KULTer.hu - Szepesi Kornél kisprózája
111493
post-template-default,single,single-post,postid-111493,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szepesi Kornél kisprózája

Animal city 

Maradtam volna otthon, szuszogom magam elé, miközben négykézláb mászok a földön. Térdemben állandósult a zsibbadtság, melyet a földre szórt szalma, dióbél és az összegyűrt papírdarabok okoznak. Üvölteni tudnék, mégsem teszem. Egy nyugodt hang narrálja az eseményeket körülöttünk, ő mondja, hogy csak a saját állathangunkon kommunikálhatunk. Félhomály vesz körül, a szemüvegem már nincs rajtam, az az öregasszony verte le, aki épp gorillamaszkban mászik mellettem élelemért. Próbálja a rejtekhelyemről elodázni az eldugott mogyorószemeket. Felé rúgok, morgok az állathangomon, tűnjön el, ez az én kajám. Maradtam volna otthon, gondolom megint, az Ó utcában, ahová a napokban költöztem. Az anyám jön fel a hétvégére, Operába megyünk. Már nem próbálom mosollyal oldani a feszültséget, a rajtam lévő maszkban úgysincs semmi értelme. Az öregasszony tovább kúszik, most egy vihogó tinilány talál meg, groteszk kép, méretes mellek, húsos kar, szőke, összecsomósodott tincsek lógnak ki a maszkja mögül. Hátha nálam több szerencséje lesz, gondolja, és mászás közben igazgatja vissza hatalmas kebleit mély dekoltázsa mögé. Sötétedik. Dörögni kezd a hangfalakból, villámlik a reflektorokból. Gonosz állatok közelednek. Mindenki eszeveszett mozgolódásba kezd, egy rabló sas meg egy öreg párduc próbál az éjszaka leple alatt levadászni minket. Két lomha ősz hippiember. Még jobban sötétedik, végül teljes a sötétség. Csak az EXIT zöld fénye világít. Izzadok a maszk alatt, nem jövök ingben, ha ezt tudom. Egyikünk sem számított erre, láttam a többieken a meglepettséget, mielőtt még a maszkot a fejünkre adták volna. Alig egy órája még parkolóhelyet kerestem a színház mögött, aztán bumm, már négykézláb a földön. Néhány embert tényleg ketrecbe kéne zárni, gondoltam, mikor a körúton kiugrott valaki az autóm elé. Sok öngyilkosról, azt mondják, ölni tudnának a figyelemért. Gondolom most, mikor éppen a hátam karmolja egy tigrisnek öltözött, nyakkendős férfi. Az anyám soha nem jönne fel olyankor, mikor nincs valami más, fontosabb dolga Pesten. A denevérre is már egy ideje megvannak a jegyei. Most szakad az eső a hangfalakból, behúzódom egy szénarakás alá. Állathangok üvöltése keveredik a teremben, a fényeket még mindig nem kapcsolták vissza. A hang azt mondja, próbáljuk megvédeni magunkat. Ki-ki a maga módján meg is teszi, hallom a tenyerek csattogását, botok, farönkök zörgését, munka után ideérkező emberek hörgik ki fáradságukat. Elbújok egy kieső részen, ahol senki más szuszogását nem hallani. Mielőtt bejöttünk a terembe levetítettek nekünk egy természetfilmet Afrikában vadászó oroszlánokról, akik felfalják az előlük menekülő antilopokat. Mutattak makákót, langurt, ugandai gorillát, fehér cápát, ritka állatfajokat, bogarakat. Feltették a kérdést, te milyen állatnak érzed magad? Ilyen esetben mindenki cápa vagy oroszlán szeretne lenni, uralkodó, domináns egyed, de a műsor végére mindannyian áldozatok vagyunk. Ha valódi veszély leselkedne ránk, vagy akár egy órára is magunkra hagynának a vadonban, mindannyiunkat felfalnának. Magzatpózban fekszem. Megszűnik az időérzékem. Fogalmam sincs mennyi ideje fekszem ott rettegve, hogy valaki játszásiból odakúszik mellém, megtámad és én halálra rémülök. Az egyetlen fényforrásra, az EXIT-re figyelek mereven, valami emberfeletti megváltást remélve tőle. Aztán egyszer csak végre reggel lesz, világosodik annyira, hogy már a körvonalak kivehetőek. Szétnézek, körülöttem minden a feje tetejére állt. Szalmakupacok szétrugdosva, kartondobozok szétszaggatva, kisebb-nagyobb ágak egymás tetejére dobálva mindenfelé a teremben. Rigó, a kutyám sem csinált ilyet soha, még akkor sem, ha sokáig hagytam őt magára. Az anyám szerint ez az elkerülő kötődésű kutyák jellemzője. Nem ugatnak, nem nyüszítenek, nem szedik szét a lakást, de testi tüneteik mégis árulkodnak. Ők csendben szoronganak. Egy fiktív tábortűz köré gyűlünk az állatokkal. Minden lelassul. Leülök én is egy rönkre. Mögülem egy majom diót és mogyorót nyom a kezembe, mert látja nincs mit ennem, a saját raktáramat kifosztották. Reggelizünk. Most már egész világos van, az órámra pillantok, alig telt el másfél óra az érkezésem óta. Magamra tekintek, az ing használhatatlan, a nadrág használhatatlan. Levesszük a maszkot, mellettem hárommal egy vörös lány, a könyvtárból ismerős, húsz év körüli, tornázik, picike, szőrös, két közös ismerősünk van Facebookon. Tudja, hogy felismertem, de nem köszönök. Elegem van az álarcokból, a mogyoróból, amit másoktól kapok, ha az enyémet ellopták, inkább dögöljek éhen. Az EXIT-re figyelek. Még inget kell vasalnom, és ki kell mennem érte a reptérre. Szörnyen festhetek. Az anyám elé nem mehetek ki csak így.

Borítókép: Orr Máté, Vacsora, 2017, olaj, vászon, 140 x 100 cm

Szepesi Kornél

szerző: Szepesi Kornél
honlap e-mail
Szepesi Kornél 1988-ban született Szegeden, jelenleg Budapesten él. A Fiatal Írók Szövetségének tagja, jelenleg első kisregényén dolgozik.

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum