KULTer.hu - Előbb vagy utóbb minden álom valóra válik
112071
post-template-default,single,single-post,postid-112071,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Előbb vagy utóbb minden álom valóra válik

Backstreet Boys-koncert a Papp László Budapest Sportarénában

Tegnapelőtt megvolt a koncert, amire csupán 23 évet kellett várnunk. Aki a 90-es évek közepén volt tinilány, ennyiből tudhatja is, hogy miről beszélek: ’96 után újra fellépett Budapesten a Backstreet Boys, a popzene történetének (az idősebb Take That és a valamivel fiatalabb ‘N Sync mellett) egyik legemlékezetesebb fiúzenekara.

Legnagyobb és legkellemesebb meglepetésemre megérte várni, ahogy azt a majd’ 24 000 forintot is megérte, amibe az állójegy került, és ami októberben irgalmatlanul fájt a pedagógus pénztárcámnak, de csak kiköhögtem, mert

hiába telt el majdnem 2,5 évtized, ami alatt jócskán lejárt a szavatossága a legnagyobb tinikori  vágyaknak – erre a koncertre akkor is muszáj volt eljutni!

De kezdjük az elején. 8-ra ígérték az előzenekar színpadra lépését, én 7 előtt pár perccel indultam otthonról, hogy a 8 órás fürdetés előtt fullra töltve tudjam otthagyni a négyhónapost az apjának, így lehetőleg csak egyszer kelljen etetnie fektetés előtt. (Igen: annyi idő telt el rajongásom fénykora óta, hogy közben nemcsak a nevem lett egy taggal hosszabb, de csatlakozott hozzám egy apró kis személy is, aki pár hónap múlva, ha megtanult beszélni, az anyukájának fog hívni. Durva!) Felszedtem a barátnőmet útközben, és fél 8 után pár perccel tettük le a kocsit az Arénától kicsit messzebb, egy lakótelepen (közelebb esélytelen volt helyet találni, minden jegy elkelt, a mélygarázst meg hagyjuk is).

Amikor odaérvén az Aréna előtti metrófeljáróhoz megláttuk a kígyózó sort, én kis naivan azt hittem, a népek falafelért állnak sorba, de jobban megnézve

rá kellett jönnünk, hogy a szemközti zebráig kígyózó sor elkanyarodik a lakókocsibüfé mellett, és egészen a beengedő kapukig ér.

F*ck… Beálltunk. Még jó, hogy 20 méter araszolás után – elnézve az egyre kevésbé kígyózó, sokkal inkább bizonytalanul gomolygó tömeget – előrementem megnézni, mi a szitu, egyáltalán jó helyen állunk-e? Persze nem, így gyorsan átálltunk abba az emberkupacba, ami az egyetlen, „állóhelyek” feliratú kapu felé látszott gomolyogni. Aréna: 1. logisztikai feketepont.

Így is gyorsan bent voltunk. Gátlástalanul verekedtük magunkat előre, amikor is elértünk egy kordonig.

Na, mondom, itt a vége, az ott, előrébb már biztos a VIP szektor. Egy ismerőssel megbeszéltük, hogy bent találkozunk, hívom, hogy hol állnak pontosan. Hát, ők a kordonon túl, sokkal előrébb. Kiderült, hogy a mi szektorunk ott van. Honnan derült ki? Megkérdeztem az egyik biztonsági őrt. Kiírni luxus. (Aréna: 2. logisztikai feketepont) Újabb előreverekedés, de már megérkeztünk a kemény magba, itt minden cm²-ért vérre menő küzdelem folyik. Az ismerős társaságig nem volt esélyünk eljutni, de így is jó helyet szereztünk 5-6 méterre a színpadtól. Jöhetett a koncert! 9-kor keverték le a gyülekezőzenét, amire minden hajdanvolt tinilány egy velőtrázó sikollyal reagált – természetesen mi is.

Ami ezután következett, az minden szempontból kimerítette a minőségi produkció fogalmát!

Megpróbálom témánként összefoglalni a lényeget.

Ének

Végig élő volt. A zene – ennél a műfajnál magától értetődően – playback-ről szólt,

de az ének minden sávját az összes vokált is beleértve élőben tolták a fiúk. És kifogástalanul!

A régi koncertbeszámolókból megszokott a cappella szám sem maradt el, amit szintén bravúrosan oldottak meg.

Tánc

Minden rajongó emlékszik még a klipekből ismert, klasszikus koreográfiákra: a tánc a Backstreet Boys produkciójának a szerves része.

Személy szerint ennél az elemnél tartottam leginkább attól, hogy önmaga paródiájába fog átcsapni a produkció,

ahogyan az erős negyvenes, kissé megpocakosodott („hová lettél, hová levél, ó kockahas!”) férfiak próbálják előadni a még húszas éveikben betanult mozdulatokat.

(Emlékeztek a Zene és szöveg című filmre, amiben Hugh Grant egy kiöregedett, egykori boybandtagot alakít, aki a megélhetésért gyereknapokon haknizik az idő közben anyává vált egykori rajongóinak? Volt az a jelenet, amikor egy ilyen fellépésen be akarta mutatni a védjegyévé vált csípőrázást: egy kiroppant derék vetett rövid úton véget az előadásnak. Na, valami ilyesmitől tartottam én.)

De ebben is kellemesen csalódtam: minden tánc úgy volt megkoreografálva, hogy egyértelműen felismerhetőek legyenek a klipekből visszaköszönő mozdulatsorok, de mégis előadhatóvá voltak szelídítve a részletek, így senkit nem fenyegetett combnyaktörés vagy beroppanó derék. A fiúk előtt pedig le a kalappal ebben is: becsülettel, a fáradtság és meleg ellenére még lelkesen is végigtáncolták a show-t!

Látvány

A színpadkép, a fények, a (mozgó!) kivetítők, az egész setting szintén az abszolút profizmust sugározta magából. A hátsó színpadból előre, félkör alakban a közönség közé nyúlt ki egy hosszú, széles színpadsáv: a félkörön belül 150 000-ért a VIP-jegyet váltók állhattak, mi a körön kívül 24 000-ért tomboltunk. Úgy érzem, nem csináltunk rossz üzletet.

A bandatagok minden szám alatt előre jöttek, jobbára a teljes színpadot bemozogták,

sőt olyan is volt, hogy az előszínpad közepe felemelkedett, és a csapat azon állva adta elő két slágerét, így a messzebb állók is jobban láthatták őket. A kivetítők fel-lemozgatásával elérték, hogy hagyományos szerepük mellett egyszer térelválasztóként, máskor mozivászonként funkcionálva a tér legkreatívabb elemei legyenek.

Repertoár, a műsor szerkezete

Amikor egy nagy múlttal rendelkező zenekar újra összeáll, és készítenek egy új lemezt, amivel hosszú évek után ismét turnéra indulnak, nagyon sokszor elkövetik ugyanazt a hibát: szabadulni akarván a régi, általuk már unásig játszott slágereiktől, a koncerteken „lemezbemutató” címszóval 90%-ban az új számaikat játsszák, és csak egy-egy régi slágerüket tűzdelik bele az új albumra építő show-jukba. Ezzel pedig csak azt érik el, hogy a rajongók nagy része, akik az ismert és szeretett slágerek miatt mennek a koncertre, csalódással távoznak a végén. A BSB nem követte el ezt a hibát.

A kétórás koncert alatt szinte az összes slágerük helyet kapott mindhárom (vagy akár négy) legendás albumukról az új lemez kiemelt dalai mellett,

plusz a kislemezként meg nem jelent, de a rajongók által kedvelt „B-side” dalokból is jópár bekerült a repertoárba (például az I wanna be with you és az It’s gotta be you). És hogy volt erre idő? Egyszerűen: nagyon ügyesen megvágták a számokat. A dalok többsége, főleg azok utolsó fél perce igen repetitív (a refrént eléneklik vagy ezerszer), így ettől megszabadulva rövidebbek lettek ugyan a számok, de csonkák nem – pörgősebb és gazdagabb lett a műsor.

A nagyobb blokkokat a fiúk átöltözései választották el egymástól.

Az így keletkezett holt időt maximálisan kreatívan és változatosan töltötték ki: vagy egy-egy bandatag maradt a színpadon (az, aki a következő számban nem vagy csak a végén énekelt szólót, így a szám elején észrevétlenül eltűnt, majd visszatért átöltözve), és ő beszélt, kommunikált a közönséggel, vagy egy videómontázst játszottak be a leereszkedő kivetítőkön, vagy épp két tag (AJ és Kevin) maradt fent, és ők ott, egy paraván mögött öltöztek át, ami az egész este egyik legszórakoztatóbb jelenete volt mind közül.

A fiúk

Megöregedtek. Ahogyan mi is. De nem is akartak újra ugyanazok a tinibálványok lenni – ahogyan mi sem akarunk újra 13 évesek lenni, de jó elnosztalgiázni a régi szép időkön. Számomra valahogy ez volt az egész show esszenciája: nem akartak megismételni valamit, amit nem lehet, mert végérvényesen elmúlt (ti. a fiatalságunkat),

felvállalták az idő múlását, összemosolyogtak a nézőkkel, és anélkül idézték fel a múltat, hogy akár egy pillanatra is önmaguk paródiájává váltak volna.

Nagyon emberiek és természetesek voltak, a minden bizonnyal előre, körültekintően megírt szövegüket olyan derűvel és közvetlenséggel mondták el, mintha nem egy tízezres sportcsarnokban, hanem egy helyi kis klubban zenéltek volna 40-50 embernek. Poénkodtak egymáson és magukon, „beszéltették” a közönséget, anekdotáztak a kezdetekről, amikor AJ-nek még kockahasa volt, Nicknek meg egérfinghangja.

Felejthetetlen élmény volt. Az a fajta, amit 14 évesen még nem biztos, de 34 évesen már igazán tud értékelni az ember. És ígéretük szerint a következő alkalomig nem kell újabb 23 évet várni, csupán 1-et.

Backstreet Boys: DNA World Tour, Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2019. június 25.

A fotókat a szerző készítette.

Tóthné Őry Katinka

szerző: Tóthné Őry Katinka
honlap e-mail
Tóthné Őry Katinka 1985-ben született Budapesten. 2010-ben végzett a Debreceni Egyetem magyar-angol szakán, majd az Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója lett. 2010 óta gimnáziumi tanárként magyart tanít.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum