KULTer.hu - Az egyetemtől a Seafretig
113183
post-template-default,single,single-post,postid-113183,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az egyetemtől a Seafretig

Campus Fesztivál 2019

Bár a Sziget volt az a fesztivál, amire életemben először ellátogattam, de igazából csak két napra, és szigorúan szülői felügyelet mellett, mert úgy 14 éves lehettem. Szóval ha az első igazi fesztiválélményről kell beszélnem, akkor egyértelműen a Campus jut eszembe, ugyanis azt már tényleg végigbuliztam egyetemista koromban. Ennek lassan tíz éve, és azóta sem hagytam ki egyet sem.

Hogy miért alakult ez így? Nem biztos, hogy könnyű elmagyaráznom annak, aki nem debreceni, vagy nem oda járt egyetemre… Ez az a három-négy este, ahol mindig együtt buliztunk, amíg még csoport- és évfolyamtársak voltunk. Ez az a három-négy este, ahol mindenkivel összefutottunk a lediplomázásunk után, anélkül, hogy előre megbeszéltük volna. Ez az a fesztivál, ahol találkozol azokkal az ismerőseiddel, akik régóta külföldön élnek, de erre a pár napra mindenképpen hazautaznak.

Ez az a fesztivál, ahol simán ráköszönsz arra, akit eddig csak fotókról ismertél, de személyesen nem…

Az utóbbi pár évben viszont más volt a Campus, mint eddig, mivel már nem (feltétlenül) csak a koncertek miatt érkeztem, hanem azért is, hogy interjúkat készítsek a fellépő zenekarokkal. Így kezdő szerzőként itt születtek meg a legelső cikkeim, itt beszélgettem Szabó Balázzsal a bandájáról, itt tudtam meg, mennyire közvetlenek a Margaret Island tagjai, és a Campuson találkozhattam a Sigma DJ-páros egyik tagjával is. Már nem csak azért böngészem át a programot, hogy összeírjam a „koncert to-do” listámat, hanem azért is, hogy megnézzem, kikkel készíthetnék interjút. Ezzel egyébként sosem volt gond, hiszen

azon kívül, hogy a legnagyobb hazai zenekarok mind fellépnek a Nagyerdőn, évről évre több nemzetközi előadó is szerepel a programban, ahogyan idén is.

Úgyhogy miután pénteken este tomboltunk egyet az AWS koncertjén a National Instruments Nagyszínpadnál, együtt énekeltük a Follow The Flow-val a Nem tudja senkit, és megnéztük a Wellhello #elnöki koncertjét (de még azelőtt, hogy a Limp Bizkit következett volna), az a szerencse ért, hogy beszélhettem a brit Seafret bandával.

Jack Sedman (ének) és Harry Draper (gitár) szombaton este lépett fel az Atomerőmű fénytorony pódiumnál, de előtte még délután leültünk egy sör mellé.

A srácok egyébként nemrég Brazíliában jártak, ami nagyon meghatározó élmény volt az életükben… „Már a kezdetek óta hívtak minket, hogy lépjünk fel ott, de eddig nem volt rá lehetőségünk. Abban sem voltunk biztosak, hogy lenne-e közönségünk. Őrület, hiszen annyira messze van, és nem is hittük volna, hogy ott is vannak rajongóink. Szóval csodálatos élmény volt” kezdte a mesélést Harry. Bár csak két koncertjük volt: São Paulóban és Rio de Janeiróban, egy hetet ott tölthettek, így volt idejük a városnézésre is, és találkozni a rajongóikkal is. „Az, hogy szeretik a zenénket, erőt ad nekünk” – árulták el.

De nemcsak Brazília, hanem London is fontos helyet foglal el a Seafret tagjainak szívében,

hiszen a zenekar indulása után ide költöztek, így ez a város, és az otthonuk hiánya inspirálta az első lemezüket. „London nagyszerű, és mindig csodálatos, ha ott lépünk fel” – emlékezett vissza nosztalgikusan Jack, hiszen nemrég visszatértek szülővárosukba. És hogy mi volt a legnagyobb lecke, amit megtanultak az ott töltött négy év alatt? „Soha, de soha ne állj meg, ha a metróaluljáróban sétálsz, mert ha megteszed, lökdösni fognak!” – vágták rá nevetve.

Azt is kiderítettem, hogy igazából milyen szerepet játszott London a debütáló albumuk megszületésében.

Ahogy Jack fogalmazott: „Az inspirált minket a megírásakor, hogy távol kerültünk attól, amit jól ismertünk. A négy év csak úgy elrepült.” A srácok emellett arra is rájöttek, mennyire fontos, hogy az ember kedves legyen másokkal, hiszen az angol fővárosban megtapasztalták, sokan túlságosan elfoglaltnak érzik magukat ahhoz, hogy udvariasak legyenek.

Az sem titok, hogy már gőzerővel készül a Seafret második lemeze, Jack és Harry pedig azt ígérte, sokkal jobb lesz, mint az első, de egyelőre még titokban tartják a részleteket. Mivel még csak most léptek fel másodjára Magyarországon (először februárban jártak nálunk, akkor a budapesti Dürer Kertben), így elképzelhető, hogy még nem ismered igazán őket, éppen ezért a srácok adtak egy kis támpontot, hogy melyik dalt érdemes meghallgatnod, ha szeretnéd tudni, hogy kik is ők, és milyen zenét játszanak.

Harry a Be There című számot ajánlotta a gitárjáték miatt, Jack pedig az Oceans-re szavaz, hiszen vízpart mellett nőttek fel, és ez a dal igazán a szívükből szól.

És ha már a személyes vizekre eveztünk, a fiúkról azt is érdemes megemlíteni, hogy ők maguk kezelik a zenekar közösségi oldalait. „Mindig észre lehet venni, ha egy banda saját maga felel a social media felületeiért, mert sokkal bensőségesebb, és több az interakció: „én nagyon élvezem” – mondta Jack. A kezdetekkor egyébként egy ideig ők is kiadták másnak ezt a feladatot, amikor még nem tudták, mire is jó a közösségi média, és ők csak a zenéléssel foglalkoztak. „Aztán rájöttünk, hogy ez egy csodálatos módja annak, hogy elérjük a rajongóinkat. Beszélgetést indíthatunk arról, hogy mit szeretnek, és mit nem.”

„Szeretnénk bennfentesek lenni” – mesélte Harry.

Persze egymás életében és titkaiban is eléggé otthon vannak, így Jacktől megtudtam, hogy a zenekar gitárosa egyenesen megszállottja a chipsnek – nem látott még mást, aki ennyit enne belőle, ráadásul hegedülni és zongorázni is tud. Jack pedig fekete öves, szóval ha valaki felugrana színpadra, simán le tudná nyomni.

Ez mindazonáltal a Seafret eddigi legcsendesebb nyara, és ha véget ér a turné, pihenni szeretnének még egy kicsit, mivel 2020-ban nagyon sűrű hónapjaik lesznek az új album bemutatása miatt. Szóval a Campuson is kihasználták az időt a lazításra, és szétnéztek a fesztiválon, még

a Limp Bizkit fellépésére is beugrottak, bár a fesztivál legnagyobb headlinere kiérdemelte a legnagyobb csalódás címet.

Az egyetlen szó, amit rá tudnék aggatni a produkcióra, az a „hakni” lenne, nagyjából ők is annyi energiát tettek a koncertjükbe, mint én ennek a szónak a kigondolásába. Az a ritka kivétel volt, amikor a zenekar inkább csak megölte a hangulatot, ami nem mellesleg tökéletesen elő volt készítve. Még fél órával a kezdés után is azt vártam, mikor indul be a show – ha beindul egyáltalán. Aztán az eső megérkezésével feladtam, és 2020-ig búcsút vettem a Campustól.

Campus Fesztivál, Debrecen, Nagyerdő, 2019. július 1721.

A fotókat a Sinco készítette.

Barna Borbála

szerző: Barna Borbála
honlap e-mail
Barna Borbála 1990-ben született, Balmazújvároson nőtt fel. A Debreceni Egyetemen andragógiából szerzett BA diplomát, művelődésszervező szakirányon - majd a Kodolányi János Főiskolán idegenforgalmi szakmenedzser szakot végzett el. Jelenleg Budapesten él, és szabadidejét főként kulturális eseményeken tölti, illetve ezekről ír.

KULTprogramok

<< 2019. aug. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum