KULTer.hu - Csak maradjon meg furának
111396
post-template-default,single,single-post,postid-111396,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Csak maradjon meg furának

Mac DeMarco munkásságáról

Mac DeMarco az indie koronázásra váró királya. Nem különösebben virtuóz zenész és nem különösebben zseniális énekes, a dalszövegei sem váltották meg a világot. Mégis mi az oka akkor annak, hogy ez a 29 éves kanadai srác négy-öt év alatt hülyét csinált az egész alternatív szcénából?

Először 2017-ben hallottam Mac DeMarco-ról: gondoltam, megismerem egy-két számát, ha már úgy terveztem, hogy belehallgatok a koncertjébe a Szigeten. Éppen akkor jelent meg talán egy hónapja a This Old Dog című, negyedik nagylemeze. Első hallgatásra egyáltalán nem tetszett. Furán hangolt, túlvisszhangosított gitárok, teljesen csupasz, már-már üres dalszerkezetek, megkérdőjelezhető keverés.

Olyannak tűnt, mint egy tizenéves srác otthon összedobott CD-je, amit titokban becsúsztat az órák közti szünetben a lány táskájába, aki tetszik neki.

Eltelt két év, és arra kellett rájönnöm, hogy nem csak olyannak tűnik, hanem pontosan az.

Ha azt keressük, miben tűnik ki Mac, mi az az egyediség, ami miatt az indie-világ oda meg vissza van tőle, akkor több dolgot is figyelembe kell vennünk.

Zenei, szövegírási és vizuális tényezők is közrejátszanak sikerében.

Aki az elmúlt években indie-t hallgatott, annak ismerős kell, hogy legyen a Mac által „jizz-jazz”-ként kategorizált jellegzetes gitárhangzás. Az volt a kiinduló ötlet, hogy negyed hanggal lejjebb hangolja a gitárja összes húrját, hogy ezzel egy, a többi hangszertől elidegenítő és kiemelő, illetve a vibratóval nyárias lazaság hatását kölcsönözze.

A Rock and Roll Night Club nevet viselő debütáló albumon nem szerepelnek döbbenetesen ötletes dalok, sőt, viszonylag közepes minőségű lemezről van szó, ami nem is keltette volna fel a legtöbbek figyelmét, ha nem lenne az elhangolt gitár. A szövegek is többségükben olyan viccekre épülnek, amiket valószínűleg nem sokan értenek Mac-en kívül, a maradékban pedig kiderül, hogy hősünk egy 22 éves bőrébe bújt romantikus tini.

A Rock and Roll Night Club nem keltett különösen nagy visszhangot, azonban az azt követő, igazán kreatív módon 2 címet kapó album már annál inkább.

A lemez zeneiségében nagyon hasonló az elődjéhez, talán annyi különbséggel, hogy hallhatóan profibb körülmények között került felvételre. Ezúttal Mac megmutatta azt is, miért fognak beleszeretni annyian. A szövegei a humort ötvözik a fájdalommal, mintha csak a pszichoterapeutája azt tanácsolta volna neki, hogy írja ki magából, ő pedig nem kevés öniróniával ezt el is végezte. Máig az egyik legsikeresebb dalában, az Ode to Viceroy-ban például

ódát zeng kedvenc cigarettamárkájához, úgy látja ugyanis, a rengeteg erőfeszítés ellenére képtelen lesz leszokni róla.

„And oh, don’t let me see you crying / ‘Cause oh, honey, I’ll smoke you ’til I’m dying.” – énekli a refrénben.

A dal videoklipjében pedig sikerének vizuális és személyiségbeli okaiba is betekintést kapunk: egy szándékosan elrontott képű, ’80-as évekbeli kézikamera szemcsésségét idéző effektű, a synthwave színvilágát használó, alkotásról van szó, amelyben Mac végig vagy cigit vásárol, vagy cigivel a szájában mászkál és zenél. Néha még látványosan kifújja a füstöt, és bele is kacsint a kamerába, szinte – vagy nem is szinte – viccet csinálva magából. A videó legvégén pedig nem kevés önutálatot és megbánást mutat a kirajzolódó önirónia képében az, hogy szó szerint teletömi a száját cigarettákkal, majd meggyújtja, és megpróbálja elszívni mind a tucatnyit.

Egyszerre nevetséges és nagyon is szomorú.

A Salad Days albumon ezt a vonalat viszi tovább, talán kicsit kevesebb nyílt humorral, de több önreflexióval és művészi ambícióval. A címadó nyitódal minden várakozás nélkül az ars poeticaként is meghatározható

„As I’m getting older, chip up on my shoulder / Rolling through life, to roll over and die”

sorokkal nyit.

Talán itt érvényesül leginkább egyszerre Mac vonzerejének minden apró eleme. A fülbemászó, de nem túlbonyolított dalszerzés, a pozitív hangulatú zeneiség és sebezhető vokál, alatta rengeteg bizonytalansággal, küzdelemmel, de mégis végtelen lazasággal spékelve. Még a Salad Days borítóján is egy túlméretezett pulcsiban és igénytelen baseballsapkában jelenik meg. Ismerős?

Ma az (egyre kevésbé) underground indie-ben minden második alak pontosan így öltözködik.

2017-ben aztán eddigi karrierje legélesebb váltását produkálta a This Old Dog. A korábbiaknál explicitebb módon rajzolódott ki Mac múltja és jelene, a laza, vicces, már-már komolytalan srác mögötti történet. Az album nyitó- és zárószáma is szorosan kapcsolatba állítható apja hiányával. A My Old Man-ben („Oh no, looks like / I’m seeing more of my old man in me”) és a Watching Him Fade Away-ben („And even though we barely know each other / It still hurts watching him fade away”) egyaránt nyíltan kiírja magából ezt a fájdalmat.

Nem találjuk azokat a problémáit széles mosoly és elhangolt gitárjáték mögé rejtő dalokat, amiket korábbról ismerünk, hanem a személyesebb, közepes tempójú, elektronikus dobalapú, mondhatni, könnyebben azonosulhatóbb szerzeményekre került át a hangsúly. Ez egyfajta magyarázata annak, hogy miért ebben az időben robbant be Mac igazán: kizárólag az válhat divattá, amivel a tömegek azonosulni tudnak.

Egy önironikus, magából sokszor viccet csináló, furán öltözködő, közepesen ismert zenész nem ideális alap,

a személyes fájdalmakat egyszerű, fülbemászó, de még mindig elég összevissza módon megírt és elkészített számokkal közlő, furán öltözködő elég ismert zenész viszont már sokkal inkább az. Ez nem azt jelenti, hogy Mac DeMarco zenéje rosszabbá vált volna. Kimondottan egyedien közelíti meg a saját nyomorúságát, és abban a feldolgozását és fejlődését, a This Old Dog pedig a legkreatívabban megírt számai közül ad otthont néhánynak. A lényeg az, hogy kezdett egyszerűbbé, és poposabbá válni, mint amilyen furcsa és különleges volt.

Mac idén fogta ezt az egyveleget, és összeöntötte.

A májusban megjelent Here Comes The Cowboy lemeze a legegyszerűbb és a legfurcsább, amit nem csak ő, hanem valószínűleg az elmúlt években bármelyik világhírű előadó megjelentetett. Ehhez hozzájárult természetesen az, hogy immár saját kiadójának gondozásában készült a felvétel, amelynek következtében nem kellett a piaci sikeresség érdekében meghozott korlátozásokkal és szabályokkal, kérésekkel, utasításokkal foglalkoznia. Annyira Mac DeMarco lehetett, amennyire csak akart. Ő pedig nagyon Mac DeMarco akart lenni.

Mégis mit csinál az albumról elsőként megjelenő Nobody videoklipjében? Miért van szörnynek maszkírozva, miért hord köntöst, miért szivarozik, mi a kontextus? Az egésznek semmi értelme, de tényleg.

A dalszerzés és különösen a hangzásvilág a végletekig leegyszerűsödött.

Kezdetben a gitárhangzását használta annak kifejezésére, hogy ki ő és mit akar a zenéjével, ez teljesen eltűnt, de legalábbis sokkal metább formát öltött. A videoklipek és dalszövegek véletlenszerűsége, a Choo Choóhoz hasonló dalok, amelyen két és fél percig egy mozdony hangját utánozza, a végletekig minimalizált hangszerelés olyan hatást keltenek, mintha Mac csinált volna egy Mac-paródiát. Egyrészt ilyen az, amilyen albumot soha nem készített volna, másrészt mindig is ilyen albumot akart készíteni. A probléma az, hogy az izgalmas ötlet ellenére a megvalósításból hiányzik a plusz. Olyan, mintha az egész lemez csak demókból állna, mintha nem vette volna a fáradságot, hogy kivitelezze az elgondolását.

A Here Comes The Cowboy még így is egy elég jó album, de inkább csak elméleti síkon, illetve Mac elkötelezett rajongói számára. Mégis, a mekdemárkóság teljes fordulatszámon pörög. Már saját másolata is van a Men I Trust személyében.

„Csak addig lehetsz hipszter, amíg nem tartod magad hipszternek” – tartja a mondás, Mac pedig még mindig hipszter.

Jó vagy nem jó, de aki kiad egy albumot, amin semminek sincs értelme és összefüggése mással, de ez nem érdekli, mert csak írt pár számot, amiket meg akart jelentetni a saját kiadója égisze alatt, az a leghipszterebb. Hipszternek tűnni pedig divatos, ezért nagyon szűk a határvonal valódi hipszter és divathajhászás között, Mac azonban egyelőre érezhetően a jedi oldalon áll. Az sem érdekel, ha a következő munkái kimondottan gyengék lesznek, csak maradjon meg furának, maradjon meg értelmezésre szorulónak. Akár a gitárhangzásával, akár az önironikus szövegeivel, akár a videoklipjeivel, akár a kinézetével.

Ruzsonyi Gergely

szerző: Ruzsonyi Gergely
honlap e-mail
Ruzsonyi Gergely 1996-ban született Budapesten. 2014-től az ELTE BTK kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója, önjelölt kritikus, a zene, a sport, valamint a főváros szerelmese.

KULTprogramok

<< 2019. Júl. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum