KULTer.hu - Új tudással, megismeréssel
110630
post-template-default,single,single-post,postid-110630,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Új tudással, megismeréssel

Subscribe-koncert a Budapest Parkban

Subscribe-koncerten vagyok. Még valószínűleg a Föld nevű bolygón, bár ez jelenleg egyrészt irreleváns, másrészt nem mernék rá megesküdni. Ami biztos, hogy létezem, körülöttem szintén katarzist megélő tömeg. A karjaim valószínűleg az ég felé tárva, lélegzem, és egyre mosódik a határ a zene, a fények, a befogadás aktusa és köztem. Jelentsen bármit is jelenleg az „én” fogalma. Aztán egy pillanatban az egész összeér. Talán még most is ott vagyok, és minden más képzelet.

Ugorjunk vissza négy évvel ezelőttre, amikor a Between Heaven and Her című számmal ugyanitt, a Budapest Parkban búcsúzik a Subscribe. Az utolsó szám erejéig a földön ülő tömeg közepén Csongor Bálint énekli a balladát, tesóm mellettem, nekem meg potyognak a könnyeim.

Néhány éve leltünk rá a Subscribe néha agresszív, időnként lírai, alkalmanként pedig hardcore metal elemekkel tarkított akusztikus világára.

Mivel nem tudtam kategorizálni a bandát, és általában meglepett egy-egy koncert, folyamatosan érdekes tudott maradni. Olyan területeket mozgatott meg bennem, amelyek eddig rejtve maradtak, érzelmeket, amelyekre nem figyeltem oda, maga a zene pedig rendíthetetlenül mozgásra késztetett. Nem lehetett vége. De vége lett, legalább is egy időre.

Bár a bejelentést mindenki szomorúan fogadta, én a megértőbbek közé tartoztam: ha valaminek szünetre van szüksége, akkor azt kötelességünk elfogadni. Rosszabb esetben zeneipari tömegtermékké silányulna az a produkció, ahol most zenészek tudásuk, szeretetük, energiájuk legjavát felhasználva alkotnak. Aztán valamikor télen (nem emlékszem pontosan, mikor) megláttam a dátumot egy plakáton: május 11., Budapest Park, Subscribe koncert. Egyrészt nem akartam elhinni, másrészt azonnal beírtam a naptáramba.

Legelőször az óriási tömeg tűnt fel.

A hangosító stand már jócskán emberek gyűrűjében ágaskodott a tömeg fölé, a pultoknál hosszú sorokban várt a jól megérdemelt fröccsére a nagyrészt sötétebb tónusú ruhákba öltözött, bulizni vágyó közönség. A várakozást éreztem a levegőben. Az izgatottságot. Négy év hosszú idő egy aktív zenekar életben, kíváncsi voltam, hogy mit jelent ez az időbeni távolság passzív állapotban.

A rutin nem is volt kérdés, inkább az újbóli együttműködés mikéntje.

A színpadi jelenlét. Az energiaáramlás a közönség és zenészek között. A kérdés  az volt, hogy vajon mi hogyan fogadjuk az új számot. Hogy kik ezek az emberek most, akiket négy év után újra látunk/hallunk/érzünk a színpadon. Elfelejtettük-e egymást, vagy a várakozás kíváncsiságot, kölcsönös érdeklődést hozott?

Elöl középre, ennyit tudtam biztosan. A mellettem lévő arcokból biztos voltam benne, hogy itt a kemény mag, itt lesz a tánc, itt lesz pogó, itt lesz őrjöngés.

Kimerített az elmúlt hetek fenntartott fókusza, fotográfiai projektek szerkesztése, percre beosztott napok figyelme. Elveszni vágytam a riffekben, tombolni a lábdobmély szakadékban, hagyni, hogy a kiállások alatt a fénynél is könnyebben szakadjon le rólam minden, amire már nincs szükségem. Megszűnni.

Végignézem, ahogy a hangszerek mágusai sorban mutatkoznak meg, a közönség legnagyobb éljenzésére.

Megszólalnak a hangszerek, utolsónak pedig Csongor Bálint énekes tűnik fel népe előtt. Aztán csend. Belső csend, amelyben a zene önálló életre kel, ahol a dallamok a sejtek mélyére hatolva táncra hívják a lelket és pihenni küldik a gondolatokat. Karok lendülnek a magasba, én pedig kívülről figyelem magam, ahogy teli torokból üvöltök, éljenzek, megállás nélkül ugrálok a Subscribe jól ismert, elképesztő dinamikatartományban mozgó zenéjére. A test és a lélek ünnepe ez, ahol a hétköznapok megszűnni nem akaró rutinja után elszakadhat a gyeplő, és keretek nélkül szabadulhat fel a mindannyiunkban lakozó őserő.

Ahogy a kezdeti eksztázis átalakult egy emelkedett koncertélménnyé, meg tudtam figyelni az apróbb részleteket:

a színpadi összhangot, a show-t, Bálint egyedi stílusát, a mikrofonpörgetést, a már-már szürreálisnak tetsző színpadképet a kivetített vizuállal. Ezek mind professzionalizmusról, hozzáértésről, óriási rutinról meséltek. A részek pedig egésszé váltak, a darabok összességét minőségileg új szinten forrasztotta össze a lényeg, az az energia, amiből a zenekar játszott. A zene alkotásának és formába öntésének a szeretete. A performansz élvezete, a játék, amiről szólnia kellene ennek az egésznek. Az egész életnek, úgy értem. Valamikor a koncert első harmadában a frontember megköszönte, hogy itt vagyunk, és őszintén hozzátette: „Bassza meg, de hiányoztatok!” Vagy valami ilyesmit, a bébetűs szó meg a „hiányoztatok” biztosan elhangzott egy rövid mondatban.

Az egész zenekarból áradt a lelkesedés, és látszott, hogy örülnek, hogy itt lehetnek. Velünk. Értünk. „És egy kicsit magunkért is.”, teszi hozzá Tilk Máté, és nagyon örültem, hogy ez elhangzott: semmi álszenteskedés, itt mindenki, beleértve őket is, azért gyűlt össze, hogy jól érezze magát. Hogy jól érezzük egymást. Az est közepén előkerült az új szám, a Darken The Vermillion.

Tisztán kivehető a spirituális utalás, a változás, a hazatérés, egy új rendszerszint létrehozásának víziója.

Egyértelmű állásfoglalás: „I must have a look in their eyes to open my third eye / To Earn it, Get it, Own it, I must go! (…) We are the route we are the one / We have the force to hit the sun / We have the fist to kill the beast / We are the theist who killed the priest” A teista, aki nem hisz, hanem a megnyitott harmadik szeme által tisztában van a teremtő, vagyis önmaga létezésével és erejével, lebontotta a dogmákat és a valóságra szándékosan fátylat borító rendszert. Sokunk nevében zeng az ének, mi pedig egyként zengjük vissza ezeket a sorokat ökölbe szorított kézzel, erővel, és tiszta szívvel.

Elkezdték. Elkezdtük.

Megközelítőleg sincs fogalmam, hogy melyik számaikat játszották, és ezek formailag hogy voltak hangszerelve, vagy egyéb hasonló „szakmaiságok”. Nem érdekelt, nem is foglalkoztam vele. Egy apró momentum törte meg valamelyest a flow-t, amikor is az egyébként abszolút élhető pogó közben kaptam egy szerencsétlen ütést a bordáimra. Még nagy naivan visszamentem, hogy egy esetleg repedt borda nem tántoríthat el a pogótól, és életemben először helyt adtam testem ellenkező véleményének. Jól tettem, ugyanis azóta minden nagyobb levegővétel fáj, és ha megfordulok éjjel az ágyban, akkor úgy nyögök, hogy bele sem merek gondolni, mit képzelnek a szomszédok a szombat óta tartó orgiákról. Én pedig minden alkalommal elmosolyodok, amikor a fájdalom emléket állít életem egyik legszebb koncertélményének.

Subscribe-koncert, Budapest, Budapest Park, 2019. május 11.

A fotók forrása a Budapest Park.

Bokor Krisztián

szerző: Bokor Krisztián
honlap e-mail
Bokor Krisztián 1988-ban született Budapesten. Jelenleg Dél-Pesten él és alkot, kedveli a vizuális művészeteket, és határozottan kerüli az öndefiniálást. Korábban rendszeresen fellépett slam poetry rendezvényeken, ma inkább versek formájában műveli a szövegalkotást. Ébren töltött óráinak jelentős részét fényképezőjével a kezében tölti.

KULTprogramok

<< 2019. jún. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum