KULTer.hu - Kis szlovákiai magyar metacinizmus
112282
post-template-default,single,single-post,postid-112282,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kis szlovákiai magyar metacinizmus

Szalay Zoltán: Faustus kisöccse

Kezdjük az egészet abból az alapállásból, hogy az egész világ a véletlen műve. Úgymond. Véletlenül ősrobbantunk, vagy Isten véletlenül teremtett meg mindent, mert minden szándékot megelőz úgyis egy gondolatfolyam, és semmilyen gondolatfolyam sem a teljes szándékoltság következménye. Gondolt egyet, gondolunk egyet, minden megtörténhet, minden megtörténik, ha máshol nem, a fejünk belsejében, azt pedig közönséges rágalmazás volna állítani, hogy a fejünk belsejét nem lehet ugyanúgy a valóság elemének tekinteni, mint egy fővárosi lakótelep álmos utcaképét.

Ebbe a véletlenszerű világba született bele Szalay Zoltán legújabb regénye, a Faustus kisöccse, 2019 tavaszán.

A történet az írást tematizálja, vagy mondhatni, a teremtést, szinteken és korokon át,

egyszerre mozgatva ennek véletlen- és sorsszerűségét – hiszen, bár utal rá időnként, hogy ez ekkor még korántsem volt így, a regény főszereplőjére a narráció (az életrajz) annak születésétől fogva szlovákiai magyar íróként utal. Úgy egyensúlyozza a szerző két kezében az abszurd és a hétköznapiság elemeit, hogy észre se vesszük, mikor dobja át egyiket épp a másik kezébe. Egyszerre tessékel minket arrébb, mint egyértelmű szemlélőket, megszabadítva minden felelősségtől a dolgok folyását illetően, mindeközben mégis akaratlanul ítélőkké, bírákká alakulunk, és valahol érezzük, hogy (legalábbis esetünkben) mi leszünk azok, akik igazságot teszünk, melyik szólamnak hiszünk, melyiknél hisszük az igazságot ezen az úgynevezett fiktív univerzumon belül.

Egymásra csúsznak a perspektívák, a szerző kellően elbizonytalanít ahhoz, hogy már ne tudd, mit is kellene itt mivel megfeleltetni.

Márpedig ha úgy olvasod, hogy e tulajdonképpen fiktív közeg tulajdonképpeni valóságának te is részese vagy, talán már kevésbé aktívan, mint valamikor, de a szlovákiai magyar irodalmat és közéletet a saját bőrödön ismerted meg elsősorban, akkor óhatatlanul is megjelennek előtted arcok. Pedig igazából nem kellene.

Ugyanúgy működik a regény egy általános közegben elképzelve, sőt, valójában semmit sem tudsz pontosan megfeleltetni semminek, miközben valószínűleg minden ehhez hasonló kisközösség tagjai mégis meg tudnak mindent feleltetni valaminek. És eközben a regény, a belső történettel, a regénybeli Faustus kisöccsének a történetével azt is felvázolja, mi tudna történni itt mégis, ha emberek, olyan emberek, akiknek pedig pontosan érteniük kéne ezt a prioritást, mégis a valóságot részesítenék előnyben a fikcióval, vagy még inkább a történettel szemben.

Szalay Zoltán regénye bátor, és bátran szórakoztató.

Mondatai sodornak, folyamatosan megkérdőjeleződik minden, nemcsak a történeten belül, hanem a jelek világában is, hiszen a regény főhőse, a szlovákiai magyar író „alapvető bizalmatlansággal fordult a szavak felé, inkább csak szemlélte őket, nem akarta magát bepiszikítani velük.”

Nem fárad el a narráció, jobban mondva csak pont úgy és pont annyira, amennyire ez a fáradtság végül is tematizálva van a lapokon.

Helyenként felmerült viszont bennem, hogy vajon sikeresen szembemegy-e azzal a belterjességgel, amelyik ellen tulajdonképpen némileg kampányol maga a történet, vagy pedig épp ellenkezőleg, jellegével erősíti azt – hogy ilyen értelemben felfoghatjuk-e a szöveget, vagyis ezt az aspektusát, egy leleplező karikatúraként, amely képes lehet felrázni, és meddő álmából ébreszteni a közeget, amelyikről látszólag szó van. Ezt a kérdést pedig, akár érintettségem miatt is, kénytelen vagyok nyitva hagyni, ugyanis nem tudom, mennyi szerepe van helyzeti előnyömnek abban, hogy számomra sikeresnek tűnik végül a kísérlet.

Az ördöggel, de inkább önmagunkkal való hadakozás afféle mágikus realizmus köntösében tűnik fel, de ugyanez egy bomló-felőrlődő elme kétségbeesett értelmezési gesztusaként is felfogni.

Ez az alapvető bizonytalanság, valamint az éles és kegyetlen kijelentések kontrasztot és feszültséget teremtenek a szövegben, pulzál tőle a regény.

Mi is szédülni kezdünk a légszomjtól, a leviatán a nyakunkba liheg, tisztes távból, épphogy csak a tudtunkra adva, hogy nem fog bántani ugyan, de egy kurva percre sem veszi le szemét a szürkeséggel szembeni szánalmas harci kísérleteinkről.

A szlovákiai magyar író a saját farkába harap, és körbeér, már nem tudni, hol végződik a harapás, hol kezdődik a farok. „Történetista” akar lenni, nem törődik bele abba, hogy az a bizonyos szürkeség csak önmagát tudná generálni, hanem megfest egy freskót, mondjuk, egy szocialista vonatállomás homlokzatára, aztán készít róla egy fénymásolatot, fekete-fehérben. Így születik meg a regény. És az életrajz. És a másik regény. És abban is a lejárató tényfeltárás szövege. És az egészet áthatja egy olyan metacinizmus, hogy ennek a kritikának az írója akkor is le lenne nyűgözve a szlovákiai magyar író regényétől, ha nem fogadja őt örökbe, hét évvel ezelőtt, egy szlovákiai magyar kulturális fesztivál egyik másnapján.

Szalay Zoltán: Faustus kisöccse, Kalligram, Budapest, 2019.

Nagy Hajnal Csilla

szerző: Nagy Hajnal Csilla
honlap e-mail
Nagy Hajnal Csilla 1992-ben született Losoncon, az ELTÉ-n szerzett diplomát Összehasonlító irodalom- és kultúratudomány szakirányon. Első verseskötetéért, amely 2016-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában Miért félünk az őrültektől címmel, Makói Medáliák díjat kapott. 2019-ben elnyerte a Móricz Zsigmond ösztöndíjat második verseskötete és első regénye megírására. Jelenleg Isztambulban él.

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum