnél

Az elmúlt hetek nagy tanulsága, hogy Lovasi András zoránosodik, a 30Y meg LGT-sedik. Ez a mondat persze túlzás és egyszerűsítés, de a magyar könnyűzene két nagyon fontos szereplője pályájának változásait azért felmutatja.

A párhuzam azért is kerülhet most elő, mert a Kispál és a Borz (eddigi első) feloszlásakor, 2010-ben ­­­– és később is – izgalmas volt figyelni, melyik zenekar tölthet be az övékhez hasonló funkciót ismertségben, népszerűségben, minőségben, fesztiválfellépések tekintetében és így tovább. Az egyik nagyobb esélyes a Quimby volt, de ők hiába nőttek óriásira, annyira nem képesek a megújulásra, hogy művészi produktumként ma már jóformán értékelhetetlen, amit csinálnak.

A másik jelölt minden bizonnyal a 30Y lett volna, akik viszont – ma már ez jobban látszik – nem is ácsingóztak ilyen szerepre:

a progresszív zene garanciáját ők abban látták, hogy megmaradnak annak, amik voltak, mindenféle médiafelhajtás, évfordulós önkoszorúzások és arénakoncertek nélkül.

A kulturális közegek elmúlt évtizedbeli változásai is kellettek ehhez, vagy legalábbis rásegítettek erre. Hogy csak a legszembetűnőbbeket említsem: teljesen megszűnt a magyar könnyűzenei rádiózás, ami nem csak médiuma volt a zenének, hanem erős kanonizáló funkcióval is bírt. Jóformán megszűnt a könnyűzene állami támogatása; CD-t az égvilágon senki nem vásárol pénzért; egyre kevesebb városban és egyre kevesebb helyen lehet normális koncertet adni; egyre kevesebben hallgatnak lemezt lemezként (egyben), és hogy, hát, egyébként sincsenek ma már „nagy” „világsztárok”. Van Spotify és van Budapest Park: fanyalogni lehetne, de nem érdemes. Félreértés ne essék: ez nem hiánykatalógus, hanem deskripció.

A 30Y mindezekre a változásokra, úgy látom, mindig igyekezett eredeti módon válaszolni,

és ismertségüket arra használni, hogy annak fényét másokra vetítsék, vagyis folyton változó összetételű közönségüket különböző tapasztalatoknak (más zenekarokkal, képzőművészekkel, színházi és irodalmi emberekkel stb. való találkozásnak) tegyék ki. Ez arra is megadja a lehetőségét, hogy a – mind nehezebben átjárható – egyéni filterbuborékok között legalább valamiféle közvetítés lehetősége felvillanhasson. A zenekar számára pedig éppen ez biztosítja az állandó változásnak, az egyéni utak keresésének és a meg nem alkuvásból eredő magas művészi minőségnek az alapját. A ki az akit még megölelnél című új lemezük például nem jelent meg CD-n, pontosabban CD-tokban, hiszen kizárólag olyan, erre a célra alkotott és limitált példányszámban sokszorosított Takács Béla-festményként vásárolható meg, amelynek hátoldalára van illesztve a korong, és festményként valóban a falra akasztható. Így nem csak esztétikusabb, hanem funkcionálisabb is, mint egy átlátszó műanyag doboz.

Még egy rövid, két pontból álló 30Y-történeti áttekintés, aztán az új lemezről is lesz szó.

Egyrészt: ha meghallgatunk két, időben egymást követő 30Y-stúdiólemezt, igazán nagy különbségeket nem fogunk találni zenei világukban. De ha időben egymástól távolabb eső albumokat hasonlítunk össze, egészen más lesz a hatás. Ugyanez természetesen sok jó zenekarról elmondható. De az út az Egy perccel továbbtól (2004) a Dicsőségig (2016) nagyon hosszú volt, és néha kisebb, néha nagyobb lépésekkel, de mára hihetetlenül messzire került a zenekar attól, ami régen volt.

Ez nem ellentmondás a korábban említett megmaradáshoz képest, hiszen épp a folyamatos változás (a „fejlődés” szótól idegenkedem) adja a zenekar lényegét.

Ez a változás azonban a zenére, tehát a dalokra és a lemezekre vonatkozik, a zenekar attitűdjére, a zenében és a kommunikáció nyilvános tereiben közvetített világképükre nem, mert az változatlan. És ezek a lépések sosem voltak olyan radikálisak, hogy megtörték volna az utat, épp csak kicsit kanyarítottak rajta olykor. A saját életmű állandó újraértelmezésével (a dalok újrahangszerelésével, a koncertrepertoár folyamatos megújításával) a már igen távolinak tűnő anyag is mindig élő maradhat. Itt jön a képbe a bevezetőben emlegetett LGT, a saját pályáját folyton tudatosan reflektáló, alakító, önmagáról közösségben gondolkodó, hallgatóságát közönség helyett közösséggé alakító és magát az ócskaságnak sosem átengedő zenekar létformájának feltehetőleg ősformája a magyar kultúrában.

Másrészt: mindig is kétféle erő dolgozott a 30Y dalaiban.

A szövegektől most többé-kevésbé eltekintve: a lassú, gitáralapú, már-már nyálas, „alanyi”, szentimentális irány, ezek azok a dalok, amelyek kezdeténél a koncerteken sorra kerülnek elő a zsebből a telefonok lefotózni a szép vizuált (ennek legparadigmatikusabb megnyilvánulásai a híresebbek közül: Öltöztetnéd megint, Felhő, Ahogy elképzeltem, Elsőre); illetve a gyors, általában dobokra épülő, kíméletlen, erőteljes zúzda, amire hazánk tanuló ifjúsága akár még pogózhat is (mint például a Bogozd ki, a Mentés másként, a Puhatalpú lányok vagy a Nincs másik élet). Túlságosan leegyszerűsítő ez a szétválasztás, hisz a két irány néha keveredett is, de a fő tendenciák mégiscsak ezek voltak, és a 30Y-t hallgató közösség befogadói tapasztalatában is pontosan lecsapódik: van, aki inkább ezeket szereti, van, aki inkább azokat (ritkán mindkettőt). Legutóbbi lemezükön, a Dicsőségen is megvolt még, viszonylag élesen elkülöníthetően, ez a két irány (pl. Révbe ér versus pl. Újra él).

Most viszont mintha valami megváltozott volna.

A ki az akit még megölelnél című legújabb lemez ugyanis – hiába utal a kimondottan szerencsétlen címadás a szentimentális paradigmára – úgy látom, hogy ezt a két irányt nagyon is egyesíteni akarja. Nem úgy, hogy elbillenti a mérleget valamelyik oldalra, hanem úgy, hogy a kettősségből eredő különbséget feloldja egy egységben.

Ez a lemez ugyanis majdnem konceptalbum.

Két kivételtől eltekintve (amelyek egyébként a leggyengébben sikerültek, és amelyekről nem is igen lesz szó a továbbiakban: szeretni akart és felejtsd el) az összes dal hasonló tapasztalatokról számol be, és folyton visszatérő motívumokat használ. Talán ezek vizsgálata is közelebb vihet minket a lemez megértéséhez és jelentőségének értékeléséhez.

Ez nem a dalszövegek versszövegként való értelmezése, hanem a dalok dalokként való értelmezése.

A két legfontosabb motívum az ajtó és a tükör, mindkettő három dalban (tehát a lemez darabjainak több mint negyedében) kerül elő szövegszerűen. Beck korábbi dalainak legfontosabb képe az ide-oda mozgás volt, a költözés, utazás képzetei, tehát folyamatok. Az ajtó és a tükör ezzel szemben statikus, de mindkettő az átmenetiségre utal. A dalokban mindenki vagy tükör előtt áll, tükörben nézi magát/mást, vagy pedig ajtóban, a nyitott ajtót/ablakot figyeli stb. Két olyan dal van, amelyben mindkettő szerepel a szövegben, a fürdőzők a balatonnál és a megint elárultál, amelyek egymást követik a lemezen, és egyébként a legkiemelkedőbb számok közé tartoznak. Az átmenetiség és a tükör persze összefügg – most már a listázástól eltávolodva – a dalok központi problémájával, az énkereséssel is: „tükörbe nézett reggel / megint elárultál”; „a szemét eltakarta / a tükör előtt állt”; „az ajtóban állsz na mi van kitalálod”.

A Dicsőség dalaiban még dominált a Háy János írásait felidéző magánéleti mikrotörténet-mesélés, ezek bájos-nosztalgikus életképek éppúgy lehettek, mint traumaelbeszélések (A.J.K.A., Nincs másik élet stb.). Az új lemezen ennek nemigen látjuk nyomát. Itt nincsenek nevek, nincsenek személyek és nincsenek személyiségek, csak személyragokkal (nagy ritkán főnevekkel: „lány”, „anya”) jelölt dolgok vagy valakik vannak, nem megragadhatóan (mint régebben a „pécsi tánctanár” vagy az „apám” metaforikus jelölői), hanem annál magasabb absztrakciós szinten.

Nincsenek személyek önmagukban, hanem személyek közötti viszonyok vannak ábrázolva, az önfeláldozó szeretettől a mások eltaposásáig terjedő skála valamelyik pontján.

És éppen ezért teljesen mindegy, hogy a daloknak milyen beszélői pozíciót tulajdonítunk, hogy ugyanannak a valakinek a megszólalásaiként vagy szerepjátszásként értelmezzük-e azokat, hogy önmegszólításnak vagy aposztrofénak nézzük-e a második személyű igealakok használatát, vagy hogy engedik-e magukat a dalok történetekké összeállítani. Mindegy, mert a lemez összes dala az identitás elvesztésének és/vagy újraalkotásának a kérdését és az ehhez kapcsolódó zsigeri egzisztenciális félelmeket járja körül. A nagy számú ismétlődő versszak és refrén is ennek tudható be, az ismétlés, a mantrázás, ugyanannak a mondatnak az egyre erőteljesebb, az egyre harsányabb zenével egymást erősítő, sokszori kimondása maga az útkeresés:

„az aki mondja / ki van a képen ha én nem találom a helyem / hasonlít hozzám és mondja helyettem a nevem / neki az álma hogy egyszer találjon olyat / aki ma tényleg éppen ugyanaz”.

Mennyi névmás és deixis kell ahhoz, hogy – még csak nem is magáról, hanem – arról mondjon valamit, aki hasonlít őrá: „helyettem”, „hozzám”, „neki”, „egyszer”, „olyat, aki”, „ma” „tényleg”, „éppen”, „ugyanaz”! Ezek mind üres jelölők, de pont erről az ürességről, a magunkban felfedezett fekete lyukakról van tényleg éppen szó. Ezek a sorok az az aki mondja című dalban hallhatók, amelyben a (nem is énekelt, inkább recitált) szöveg egésze az én egységének kereséséről szól, aminek az eredménye minden, csak nem megnyugtató. A zene pedig kimondottan gyors, lüktető, ráadásul feszes 5/4 és 4/4 ritmusváltásokat használ. Mindez azonban itt nem a derű (mint, mondjuk, az Egypárban), hanem a zaklatottság kifejezése. És senki nem lát, senki nem tud semmit („honnan is tudnád te azt minek látod / mert amit te látsz azt ő nem látja”).

De lehet idézni a záródalból, a ha igaz refrénjéből is olyan szövegrészt, ahol a beszélő nem csak identitását látszik elveszteni, hanem a semmiben oldódik fel.

Mindez pedig olyan zenei megoldásokkal (az erős dobokat kell kiemelni) egészül ki, amik az efölötti kétségbeesést a nagyon erőteljes, feszült harag megnyilvánulásaként képesek bemutatni: „ne kérdezz meg csak vedd el nem az enyém / a nevem a hangom az ingem hajnalban tél reggelre nyár / semmi baj csak a semmi tart kicsit tovább”.

Ugyanez a dal mutatja fel a leghatározottabban – a határozottan politikus ki az aki most meneküllel együtt – a kiszolgáltatottság és a kétségbeesés alakzatait, valamint a közösségi, politikai felelősségvállalás kérdéseit. Ilyen húsbavágó dalszövegeket nemigen hallottunk mostanában magyar előadóktól: „te vagy aki most menekülsz / te vagy aki most itt marad / jelvény az egyenruhán / test a talp alatt […] ki az aki még veled mehet / ha nem öleled meg akitől félsz / ellép tőled és agyonlövet”.

Az identitását kereső egyén eszerint tehát nem talál semmilyen megoldást a hagyományos közösségi formákban, azok ugyanis semmi mást nem eredményeznek, csak félelmet, egyenruhákat és földre taposást, genocídiumot, menekülthullámot,

„bocs hogy szólok amíg / szólni szabad”.

Csak elnyomók vannak és elnyomottak, csak erősek és gyengék, csak agresszorok és lázadók. Lehet masírozni a ki az aki most menekül fináléjában hallható indulóra. Mert: „nem az kell nekik amid van / csak rajtad röhögnek / mind most a vadászok / mind most az erősek / az kell nekik hogy lássák / hogy bőgsz a szemed töröld meg”.

A záródal sem állít már semmit, csak feltételesen és paradoxonként tudja felvetni az ebben a világban egyedül felvethető morális kérdést: „ha igaz, hogy jó az ember / akkor semmi nincsen a helyén”. A dal végén aztán a korábbiakhoz képest megváltozott szövegű, Bereményi Gézát és Adyt egyszerre megidéző refrén („egy másik éjszakát kezdek ma még csak lesz holnapra volt / törött tányér a nap sarló a hold”) sem tud a remény képzeteivel megajándékozni, a gitárriff pedig félbemarad utána. A feszültség ott marad a levegőben.

30Y: ki az akit még megölelnél, Zajzajzaj, 2019.

A fotókat Sinco készítette.

Melhardt Gergő

szerző: Melhardt Gergő
honlap e-mail
Melhardt Gergő 1993-ban született Szombathelyen. Irodalmár, kritikus. Kőszegen nőtt fel, jelenleg Budapesten él. Az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett.

KULTprogramok

<< 2019. máj. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum