KULTer.hu - Keserűség a cukormáz alatt
112305
post-template-default,single,single-post,postid-112305,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Keserűség a cukormáz alatt

Három egyforma idegen (Three Identical Strangers)

Ha nem dokumentumfilm lenne, a Három egyforma idegen egy thrillerválogatásba is gond nélkül bekerülhetne. Előzetes ismeretek hiányában ugyanis fordulatai komolyan megborzongatnak. Minél többször, annál kevésbé kellemesen.

Amikor az ötvenes éveiben járó Robert Shafran a film első perceiben leült a kamera elé, és elsöprő lendülettel, in medias res fogott bele az egymásra találó hármasikrek sztorijába, enyhe pánik vett rajtam erőt. Ha fivérei is ugyanilyen pörgősen, felváltva beszélnek majd a sötétkék háttér előtt, hogyan leszek képes őket megkülönböztetni? De ahogy telt az idő, és a másik két testvér közül még mindig csak a Bobbynál egy fokkal mackósabb David Kellman csatlakozott, aggodalmam új irányt vett.

Akárhogy számoltam, két „egyforma idegent” láttam. A sűrűn emlegetett Eddy Galland csak nem került elő.

Pedig Robert éppen a vele való első találkozásról számolt be olyan átélhetően, hogy ahhoz már a tévéfilmes stílusban rekonstruált kulcsjelenetek sem tudtak hozzátenni. Eddy volt ugyanis, akivel mindenki összekeverte Bobbyt, amikor 1980-ban, tizenkilenc évesen, először megjelent főiskolája campusán. A tökéletes „két Lotti pillanat” akkor ugyan – a másik fél távollétében – elmaradt, de látszólag minden ebbe az irányba tartott. Ráadásul három főszereplővel.

Kár, hogy felnőtt fejjel már Erich Kästner regénye (a filmváltozatokról nem is beszélve) sem tűnik olyan bájosnak, mint amikor még fogalmunk sem volt a pszichológiáról. Néhány Vekerdy Tamás-rovattal később az egymást váratlanul felfedező ikrek sorsa már inkább szomorú.

Hiszen a csecsemőkori szétválasztáson és a mögötte meghúzódó súlyos titkokon korántsem olyan egyszerű túllépni, mint a mesében.

Ennek tudatában már több vészjósló gondolatunk támadhat arról, hogy miért nincs sehol Eddy. Ha nem olvastunk utána a történteknek (amit a film élvezete érdekében ajánlok is), itt talán még reménykedünk: „csupán” annyira összeveszett a testvéreivel, hogy nem volt hajlandó velük együtt szerepelni.

Bobby és Eddy megismerkedése után (amit előbbi szórakoztató, stand up előadásba illő monológban ír le) a szenzáció bejárta a sajtót,

David Kellman pedig elhűlve pillantotta meg egy újságban két hasonmását. Mint kiderült, a fiúkat hat hónapos korukban fogadta örökbe három különböző hátterű család, és a szülők sem ismerték a valóságot. (Az eljárás nem volt egyedi, Roberték után mások is rátaláltak „elveszett” testvéreikre.)

Az okosan felépülő dokumentumfilm első fele tudatosan kínál fel egy vidám, feel-good mesét, és hagyja, hogy közben szaporodjanak bennünk az egyre nyomasztóbb kérdések.

Miközben David, Robert és a még élő családtagjaik csillogó szemmel ecsetelik, milyen hihetetlen és fantasztikus volt az egymásra találás (a boldog kiskutya módjára birkózó tinédzserek képe már-már émelyítően idilli), archív felvételeken mutatják az egyszerre beszélő, életteli, izgatott srácokat, akik fürdenek a tévés fellépésekben, és tényleg teljesen egyformák.

Ez a sztori azonban showműsorproducerek mellett az oknyomozó újságírók legszebb álma is volt.

Egy ilyen aranybányát nem hagyhattak feltáratlanul. Ahogy azonban ők és az érintett szülők egyre többet derítettek ki a történtekről, a bánya egyre veszélyesebbé vált, és nem azokra omlott rá, akik megérdemelték. A fiúkat örökbeadó Louise Wise Services azt állította, hogy ikreket (pláne hármat) szinte lehetetlen lett volna együtt elhelyezni. Ezt idővel a döbbent ügyfelek is elfogadták volna, de egy véletlen ismét leleplezte a hazugságot.

Ahogy a valós okok lassan, apró (máig hiányos) adagokban bukkannak fel, Tim Wardle rendező az interjúkon túli filmes eszközeit is az egyre thrilleresebb eseményekhez igazítja. Láthatunk sejtelmes „földalatti összeesküvés”-jelenetet, fekete-fehér, borzongató zenével kísért képsorokat az ikreket tanulmányozó titokzatos férfiakról, a nyomok pedig egy neves pszichiáterhez vezetnek. A 2008-ban elhunyt dr. Peter B. Neubauernek viszont már csak néhány egykori munkatársa nyilatkozhat a nagyszabású, fizikai helyett érzelmi és pszichés károkat okozó ikerkísérletről.

Különösen nyugtalanító, hogy a nácik elől elmenekült orvost ebben egy zsidó gyerekeket örökbeadó intézmény támogatta.

A derűsről zaklatottra váltó családtagok utólag értelmet nyerő szorongásos tünetekről, magatartási problémákról számolnak be, bizonyítva, hogy már a kisbabák érezték: valamitől megfosztották őket.

Nem csoda, hogy a néző fejében gyűlő egyre több „mi lett volna ha” végül párhuzamos univerzumokról szóló képzelgésekhez vezet. Olyanról, ahol mindhárom fiú David melegszívű apukája mellett nő fel. Esetleg ahol hamarabb kiderül az igazság. Vagy ugyanekkor derül ki, csak a testvérek az önfeledt, Studio 54-es bulik meg a felszínes szenzációra épülő közös vállalkozás helyett szakemberrel próbálják feldolgozni az igazságot. Vagy ahol legalább az érzékeny Eddy hamarabb kap segítséget.

A megszólaló fivérek mellett a Három egyforma idegennek két igazán emlékezetes szereplője van.

Az egyik Eddy idős, megtört apja, aki fájdalmas félmondataival („néha megbüntettem”, „talán nem tanítottam meg valamire”) sokat elárul kettejük nagy egészen belüli külön tragédiájáról. A másik Neubauer egykori asszisztense, a ma kilencvenkét éves Natasha Josefowitz, aki – miután huncut tekintettel dicsekedett el a hírességekkel készült közös fotóival – végig olyan érzést kelt, mintha jóval többet tudna a bevallottnál.

Valószínűleg a publikálatlanul maradt tízezer oldalas kutatási anyag sem győzne meg ennek ellenkezőjéről.

Jelenleg úgy tűnik, a kísérlettel elsősorban a nevelés kontra genetika tárgykörét vizsgálták, de ez csak egy a – film hatására – felvetődő kérdések közül. Mit jelent igazán ismerni valakit? Elég-e a vérkötelék a harmonikus kapcsolathoz, vagy kell az összekovácsolódás természetes folyamata?

Mi a nagyobb trauma: az elszakadás vagy az újraegyesülés?

Amíg azt várjuk, hogy mi kerül nyilvánosságra a dokumentumokból, amelyeket hosszas küzdelem után, nemrég kezdtek apránként kiadni Davidnek, az ismert érintettek száma tovább növekedhet. A végére sötét hangulatot öltő film után csak remélhetjük, hogy még ők is elmondhatják a történetüket.

Három egyforma idegen (Three Identical Strangers), 2018. Rendezte: Tim Wardle. Szereplők: Robert Shafran, David Kellman, Michael Domnitz, Howard Schneider, Alan Luchs, Elliot Galland. Forgalmazza: Mozinet.

Frei Gabriella

szerző: Frei Gabriella
honlap e-mail
Frei Gabriella 1984-ben született Miskolcon. Elvégezte a Bálint György Újságíró Akadémiát, az ELTE-n jogi diplomát szerzett. Publikált a Népszabadság kulturális magazinjában, a PRAE, valamint a Napvilág.Net portálon. Kritikáit és tudósításait a FÉLonline közli rendszeresen, Hoppancs néven a Hogyvolt blog és a CreepyShake vendégszerzője. Tagja a Civil Rádió Miskolc (CiRMi) csapatának, jelenleg filmes műsort vezet.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum