KULTer.hu - Nyíri Katalin novellája
111288
post-template-default,single,single-post,postid-111288,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nyíri Katalin novellája

Tizenöt* 

A kolléganője az új csempét mutogatja a konyhában, ő bólogat, nagyon szép, mondja, de képtelen odafigyelni. A fürdőszobába szeretne menni, megfésülni a haját, rúzst kenni a szájára, hogy csinos legyen. Mégsem megy, lehetetlen, mit mondana, kinek sminkel?

A kolléganője még mindig a mosogatóról beszél, meg a vízvezeték-szerelőről, hogy mennyi pénzt elvitt a felújítás. Ő a madárkás faliórát nézi. Már elmúlt három, miért nincs még itt? Pénteken hamarabb végez.

El kellene mennie, amíg nincs itthon, úgy volna a legjobb. Kitalálni valami kifogást, elutasítani a meghívásokat, ahogy a múlt héten megfogadta. Ha néhány hónapig nem látná, nem hallana róla, biztosan elfelejtené, elmúlna ez a dolog. El is kell múlnia, mert a szégyen kibírhatatlan, akkor is, ha csak ő tud róla.

Végül mégis elfogad egy kávét, marad. Ma még lehet utoljára, mert születésnapom van. Többé nem jövök.

Amikor kattan a zár a bejárati ajtóban, leteszi a csészét, megigazítja a blúzt a dekoltázsán. Hallja, hogy az előszobában a földre dobja az iskolatáskáját, aztán bejön a konyhába. A fiú egy pillanatra megáll, amikor meglátja őt, helló, mondja mindkettőjüknek. Magas, de még nőni fog, a mozgása könnyed, kissé esetlen. Iszik egy pohár vizet, a kézfejével törli meg a száját. Az alkarja karcsú, feszül rajta a bőr, ő végig akarja simítani a belső oldalát, ahol puhák, selymesek a szőrszálak.

A fiú a szobájába megy, nem néz hátra, ahogy becsukja az ajtót maga mögött. Izzadtságszag marad utána, a levegő mintha párásabb, nehezebb lenne, de kellemes, ő mélyen belélegzi, a mellkasa jólesően zsibbad.

– A koszos tornacuccod dobd a szennyesbe! – kiált a kolléganője a szoba felé, de nem kap választ. – Sosem teszi bele, vasárnap este adja oda, büdösen, hogy holnap reggelre kellene.

Ő a kávéjába kortyol, pedig magas a pulzusa, az arca meleg, érzi, hogy elpirul. Megvakarja, kicsit meg is dörzsöli a bőrét, hogy úgy tűnjön, attól vörös, pedig tudja, hogy felesleges, a kolléganőjének meg sem fordulna a fejében, hogy a fia miatt jött zavarba. Csak tizenöt éves. Ő negyven. Éppen ma negyven, de mindenkinek azt hazudta, harminckilenc. Lehetne ennyi idős gyereke. Persze ettől még normális, amit érez. Semmi gyermeki nincs a fiúban, ő pedig nem olyan. Ez nem beteges.

A kolléganője süteményt hoz, rengeteget, fehérlik a tálca. Minek süt ez tavasszal hókiflit, kérdezi magában, de vesz egyet, nehogy megsértse. Amint a szájába veszi, megbánja, száraz a tészta, és nem is szilvalekváros, hanem diós a töltelék.

A nő bekiabál a fiának, jöjjön enni. Ő letörli a morzsákat az ajkáról, és vadul rágni kezd, nem akarja, hogy tele szájjal lássa, de a sütemény porlik, a szájpadlásához tapad, és nincs víz az asztalon. Abba a pohárba tölt magának, amiből a fiú ivott, közben azt képzeli, hogy még érzi rajta a szája sós ízét.

A fiú kijön, a tálat nézi, de nem nyúl a hókiflihez.
– Egyél, neked sütöttem – kínálja az anyja.
Kivesz egyet, de nem harap bele. Porcukros az ujja.
– Zavarban vagy? – kérdezi a nő, majd felé fordul. – Le szokta nyalni róla a porcukrot, utána eszi meg – mondja nevetve. Hirtelen feláll, a konyhapulthoz megy, tányérra szedegeti a süteményt.
– Várj, vidd be inkább.

Közben ők ott maradnak ketten az asztalnál, a fiú nem néz rá, a porcukrot morzsolgatja az ujja hegyén. A nehéz, édes illat megül körülöttük, olyan erős, hogy a nyelvén érzi.

Mit szólna, ha végighúznám az ujjam a szép alkarján, a mellkasán, a fejlődő izmokon? Ha a fülcimpájára lehelnék? Vajon látszik rajtam, mire gondolok? Neki is ez jár a fejében? Akarná?

A kolléganője visszajön, a fiú kikapja a kezéből a tányért és megint a szobájába siet.
– Pedig szereti – mondja a nő, és még egy percig a csukott ajtót nézi.
Csend van, nem jön hang a szobából. Péntek van, biztosan nem tanul, a televízió sem szól, talán az ajtó másik oldalán hallgatózik.
– És milyen visszajönni a GYED után? – kérdezi a kolléganője, és újabb adag kávét tesz fel főni, pedig még az előzőt sem itták meg. – Nehéz visszaállni, ugye? Nekem is az volt. Maradtam volna még itthon vele, de kellett a pénz. Hogy utálta a bölcsit! Végigbőgte. Emlékszem, még az oviban is sírt utánam.
Ő a mutatóujjával szétnyom egy hókilfit a tálcán, diós az is.
Hogy láthatja az anyja még mindig gyereknek? Nem gyerek! Nem az!
– Indulnom kell a bölcsődébe – hazudja, képtelen maradni. A férje a soros, hogy elhozza a gyereket, az még legalább egy óra, addig összeszedi magát.

Otthon beáll a garázsba, a kapu lassan megy le mögötte. Leállítja a motort, és a kormányra borulva sírni kezd a sötétben.

Lehetetlen, nyilván. Nem tenné meg soha. Ha kiderülne, a férje elperelné a gyereket. Egyébként sem. Nem. Tizenöt. Negyven. Éppen ma, negyven.

Eddig a napig még csak elképzelni sem merte a dolgot, mert attól fél, valahogy leolvassák a homlokáról, mire gondol, és szörnyetegnek, perverznek bélyegzik.

De ma születésnapja van, ilyenkor megengedhető az álmodozás, talán elegendő, amíg elmúlik, és nem árt vele senkinek. Így megszokja fantáziaként, kopik az izgalom, megszűnik a szapora pulzus, a pirulás.

Lehunyja a szemét, de a lelkiismerete nem engedi, hogy felnőttként lássa magát. Az ábrándban ő is tizenöt éves, még kamaszos, sovány, a keze puha és fehér, kisebb, mint most. Megcsókolja a fiút, a meztelen mellkasuk összeér. Azonban a várt eufória elmarad, a tinédzser önmaga oda nem illő, idegen és a leskelődés kellemetlen érzetét kelti benne.

Vakon tapogatja ki a slusszkulcsot, beindítja a motort.

Újra negyven éves. Akár egy álomban, olyan erőteljesen érzékeli a másik testének és a porcukornak az összekeveredő illatát, és a sóhajtást, a csukló belső oldalán. Tulajdonképpen attól olyan szép, hogy csak tizenöt. Örökké így kellene maradnia.

* A szerző jelen írásával második helyezést ért el a Nők Lapja által meghirdetett, Évszakok című novellapályázaton.

Borítófotó: Free wallpapers

Nyíri Katalin

szerző: Nyíri Katalin
honlap e-mail
Nyíri Katalin 1986-ban született, jelenleg Érden él. 2015 óta publikál. Az Irodalmi Jelen 2015-ös novellapályázatán különdíjat nyert.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum