KULTer.hu - Színes, nagy és drága
110743
post-template-default,single,single-post,postid-110743,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Színes, nagy és drága

Hockney – Van Gogh: The Joy of Nature

A Van Gogh Múzeum Hockney – Van Gogh: The Joy of Nature című tárlatának hatalmas olajfestményei, akvarelljei, krétarajzai, videóinstallációja és iPod-nyomatai abba a sorozatba illeszkednek, amellyel a múzeum a kortárs művészet szemszögéből igyekszik átértékelni és újra fölfedezni névadója munkásságát. Habár a tárlat nem jár be valódi mélységeket, az egészen biztos, hogy a mintegy 60 David Hockney- és 12 van Gogh-alkotás magában hordozza azt a magas esztétikai minőséget, amelytől művészettörténeti kérdések feszegetése közben hirtelen belefeledkezünk a látványba.

David Hockney nevével utoljára a Magyar Nemzeti Galéria Londoni Iskolát bemutató sztárkiállításán találkozhattunk, de igazán az 1960-as évek pop art mozgalmából ismerhetjük. Nemrég még a most 81 éves, Amerikában és Angliában élő művész birtokolta a legdrágább élő festő címet, mivel 2018-ban Egy művész portréja című akrilfestménye 90,3 millió dollárért cserélt gazdát a Christie’s árverésén (Jeff Koons éppen a napokban döntötte meg a rekordját).

Hockney 1955-ben egy manchesteri kiállításon ismerte meg van Gogh munkáit, és töretlen csodálja azokat azóta is.

A mostani kiállításon a művész 2004 és 2011 között festett tájképeit ismerhetjük meg. Hockney ebben az időszakban Amerikából a Yorkshire megyei Birdlingtonba költözött, ahol lenyűgözte az évszakok változása, amit Los Angelesben az időjárás viszonylagos állandósága miatt nem tapasztalt meg.

A kiállítás alapélménye tehát a folyton megújuló és az embernél nagyobb természet, a végtelen perspektívák és a szokatlan távlatok megmutatása.

Ezeknek a szokatlan távlatoknak fizikai reprezentációja is van, amivel a kiállítás installálói csak nehezen birkóznak meg: míg Hockney legtöbb festménye hatalmas, ezért szinte kijelöli saját helyét a térben, addig van Gogh képei jóval kisebbek, nagyon nehéz úgy megjeleníteni őket, hogy mindkét festő megfelelő hangsúlyt kapjon. Ez különösen a kiállítás alsó szintjén nem is sikerül maradéktalanul. Hockney hatalmas vásznai legtöbbször oldalt a falakon, míg van Gogh képei elszórva, gyakran oszlopokon kerülnek bemutatásra, ezzel nehezítve a befogadást, hiszen nem igazán tudjuk a festményeket térben összekötni egymással.

Hockney személyében az egyik legdrágább élő festőről beszélünk, akinek a képei már most elsőrangú kereskedelmi termékek.

Az, hogy van Gogh mellé helyeződnek, nyilván jelentősen növeli a kiállított művek értékét, amelyek egyébként – ahogy amerikai lapok is említik – javarészben a festő és a David Hockney Alapítvány tulajdonát képezik.

De el kell ismerni, hogy a tárlat az ilyen kellemetlenségek ellenére is magába szívja az embert.

Hiszen adott két munkamániás festő, az egyikük zseni, a másikukról ez majd később fog kiderülni, a képekből lüktet az élet, Hockney pedig, ahogy a vele készült interjúból is látszik, kanárisárga szemüvegében, markáns akcentusával rendkívül szuggesztív egyéniség.

Az egyszerű látogató egy adott ponton elengedi az apró, bosszantó körülményeket, és hagyja, hogy hasson rá, amit lát.

A kiállítás központi eleme az az inspiráció, amit Hockney angliai otthonától nem messze, egy kis woldgate-i úton talál meg, ahol folyamatosan nyomon követhette az évszakok változását. A tárlatra belépve azonnal megragadja a figyelmünket a Tavasz érkezése Woldgate-be című kép, amelyen a fatörzsek ismétlődő vonalai van Gogh késői munkáinak hatását mutatják. A repetitív részletek pedig elvezetnek minket a kisebb elemektől a természet nagy egészéhez, ahol hasonló egységek kombinálásával végül valami egészen egyedi és megismételhetetlen jön létre. Ezt a határhelyzetet mutatják nagyon szépen a kiállított festmények. Hockney úgy fogalmazza meg ezt a kiállítás kapcsán vele készített interjúban, hogy ha valaki lefest egy fűszálat, abban az összes többi fűszál is megjelenik.

A kiállítás címe The Joy of Nature, és valóban alapeleme mindkét festő tájképeinek a természet szépsége fölött érzett öröm. De vajon mik azok a közös vonások, amelyek segítségével ez az öröm megragadhatóvá válik korunk sztárfestőjének és a szegény, elgyötört holland művésznek a munkáiban?

Ha van Gogh-ot emlegetjük, az erős színeket mindenképpen érdemes kiemelni, amelyek Hockney munkáiban szinte pszichedelikus élénkséggel köszönnek vissza,

elég csak a Kivágott fák Woldgate-nél című festményt van Gogh Íriszmező Arles közelében című alkotása mellé helyezni.

Azonban Hockney szerint nem is ez az igazi hasonlóság, hanem az a nagyvonalúság, ahogy a térrel bánnak, érzékeltetve annak minden elemét.

Ezt láthatjuk a Nyárközép: Kelet-Yorkshire című akvarellsorozaton vagy a Woldgate Vista című olajfestményen is, amelyek van Gogh Szüret című művét idézik. A képek sokszor, de sosem öncélúan, a perspektívát is alárendelik a művészi ábrázolás szabadságának, hiszen a perspektíva mindkét festő számára absztrakt fogalom, amely elidegenít a valóságtól. Erre Hockney éppen a fákat hozza példának, hiszen a levelek és ágak olyan bonyolult rendszert alkotnak, ahol nem működnek a perspektivikus szabályszerűségek.

Mindkettőjükre jellemző egyfajta grafikus látásmód, fogékonyság a különböző textúrák iránt.

Nem véletlen, hogyha összehasonlítjuk a két festő rajzait, akkor szinte nem is tudjuk elkülöníteni őket egymástól. Hockney szerint van Gogh népszerűségének egyik titka, hogy minden ecsetvonását látjuk a képein, nyomon tudjuk követni, hogyan festett. Hockney számára is fontosak a technikai megoldások, iPaden is készít festményeket. Sokszor van Gogh-hoz hasonlóan ugyanazokat a helyszíneket festi meg más napszakokban, órákban, így a természet változása és változatlansága, az évszakok körforgása mindkettőjük alapvető élménye.

A kiállítás nagyon jól körbejárja ezeket a hasonlóságokat, de ezáltal a saját csapdájába esik,

hiszen az amúgy kézzelfogható azonosságokat addig magyarázza, hogy végül elfelejti elmondani, valójában mi is a különbség, miért mutat túl Hockney van Goghon, mitől és hogyan mond mást. Megelégedhetünk azzal, hogy megtudtuk, mit jelent az egyik legjelentősebb kortárs művész számára a művészettörténet egyik legnagyobb festője, kérdés azonban, hogy nem marad-e némi hiányérzetünk. Tekinthetjük-e úgy, hogy Hockney elérte célját és sikerült a tájkép műfaját új, kortárs ábrázolásmóddal megközelítenie, ahogy ezt a kiállítás elején, a vele készített interjúban ígérte?

A Hockney – Van Gogh: The Joy of Nature című kiállítás az amszterdami Van Gogh Múzeumban tekinthető meg május 26-ig.

A Van Gogh Múzeumtól származó borítófotón David Hockney látható festés közben.

Nagy Zsófia

szerző: Nagy Zsófia
honlap e-mail
Nagy Zsófia 1983-ban született Budapesten. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a MOME elvégzése után az Iparművészeti Múzeumban és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen dolgozott kommunikációs munkakörben. Jelenleg Rotterdamban él és idegenforgalommal foglalkozik, szabadidejében igyekszik bekapcsolódni a város kulturális életébe. Leginkább az építészet, az irodalom és az iparművészet érdekli.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum