KULTer.hu - Jassó Judit novellája
113533
post-template-default,single,single-post,postid-113533,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Jassó Judit novellája

Teadélután a Rákos-patak partján 

Ahogy halad előre az ember élete, egyre több mindent kéne elfelejteni. De nem megy, pedig ha van nehezék, ami visszahúz, egyúttal megfoszt a jelen és a jövő élvezetétől, akkor ez az. Mert úgy nem lehet álmodozni, hogy az emlékek nézetik magukat. Fölkelek reggel, bekapcsolom a rádiót vagy a tévét, meghallok egy dallamot, látok egy arcot a régmúltból, és aznapra fogoly lettem. Egyébként szeretek térdig gázolni a múlt történéseiben, ha úgy tartja kedvem, ráadásul született nosztalgikus alkat vagyok. A szüleim is, ha meglátogatom őket, folyton arról beszélnek, milyen jó volt régen, „de jó lenne visszautazni az időben”, hiszen „minden sokkal jobb volt akkor, mint manapság”, én meg nézek magam elé, kicsiket kortyolok a bögréből, úgy teszek, mintha ízlene az olcsó kávé, amivel rendszerint megkínálnak.

Mindezek okán az ismerőseim közül nekem van a második legjobb memóriám. Nálam csak Erős Ulriké jobb, a legelső barátomé, mert ő legendás naplóíró. Az első filofaxot 1982-ben kezdte el írni, ezt az apjától kapta, aki a Medimpexnél dolgozott, és nekem is megmutatta, amikor még óvodás csoporttársaként meghívott az ötödik születésnapjára. Már akkor is egy okoska-botocska volt, ahogy anyám nevezte a tudálékos, és emiatt kissé ellenszenves gyerekeket, főleg fiúkat, lányból sokkal kevesebb ilyet lehetett találni. Mintha ez a hímneműek privilégiuma lett volna annak idején. Ulrik a heverője mellett térdelt, és a határidőnaplót nyitogatta. Odaálltam mellé, kezemben színes ceruzákkal, nekem az volt az első szavam, hogy „rajzuzizálni”, életem első öt évében, amíg meg nem született a húgom, sokat rajzoltam, ami garancia volt arra, hogy legalább egy órán keresztül nyugton maradok. Megkérdeztem, mi az a kezében. Ulrik megvonta a vállát, de úgy nézett rám, miközben kimondta a varázsszót, hogy „semmi, csak a naplóm”, amiről gyermekésszel is pontosan tudja az ember, fontos dologról van szó, és meg is mutatta az előző napi bejegyzést, amire bőszen bólogattam, mert olvasni már én is tudtam akkoriban, és végül is teljesen igaz volt, amit odaírtak, hogy „eset a esó”.

A különböző méretű és márkájú naptárak évről évre gyarapodtak Ulrik polcán, darabszámuk aktuális életkor mínusz öt, az ismerőseim közül ő írt először blogot, egész sokáig, majdnem tizenöt évig, amikor megnősült, gyerekei születtek, és addigra elfáradt az állandó élménylejegyzésben, bár a manuális naplózás rövid bejegyzések formájában megmaradt.

Baráti társaságunkban az összejöveteleket azzal kezdtük, hogy megittunk egy pohár italt és valaki feldobott egy emléket, a többiek pedig hozzátettek ezt-azt, ki mire emlékezett.

Egy ilyen alkalomra igyekeztem Illés Katihoz, régi osztálytársunkhoz, trolival mentem, a Zsálya utcánál szálltam le. Onnan néhány perc séta után értem el a házát. Egy testes férfi megelőzött. Ahogy elment mellettem, soknapos mosdatlanság szaga ütötte meg az orromat. Jobban szemügyre vettem, tarkó alá érő, hullámos fekete haja volt, benne fűszálak táncoltak, agyonhasznált pólót és rövidnadrágot viselt és olyan sáros cipőt, mintha esőben túrázta volna végig a fél országot. Kezében szatyrot vitt, ami ide-oda himbálózott a sietségtől, de kétlem, hogy bármi is lett volna benne. Átmentünk a zebrán, ahonnan én a Rákos-patakon átívelő hídra tértem, a férfi viszont a híd alá igyekezett. Lenéztem, és láttam, ahogy eltűnik alatta, mint egy medve, gondoltam, ha túl korán bújt elő a barlangjából.

Katinál rend és nyugalom fogadott, a tárgyak szokásos csendje, a gyönyörű, tágas lakás, amit a szüleitől örökölt, már az ő ízlése szerint berendezve. Gyakran beszélgettünk arról, hogy képesek egyesek olyan díszletek között élni, amit örököltek, nippek, avítt étkészletek, molyette pokrócok langy közegében. Mindenkinek szüksége van saját életre, amit ő tölthet meg a neki tetsző dolgokkal. Kati a szokásos kedvességgel fogadott, leültetett a nappaliban és megkérdezte, innék-e vele egy sört.

– Figyelj csak, vannak itt a környéken hajléktalanok? – kiáltottam utána, amikor megörülve együttműködésemnek, a konyhába ment, és kisvártatva két jéghideg itallal tért vissza.
– Hogyne lennének. Mindenhol vannak – mondta Kati. – Miért, láttál egyet?
Kipöccintettük a dobozokat, és mivel barátnőm egy kissé ijedtnek tűnt kérdésem hallatán, a téma elterelődött. Kati az utazásairól mesélt, első hallásra csupa jó dolgot, de nekem olyan érzésem támadt az élménybeszámolója hallatán, hogy voltaképpen nincs mire vagy inkább kire költeni a sok pénzt, amit keresett. Nemrégiben két lakást is örökölt gyermektelen nagybátyjától és nagynénjétől, egyet Fonyódon, a másikat Füreden. Ez utóbbi egy olyan házikó volt, amiben régiségkereskedő nagyapja élt és dolgozott, itt született és itt is halt meg.
– Szóval nem ilyen csilli-villi házra kell gondolni, a kert viszont hatalmas – mondta Kati, és elmerengett. – Fogalmam sincs, mihez kezdek velük. Talán ki lehetne adni…
Csöngettek, és megérkezett Ulrik a feleségével. Harmadik gyereküket várták, Liza a nyolcadik hónapban járt, de úgy fújtatott, mintha szülési fájdalmai lettek volna.
– Nem bírom a meleget – nyögte, és lerogyott mellém a kanapéra. – Kaphatok valamit inni?

Ulrik ragyogó bőrben volt. Velünk szemben, Kati apjának egykori kedvenc, felújított monstre fotelében ült le. Sosem mondhatta el magáról, hogy egy szép ember, de majd kicsattant az egészségtől, és a pirospozsgás bőr megszépítette, továbbá a teste jól tápláltnak látszott, ráadásul karjában és felsőtestén feszültek az izmok a rövid ujjú ingben.

– Képzeljétek el, építkezünk. Baromi jó! – mondta, és kezével végigsimított gyér haján. Levette a szemüvegét, ettől a mozdulattól féltünk gyerekkorunkban Katival, mert valahol belül azt hittük, egy szemüveges ekkor elveszti látását. – Felhúzunk egy szintet a gyerekeknek, mindenkinek lesz külön szobája, és arra pedig építünk egy manzárdot nekem. – Ulrik hátradőlt, egyik lábát átvetette a másikon, karjait a fotel támláján nyugtatta. Láttam, hogy a hónalját is leborotválta, és ettől mindig kis izgalmat éreztem. – Én leszek otthon gyeden a harmadik gyerkőccel. Megint fogok sok-sok naplót írni.
– Ez a legfontosabb az én drága egyetlen férjemnek – nyögte újra Liza. – Lent zokog a három gyerek, ő meg a manzárdban írogat.
– Miért? – Ulrik tréfásan lebiggyesztette az ajkát. – Lehet, hogy végre összehozok egy regényt. – Tenyereit egymáshoz dörzsölte, és elvett egy óriási szendvicset a dohányzóasztalon tornyosuló hidegtálról. – Annyi történetem van!

Később megérkezett Emese és Gábor, szintén gyermektelenek, mint Kati és én, majd Csaba és Bence, az ikrek és turisztikai újságírók, egyenként négy-négy gyerek apja, Marci, üzletember, Csilla, közgazdász, végül a friss kismama, Anna, akinek sikerült klikkesíteni a társaságot. A gyerekesek hozzá csapódtak, kivéve Ulrikot, aki kijött hozzánk a konyhába, de gyorsan megnyugtatott, hogy Liza emiatt nem fog rá megsértődni, és semmi különös titka nincs, amit megosztana, egyszerűen csak velünk tudott a legjobban nosztalgiázni.

Néztem őt, és egyre csak az járt a fejemben, hogy a naplóírás nem olyan tökételes módszer az emlékek megörökítésére, mint amilyennek első pillanatban látszik. Aki naplót ír, óhatatlanul cenzúráz, egyes eseményeket felnagyít, másokat figyelmen kívül hagy. Ahogy belemelegedtünk a beszélgetésbe, Ulrik átvette a szót, nekünk a hálás közönség szerepe jutott, aki sok mindent átélt a mesélővel együtt, de mégsem úgy, mint ő, és ez negyvenévesen frusztrált, főleg, hogy a történeteinken már ezerszer átrágtuk magunkat, sőt százezerszer.

Egyszer összeírtam azoknak a fiúknak a nevét, akikkel huszonhárom éves koromig lefeküdtem. Húsz év után kevés kivétellel alig emlékeztem rájuk. Az általános iskolai tanáraim nevét fél óráig keresgéltem a fejemben, amíg eszembe jutottak. Viszont érdekes módon pontosan el tudtam mondani a névsort arra a három iskolára vonatkozóan, ahol a nyolc osztályt elvégeztem. Úgy éreztem, legelső emlékemet a húgommal kapcsolatban sosem fogom elfelejteni, 1982. október 1-én, pénteken háromnapos korában hozták haza őt a kórházból, az első órákat töltötte otthon anyámmal, amikor apám és én megérkeztünk az óvodából. Harsány hangon kiabálva rontottam a lakásba, ahol rám szóltak: – Cssss, itthon van a testvéred! – Odamehettem a kiságyhoz, mutatták, nyújtsam oda a mutatóujjam a babának, aki megfogta és jó erősen megszorította. Erre anyám így szólt:
– Látod? Tudja, hogy te vagy a testvére.

Később alaposan megromlott a viszonyunk a családommal, és ennek sajnos minden lépcsőfokát fel tudtam idézni. Egyszer leírtam az egészet, terápiás módszerrel, de sokkal rosszabbul éreztem magam utána. Úgyhogy csodáltam Ulrikot, mert ő minden emléket azonos helyi értéken kezelt. A múlt egy-egy darabját, kockáját azonos súlyúnak tekintette, amiből az egykori nagy egész soha a büdös életben nem rakható össze, mert az egész több, mint a részei összessége.

Ettől a gondolattól mindig elkedvetlenedtem, pedig ősrégi barátok között voltam, akik végigkísérték életemet. Telítődtem az állandó retromantikával. Visszavágytam a saját jelenembe, ha olyan egyszerű lett volna többórányi nosztalgiázás után visszatalálni. Kati azt mondta, akár a jövő héten leutazhatunk vele a fonyódi vagy a füredi nyaralóba, és így egy kicsit tervezhettük a jövőt.
– Rendben – mondtam végül –, egy kitétellel. Semmi nosztalgia.
Ulrik nevetve bólogatott, és amíg visszamentünk a nappaliba a többiekhez, átölelt és vigasztalóan simogatta a vállamat.

Nyolckor megköszöntem Katinak a vendéglátását, ígéretet tettem a balatoni utazásra és miután belebújtam a cipőmbe, egy szépen átkötözött süteményes csomagot helyezett a csuklómra.
– Jaj, el ne felejtsem, maradt egy sör, ezt is vidd el – és választ sem várva táskámba csúsztatta a dobozt.

Mentem hazafelé, mint Piroska, akivel a nagymama visszaküldte a muníciót. A hídhoz érve eszembe jutott az idegen, és az, mivel tölthette az elmúlt néhány órát, amíg mi dőzsöltünk a barátainkkal. Átértem, de nem mentem tovább a megálló felé, hanem lassítottam és letértem a kiépített patakpartra. A híd mellett néhány lépcsőfok vezetett lefelé.

A sűrű gaz megnehezítette a járást és magassága miatt a látásomat is, a bokám majdnem kifordult, mire leértem. Itt megállt a meleg, sűrűbbé, fülledté vált a levegő. Meresztettem a szemem, hogy jobban lássak. Egyszerre megpillantottam őt – az elmém vagy a lelkem hamarabb tudta, ő az, mint ahogy lecsapódott volna bennem a friss felismerés.

Nem tudtam, hogyan szólítsam meg. Ő is észrevett, de nem mozdult, nem izgatta magát a jelenlétemen. Nem tudtam szabadulni Ulriktól és a naplóitól, egyszer el akartam olvasni az összest és melléírni a saját verziómat. Miért zavart hirtelen ennyire az Ulrik-féle változat? Vagy talán ő maga túl sok már, a legrégebbi barátom? Miért kavart fel ennyire az emlékezés, amikor nem is ez lett volna a célja? Sokkal inkább örülhetnék, hogy ennyi minden megmaradt és összeköt a szívemnek kedves emberekkel.

Az idegen a vizet nézte, nem figyelt rám. Vártam egy kicsit, amíg meg mertem szólalni.
– Elnézést – mondtam, és elővettem a táskából a sört. – Megkínálhatom egy kis süteménnyel?
Biztos felröhögtem volna a helyében. Felbukkan egy másik idegen, egyre közeledik, majd megtorpan, enni és inni hoz, egyiket a másik helyet mutatja, és inkább idegesnek, mint lelkesnek tűnik.

Leereszkedtem mellé a betonra, megpróbáltam nem törődni az orromat megcsapó emberi bűzzel. Pillanatok sora következett, amik egyetlen memoárban sem kerülnek említésre, és ha meghalok, örökre eltűnnek velem együtt. Ulrik óriásit téved, az egész naplóírás puszta kényszer, az emlékek csak azért vannak, mert mi emléket gyártunk a múltból. Meg kell tanulnunk felejteni, de hogyan? Elfogott a nihil érzése, tudata, amit már annyiszor gondoltam végig, hogy abban a pillanatban egyáltalán nem találtam ijesztőnek, pedig gyakran küzdöttem klausztrofóbiával és tériszonyos is voltam. Ha elkezdett foglalkoztatni az univerzum végtelenségének gondolata, és újra meg újra ugyanarra jöttem rá, hogy ez az egész, ahol vagyunk, egyszer teljesen megsemmisül, és olyan lesz, mintha soha semmi nem lett volna, pánikolni kezdtem. Le kellett ülnöm, innom egy korty vizet, szép dolgokat felidézni, hogy megint értelmét lássam a létnek. Pedig a túlgondolás csak a bal agyfélteke túlműködése, egy hibás mechanizmus, amire hosszú évtizedekig treníroztam az agyam.

– Maga nem kér? – Az idegen felém nyújtotta a sütemény maradékát, ujját krém tapasztotta a szeletekhez. Megráztam a fejem. Jó volt nézni, ahogy eszik, ám egocentrikus viselkedésemtől még ilyen pillanatokban sem tudtam teljesen megszabadulni. Énem egyik része túl akart lenni rajta, és felszállni a trolira, majd épségben hazaérni, de a másik alaposan koncentrált, hogy minden apró mozzanatot megfigyeljen, és mélyen elraktározzon. Leszállt az este, az idegen arca csak akkor vált ki az erős homályból, ha megmozdult. A sörrel is végzett, az alumíniumdobozt egy mozdulattal összegyűrte, és eldobta.

– Elkísérem – mondta a férfi, tiszta, nyugodt hangját a mai napig fel tudom idézni. Én elöl, ő balra mögöttem lépkedett, nem mentünk messzire, a busz is gyorsan megérkezett, nem kellett egymással beszélgetnünk.

Néztem, ahogy az idegen alakja távolodik. Fel kell hívnom Ulrikot, és megkérni, hogy a mai naphoz az én emlékemet is jegyezze le. Énem egyik része halálosan unta az egészet, míg a másik a keletkező emlék körülményeivel együtt alaposan megfigyelt engem is, aki egészen elvesztem azokban az időpillanatokban. A végállomáson a vezető szólt, hogy le kell szállni.

Borítófotó: Store Images

Jassó Judit

szerző: Jassó Judit
honlap e-mail
Jassó Judit 1977-ben született Budapesten. Író, költő, a FISZ tagja. Korábban a KULTer.hu, a Képírás, A Vörös Postakocsi és az Apokrif Online, valamint a Holmi és a Zempléni Múzsa közölte írásait. 2013-ban a Narraton elbeszélésversenyen, mely a visegrádi országokban került megrendezésre, első helyezést ért el Potozky Lászlóval közösen. Díjazott írásának címe: Budapest Noir. Első kötete 2019-ben jelent meg a FISZ gondozásában Kaszt címmel.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum