KULTer.hu - A felbomlás küszöbén
113106
post-template-default,single,single-post,postid-113106,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A felbomlás küszöbén

Marno János: Szereposzlás

„Tészta a fejem. / Túróstészta a fejem.” (37.); „Magára hagyták, ez a mániája, / és van benne valami anyámból, / a húgomból, s kivált a nővéremből, / ki régóta nem látogatja már / az álmaimat.” (38.) – olvashatjuk két egymást követő oldalon. Marno János Szereposzlás című kötetében nem meglepőek a tematikus-stílusbeli váltások, így kerülhetett egymás mellé A halál, a tészta és a lányka, valamint a Portré című vers. Nehéz tehát a kötetet egy szóval jellemezni, hisz a komoly, fájdalmas, nyomasztó témák mellett a nyelvi játékok is a mű szerves részét képezik.

Terjedelmükben is változatos verseket olvashatunk, egysoros és hétoldalas darabok egyaránt helyet kaptak a könyvben.

Azonban ezek az eltérések nem egymás ellenében hatnak, inkább erősítik, árnyalják, illetve új nézőponttal gazdagítják a többi szöveget. Kérdéses azonban, hogy a gyakori szójátékok, inter- és intratextuális utalások mennyiben segítik és mennyiben akadályozzák az olvasó bevonódását a szövegvilágba.

A kötet címe többféleképpen értelmezhető. Egyrészt felidézi a szereposztás szót, ami egy külső hatalom által irányított disztribúciós folyamat, mely során több, különböző szerep talál gazdára. Az oszlás szó alkalmazásának ehhez képest jelentésmódosító hatása van, hisz a bomlás szót idézi fel, ami egy már meglévő egész széthullását jelenti.

Ez összekapcsolható a halál képzetével, a halott test bomlásával, de a halálra készülő ember személyiségének rétegzettségével is.

A kötet tematikáját és nyelvi megformáltságát tekintve egyaránt jellemezhető a szereposzlás neologizmusával: különböző stílusú, terjedelmű versek különböző témákról, amelyek közt azonban számos összetartó elemet találhatunk. A legszembetűnőbb motívum a halál és a betegség tematikája, amely már az előző, Hideghullám című kötetnek is meghatározó szervezőeleme volt. A Szereposzlásban azonban ezek az elemek kevésbé koncentráltan jelennek meg, mert bár a kötetben szintén több ciklust találunk, ezeken belül nem rajzolódik ki egy jól körülhatárolható történés vagy előzmény a háttérben. Ez nem jelenti azt, hogy a versek ne reflektálnának egymásra, csupán azt, hogy

a kapcsolódási pontok leginkább egy-egy motívum ismételt felbukkanására korlátozódnak.

Ezek új megvilágításba helyezhetik ugyan egymáshoz képest a verseket, de nem teremtenek egy átfogó narratívát, inkább csak a ciklusokon belül alkotnak kisebb egységeket. Ilyen A bolygó szája című nyitóciklusban az Egyetlen óriás ütés és a Menjünk biztosra versek kapcsolata. Előbbinek a temetőt felidéző földmotívuma („úgy érzem, könnyebben menne / a földet ennem.” [17.]) a Menjünk biztosra rövid versben tér vissza: „Elvész a föld, / és ott nincs semmi más, / csak feketeség.” (19.). Azonban itt már nem egyértelmű a referencia, hisz míg az előbbiben a föld mint végső állomás jelent meg, az utóbbi vers ennek az eltűnését vizionálja. Látható tehát, hogy a szövegek közös pontjai bírhatnak összekötő és elbizonytalanító funkcióval is.

Ennél is izgalmasabb azonban a hosszabb és rövidebb versek kapcsolata.

A kötet 141 verséből 30 rövid, azaz egy- vagy pársoros, melyek nem egyenletesen oszlanak el, talán ezért nehezebb felfigyelnünk jelentésképző és -kiegészítő szerepükre. A különböző terjedelmű szövegek dinamikája különösen jól követhető a tizedik, Darázsfuvola című ciklusban, melyben 5 rövid és 6 hosszú vers található. A rövid versek aránya itt a legnagyobb, és a jelentésképzést tekintve is itt van a legtöbb szerepük.

A Darázsfuvola az egész kötet egyik leghosszabb verse, melyben megrázó álomképek váltakoznak, mintegy magyarázatot adva a fájdalomra:

„a feje beleszakadt a hússzínű / masszába, elválva üszkös testétől, amit / itt érzek most is a kezemben, amivel / írom neked a beszámolómat. Nézegettem, / vajon mit tehetnék, miközben a tejfehér / folyadék lassan körülölelte és ellepte / egészen a fullánkját belém merítő, / aprócska darázsfejet.” (219.). Ha a verset önálló darabként olvassuk, az értelmezés ezen a ponton lezárul, de tekinthetjük átvezetésnek is a következő rövid vershez, mely Az utolsó csepp címet viseli. Erről asszociálhatunk az előbbi szöveg utolsó sorában lévő „tejfehér folyadék”ra. Azonban a két vers jelentésbeli kapcsolata már nem ilyen egyértelmű. Ha önállóan olvassuk, a túlcsorduló harag, esetleg az erőn felül elviselt elfojtás képzete kapcsolódhat a verset alkotó két sorhoz: „A pohárban. / Vagy azon kívül.” (220.). A Darázsfuvolához képest viszont tekinthető egy humoros feloldásnak is, miután a fehér folyadékban elmerülő darázs halála feltehetően magával vonja majd a versbeszélő halálát is: „a fejük / bennem marad, és úgy is képesek tovább / ártani nekem és szaporodni.” (216.).

Ennél jóval egyértelműbb kapcsolat van A Térdig Aranyban és az Emphysema című versek között, mottójukul is ugyanaz az Arany-idézet szolgál: „De nyújtanók a percet, míg vetetlen / a szörnyű csont, ha rajta mindenünk.” (Magányban) Mindkét szöveg a betegség állapotára reflektál: míg a Térdig Aranyban címűben a versbeszélő betegsége hosszan kifejtett emlékképek keretébe ágyazódik, addig az Emphysemaban a kezdő idézet újraírása történik meg közönséges stílusban: „Mi az ördögért kapaszkodom én / úgy ebbe az istenverte kurva / életbe, hogy egész elhalóban már / a végső ujjperceim.” (231.).  Az Emphysema párhuzamba állítható egy klasszikussal is: Arany 1882-es Elégiák című versében a kínzó betegségek tréfás-ritmusos felsorolása közt található az emphysema. Látható tehát, hogy nemcsak a köteten belüli versek közt érdemes kapcsolatot keresni, hiszen minden ciklus gazdag intertextuális utalásokban.

A külső és belső utalások összjátékára a legkomplexebb példa a Darázsfuvola ciklus végére került három vers viszonya.

A hosszabb, Fájdalom címűben a végső reménytelenség, a segítségkérés hiábavalósága tematizálódik. Az Őszi kérdés látszólag egy céltalan szójáték (annak ellenére, hogy címe felidézi Tóth Árpád szövegét), ami azonban átvezet a cikluszáró Mi hever az avaron? című vershez. Ez viszont egyszerre kapcsolódik a Fájdalomhoz és az Őszi kérdéshez, sőt, egy Ady-idézetet is felhasznál. Az Őszi kérdés (ajánláson kívüli) egyetlen sora („Hun vannak az avarok?” [237.]) tehát a hun szó két jelentésével (népcsoport, nyelvjárási kérdőszó) játszik, az avar szó viszont a következő verscímhez vezet át, szintén játékos formában. A szójátékok nagy aránya a kötetben egyszerre bír jelentésképző és elbizonytalanító funkcióval. Ez a hatás itt is megfigyelhető: míg a hun szót egyértelműen a hangalaki egyezéssel való játékként értelmezhettük, az avar szó két jelentése (népcsoport, talajszint) nem azonos síkon van jelen: a cikluszáró versben konkrét helyszínt jelöl, valamint kapcsolódik Ady Héjanász az avaron című verséhez is (melyből egy sor a vers mottójául is szolgál).

Ez elbizonytalanítja az Őszi kérdés olvasatát is, elgondolkodunk, talán ott sem pusztán a hangalaki azonosságról, különböző jelentés játékáról volt szó, hanem konkrétabb magyarázatot kell keresnünk. A helyzetet tovább bonyolítja az Ady-idézet. A Héjanász az avaron tematikáját már a Fájdalom utolsó sora felidézi: „és táncolni fogunk a végén, és / cibálni egymást éjt nappallá téve.” (236.). A Mi hever az avaron? című vers pedig egyértelműen reflektál a kezdő idézetre („vijjogva, sírva, kergetőzve”), s mintegy továbbírja azt: „Két héja héja” (238.). A hangalak-jelentés kettőse itt a szójáték ellenére megrendítő jelentést tár fel: két héja (azaz madár) héja (tehát hüvelye, porhüvelye, teteme), vagyis a halál immár bizonyossá vált. A héja szó másik jelentése: a születést szimbolizáló „tojás burka” ebben a szövegösszefüggésben kevésbé tud érvényesülni.

Kérdés, hogy mennyire veszi el a halál, a betegség témájának komolyságát a szójátékok gyakori alkalmazása, valamint a kiépült utalásrendszer.

Mert bár a szójátékok a komor témát feloldó, illetve hangulatfestő hatást eredményeznek, túlzott alkalmazásuk nemcsak jótékony eltávolodásra (azaz reflektálásra, önreflektálásra) késztet, hanem elidegenítő hatással is bír. Hasonlóan az intertextuális utalásokhoz, melyek egy idő után nem a megértést és a kapcsolódást segítik, hanem szétszabdalják a szöveg egységét. Azonban a széttartások ellenére is kirajzolódik egy meghatározó hangulat:

a betegséggel, közelgő halállal néz szembe a versek beszélője, aki humorral, játékossággal próbálja oldani helyzete komolyságát, s ehhez a magyar költészeti tradícióból is merít.

Érdemes többször is elolvasni a kötet verseit, hiszen így nagyobb eséllyel tárulnak fel a szövegeken belüli rétegek, illetve a versek közti kapcsolatok is. Egy ilyen típusú, nyitott olvasás mellett a versek nagy számuk ellenére sem válnak önismétlővé, és új nézőponttal tudják szolgálni az elmúlás ezerszer feldolgozott, de változatlanul rejtélyes témáját.

Marno János: Szereposzlás, Magvető, Budapest, 2018.

A borítófotót Matey István készítette.

Petneházi Erzsébet

szerző: Petneházi Erzsébet
honlap e-mail
Petneházi Erzsébet 1999-ben született Miskolcon, jelenleg Hajdúdorogon él. A Debreceni Egyetem angol-magyar tanárszakos hallgatója. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg.

KULTprogramok

<< 2019. dec. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum