KULTer.hu - A meghatározatlanság lehetősége
114571
post-template-default,single,single-post,postid-114571,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A meghatározatlanság lehetősége

Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai

Egymással kapcsolódó láncszemek, egymáson rendezetlenül heverő kötései és kötelékei a létnek. Mintha az antik görög filozófiai, valamint ószövetségi hagyományokból ismerhető, a lét nagy láncolatának tradicionális eszméjét idéznék a borítón látható motívumok.

Azonban Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió új kötetének egyik meghatározóan érvényesített nézőpontja felől olvasva ez nem pusztán idézés, megismétlés, hanem kifordítás, a hierarchikus jelentésrétegek elmozdítása egy olyan heterarchikus közösségiség és hálózatosság irányába, melyben az Ember már nem különül el a Másiktól, hanem felismerve és vállalva önnön idegenségét helyezi magát a létezők síkjába. Az említett láncszemekkel a könyv mintha vizuálisan előlegezné meg ezt a kötet egészén végigvonuló, következetesen működtetett relacionista szemléletmódot.

De levethetjük-e feszítő láncainkat, melyeket a „modernitás humanista gondolatkolosszusa” tekert körénk?

Merjünk kritikusan spekulálni, engedjünk teret a mássá-leendésnek, ismerjük fel az Ember megalapozhatatlanságának kimeríthetetlen potencialitását. Mintha ezeket sugalmazná legerőteljesebben A poszthumanizmus változatai – Ember, embertelen és ember utáni című, önmeghatározása szerint „monografikus kötet”.

Hiánypótló, ehhez mérten kétségtelenül merész vállalkozás ez, amennyiben a szerzőhármas feltett szándéka egy olyan, a hazai humántudományos diskurzusokban már évek óta reflektálatlanul jelenlévő, alapvetően szerteágazó diszciplína bemutatása, kontextualizálása, valamint rendszerezése, mint a poszthumanizmus. A fogalom körüli konfúziót Nemes Z. Márió már a 2017-ben megjelent, Kacsacsőrűemlős-várás Kenguru-szigeten című, a kortárs líra posztantropocentrikus viszonylataival foglalkozó tanulmányában is regisztrálta, és törekedett annak terjedelmi keretekhez mért eloszlatására.

Ez a terminus, valamint az általa jelölt heterogén diskurzus mindhárom szerző eddigi életművében kiemelt fontosságú,

rendre visszatér, felmutatva egy, az ember mibenlétére, lételméleti státuszára irányuló másfajta rákérdezés sürgető igényét. Nem elhanyagolható, hogy a Helikon folyóirat 2018-as első száma a Poszthumanizmus nevet viselte, és ebben már megtalálhatóak olyan szövegrészletek, amelyek A poszthumanizmus változataiban teljesen változatlanul vagy épp iteratív módon visszaköszönnek, ezzel is felhívva a figyelmet a koncepció alakulásában tetten érhető kontinuitására.

Ilyen tekintetben a kötet felfogható ezen onto-episztemológiai, antropológiai, valamint esztétikai faggatózások betetőzéseként, összerendezéseként, kompilációjaként.

Fontos megemlíteni, hogy az említett lapszám végén találhatunk egy bibliográfiát is, melyben azokat a hazai berkekben kevésbé hivatkozott szerzőket, és tőlük azon műveket szemlézhetjük, akiket a szerzőhármas is felhasznál legújabb könyvében. Kérdéses, hogy ez a gesztus hogyan is értékelhető: Horváth, Lovász és Nemes Z. vajon a poszthumanizmus könyvtárát építi, penzumot teljesít a hazai elmaradott körülmények nyomására, vagy éppen kompenzatorikusan önlegitimál, pusztán csak a könyvészet kiterjedtségével, a hivatkozások grandiózus arányával is? Részben talán ez is, az is, amaz is. Mindenesetre a fentebbiek alapján látható, hogy a kötet egyik tétje a poszthumanizmus tendenciáinak, fogalmainak bevezetése és tisztázása, sokféleségének bemutatása, melynek tagadhatatlanul eleget tesz az első két fejezetben (A poszthumanizmus változatai filozófiatörténeti és kultúrelméleti kontextusban; Poszthumanizmus és filozófiai antropológia), bár

a különböző definíciós kísérletek már-már az ismétlés monotonitásával hathatnak.

Figyelemre méltó az a szerkezeti megoldás, mely a különböző kulcsfogalmakat egy-egy bekeretezéssel kiugratja a szövegtörzsből. Ez nemcsak a monográfia műfaji kódjai alapján történő megközelítéseket erősítheti meg, hanem azáltal, hogy a kiemelésekkel egy-egy fogalmat a figyelem fókuszába emel (valamiféleképpen vezérelve ezzel az értelemképződés folyamatát is), hozzájárul az adott oldalon történő tájékozódáshoz, illetve a terjedelmes kötetben keresgélés megkönnyítéséhez. A rákérdezések, faggatózások fókuszált irányát már a könyv hátoldalán található ismertető is élesen kijelöli:

„hogyan változik meg az Ember státusza a modernitás humanista gondolatkolosszusának kritikájával”?

Ennek a határozottan deszignált, a humanizmus, a felvilágosodás racionalizmusa, valamint a modernitás emberképére irányuló esztétikai, kritikai attitűdnek a működtetése figyelhető meg a kötet egészében, legyen szó a különböző poszthumánfogalmak definíciójáról, a poszthumanitások, illetve poszthumántudományok történeti, elméleti és módszertani hátterének felvázolásáról (az első két fejezetben), vagy éppen az animal studies, kibernetika, számítástechnika, információ- és hálózatelmélet, nano- és biotechnológia, kognitív tudomány és ökológia széttartó, heterogén belátásainak reflektált alkalmazásáról, hibridizációjáról.

„Elsősorban az NBC (Nanotechnology, Biotechnology, Information Technology, Cognitive Science) vagy NBK (Nanotechnológia, Biotechnológia, Informatika, Kognitív tudomány) techno-tudományos csoportról van szó, amely az ember biológiai, informatikai átalakításán keresztül elvezethet egy poszthumán állapothoz.” (10.) A felsorolt természettudományok eredményeit bekebelező, hibridlogika mentén szerveződő beszédmód, mely más-más aspektusból válik a kritikai gyakorlat eszközévé, azért is mutatkozik célravezetőnek, mert képes olyan elszörnyítő demonstrációra, ami által még szembetűnőbbé válhat a humanizmus integráns, önidentikus, rögzített emberképének a 21. századi tarthatatlansága. Tarthatatlanság ez, nem pedig az emberről való beszéd ellehetetlenülése, kiszervezése a diskurzusból, ugyanis, hasonlóan a posztmodernitás modernitáshoz való viszonyához,

a poszthumanizmus sem csak meghaladója, de egyben örököse is a humanizmusnak. Nem elnémulás, nem az emberi nyelv elvetése, fölszámolása,

hanem annak egy átértékelt, kitüntetettségtől megfosztott elgondolása, mely a világról és a benne foglalt emberről egészen más módon képes szólni az eddigi történeteinkhez mérten. A tarthatatlanságnak ezen bejelentése azonban mennyiben fogható fel krízishelyzetként vagy épp az erre adott reakcióként? Vajon az, hogy az ember technomediális, természettudományos lehetőségfeltételei radikálisan megváltoztak, már önmagában azt jelentené, hogy a karteziánus alapokon nyugvó, esszencialista elképzelések válságba kerültek? Nem lehetséges, hogy itt is, mint sok más esetben, különböző paradigmák egymásmellettiségéről, egyidejű egyidejűtlenségéről beszélhetünk? Mindenesetre a kritikai beszédmódon keresztül történő krízis előidézésével a poszthumanizus egy olyan alternatívaként tűnhet fel, amely azáltal kínál megoldást, hogy ezt

az önmaga által keltett zavart szubverzív módon, folyamatosan fenntartja. A megoldás mintegy a megoldás véges, lezáruló jellegének tagadásában érhető tetten.

A zavar fenntartásának praxisa ilyenformán színre viszi azt a teoretikus kiindulópontot, mely a poszthumanista irányzatok emberképének sajátja, vagyis azt, hogy az embert mint „rögzítetlen és változtatható” (17.) entitást értelmezik.

A vállalás monumentalitása mellett a könyv vitathatatlan érdeme az a bővelkedő és kurrens szakirodalmi bázis (összesen 997 hivatkozás), amellyel plasztikusan, mégis biztos kezűen, szigorú (ön)reflexióval bánik, felvonultatva és ütköztetve megannyi nézőpontot, mely a poszthumanizmus gumi- vagy épp ernyőfogalma alá tartozik. A kötet sok esetben definitorikus, választékos fogalmisággal dolgozó, leíró beszédmódja is tanúskodik egyfajta kvázi enciklopédikus, összefoglaló szándékról, ismeretterjesztő jellegről, mely leginkább az eltérő poszthumanista irányzatok (kritikai poszthumanizmus, transzhumanizmus, spekulatív poszthumanizmus, posztumusz poszthumanizmus) meghatározásánál mutatkozik meg.

Itt említést érdemel a Horváth Gideon, Süveges Rita és Zilahi Anna által szerkesztett extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz című, szintén nemrég megjelent kötet, amely már címében is hordozza ezt a műfajmegjelölést. Zöllner Anna is megjegyzi az említett kötetről írt kritikájában, hogy

itthon is egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik az olyan filozófiai irányzatok iránt, amelyek kritikailag kívánnak viszonyulni a humanizmus antropológiai gépezete által kitermelt, centralizált emberképhez.

Példákként a Prae folyóirat Antropocén és Biopoétika tematikus számait, a folyóirat online felületének Huszonegyedik című tárcasorozatát, és nem utolsó sorban A poszthumanizmus változatait hozza fel. Továbbá ide sorolhatjuk még Pataky Adriennek a Bárka Online-on megjelent, A kortárs magyar líra elmúlt évtizedének biopoétikai irányáról című tanulmányát, amelyben említést tesz arról a jelenségről, hogy „[a]z elmúlt években felerősödött az animal studies és posthuman studies – Jacques Derrida, Giorgio Agamben és mások nyomán, hazánkban is szerveződtek konferenciák, megjelentek tematikus lapszámok, alakultak az állatokat a természettudományokon túli kontextusban kutató munkacsoportok.”

A meglehetősen egy irányba mutató törekvések jelenleg még be nem látható kanonizációs folyamatokhoz vezetnek,

de az már észlelhető, hogy ezek a tendenciák képesek termékeny feszültséget kelteni a különböző értelmezői gyakorlatokban. A kötet tanúságtétele alapján ilyen implicit kánonképződési mozgásnak tekinthető pl. a szerzők által favorizált kritikai vagy filozófiai poszthumanizmus homloktérbe kerülése, ugyanis szerintük „a poszthumanizmusok közül a humanizmus és az antropocentrizmus kritikáját a leghatásosabban a kritikai vagy filozófiai poszthumanizmus valósítja meg.” (16.)

Ilyen értelemben nemcsak szükségképpen, de akaratlagosan is háttérbe szorulnak bizonyos irányzatok, még ha nem is rekesztődnek ki totálisan.

A poszthumanitásról való beszéd megjelenését, valamint szükségességét emellett az is jelzi, hogy „a kortárs kontinentális filozófiában a poszthumán egyértelműen kulcsfogalommá kezd válni, rámutatva egy olyan sürgető redefiníciós szükségletre, amely az ember helyzetét járja körül a 21. században megváltozott onto-episztemológiai, tudományos és biológiai változások tükrében.” (8.) Ezen túlmutatóan viszont a poszthumanizmus a benne rejlő inter-, transz-, valamint multidiszciplinaritásra irányuló nyitottsággal igyekszik reagálni egy, a humán tudományok krízisét megoldó tudományszociológiai alternatívára, ugyanis „a humán tudományok akkor válhatnak képessé jelenlegi válságuk feloldására, amennyiben a technológiai és geopolitikai változásokra reagálva jelentős mértékben adaptálódnak.” (9.)

A könyv remek lehetőséget biztosít ennek a fékevesztett sebességgel burjánzó, rizomatikus gondolatarborétumnak az árnyaltabb megértésére,

ezáltal pedig finomíthatja a kritikusok közelítési kísérleteit a kortárs irodalmi művekben is egyre inkább teret nyerő poszthumán tendenciák feltérképezéséhez.

Az első két fejezetben a szerzők számot adnak azokról az elméleti, valamint metodológiai alapvetésekről, amelyekkel a poszthumanizmus kritika tárgyává teszi, újraérti a humanizmus(ok) emberképét. A humanizmus plurális alakban történő említése azért is lényeges, mert a szerzők Foucault nyomán reflektálnak arra a figyelmeztetésre, mely a poszthumanista kritikák adekvátságát is veszélyeztetheti, amennyiben a humanizmust nem történeti differenciáltságában (így humanizmusokként), hanem ideológiai konstrukcióként, meg- és elvetendő ellenségképként térdeltetik a kritika nyaktilója alá.

A szerzők által több alkalommal is reflektált kiindulópont, hogy a poszthumanista elméletek nemcsak a humanizmus tradíciójával mutatnak kontinuitást, hisz annak örökösei és kritikusai is egyben, továbbá filozófiai genealógiájuk, illetve módszertanuk tekintetében sem előzménytelen gondolkodásmódok. Ugyanis az eredet nélküli források között ott találhatóak a különböző antihumanizmusok (Heidegger, Nietzsche, Max Steiner, Bataille), a posztmodernista, posztstrukturalista (Foucault, Deleuze-Guattari, Derrida) emberkritikai diskurzusok. A definíciós próbálkozások közül érdemes utalnunk arra is, hogy a posztmodern filozófiával való tagadhatatlan rokonsága mellett a „valódi filozófiai nonhumán vagy poszthumán fordulatra egészen a ’90-es évekig kellett várni, amikor a cultural studies, a feminizmus és az irodalmi kritika széttartó diskurzusai fokozatosan az ember decentralizálásának projektje köré kezdtek szerveződni.” (24.) A poszthumanizmus nem tagadja a humanizmust, nem a végét jelenti be, csupán destabilizálni kívánja annak esszencialista jellegét, valamint

decentralizálni törekszik az embert mint a létezés középpontját és mint orientációs kiindulópontot.

A „kritikai poszthumanizmusnak egy olyan alaptalan, heterogén, interdiszciplináris teoretikus gyakorlatnak kell lennie, amelynek centralitását a radikális decentralizáltság jelenti.” (28.) Emellett lényeges, hogy „a poszthumanizmushoz társított emberkritikai diskurzus a posztmodernizmus szélesebb kontextusába integrálható, illetve már a modernitásban inkubálódott problémafelvetések kifejlésének tekinthető.” (48.) A szerzők a két paradigma közötti distinkció kapcsán tételesen kijelentik, hogy „a poszthumanizmus csak még hangsúlyosabban emeli ki ezt az egész posztmodern, posztstrukturalista filozófiában végighúzódó elbizonytalanodást, valamint azt tovább radikalizálja.” (58.)

Jól láthatóvá válik az a nézet is, miszerint a poszthumán felfogható egy olyan kondícióként, amely a megváltozott tudományos feltételrendszer következtében a filozófiai gondolkodásból is kikényszeríti a reakciókat, vagyis azokat a diffúz szökésvonalak mentén végigvonuló ember-, illetve ideológiakritikai kísérleteket, melyek a humanizmus ideológiai alakzatainak, antropológiai gépezetének termékeny dekonstrukcióján keresztül leleplezik a modern ember esszencialista elképzeléseit. A bölcseleti-antropológiai

újraalapozási igényt, mely az ember megváltozott ontológiai státuszáról kíván tanúságot tenni, a humán tudományokon kívülről érkező gondolati impulzusok katalizálják.

A kötet ilyen értelemben felhívás a kívülről érkezett változásokra irányuló reflexióra, invitáció a dialógusra, hogy azon keresztül bátorkodjunk másként tekinteni önmagunkra. Ilyen párbeszédre nyitott meghívottnak tekinthető az animal studies tudományterülete, melynek „célja nem elsősorban az ember-állat viszonyok feltárása, hanem egyrészt az állati létmódok megértésére, valamint az antropocentrizmus kritikájára és meghaladására irányul.” (99.)

J. M. Coetzee, Kafka és Csáth vonatkozó művei látszólag valóban felkínálják ennek az izgalmas értelmezésiránynak a lehetőségét,

vagy legalábbis rajtuk keresztül bizonyos kulcsfogalmak, mint például az állattá-leendés, állati szempont, kulturális előítélet beemelését, miként az ember-állat dialektika felfüggesztésének működésmódjai is szemléletesen megjeleníthetők az elemzéseken keresztül. Hasonlóan érdekfeszítő utakat jár be a negyedik fejezet, mely az ízeltlábúak prehumán poszthumanizmusát vizsgálva érinti a biopolitika és társadalomelmélet bizonyos kérdéseit, ezeket pedig ráirányítja a nonhumán Mások társadalmiságának önműködő, homeosztatikus szerveződésére. Így mutat rá a működési analógiára a darázsrajok vagy épp hangyakolóniák és a modern hadviselésben egyre inkább használatossá váló drónrajok ágenciái között.

Betekintést nyerhetünk a kibernetika tudományának alakulástörténetébe,

ennek teoretikus és gyakorlatba ültetett hozadékain keresztül pedig például abba, hogy hogyan szintetizálódik információként az élet és élettelenség egy önszervező, entrópikus rendszerré, vagy éppen abba, hogy manapság a bioinformatikai forradalom milyen jellegű génkísérleteket tesz lehetővé. Kétségtelen, hogy ezek a technotudományos áramlatok és eredmények határozottabban képesek felmutatni a humanizmus emberképének kifogásolhatóságát, így evidens, hogy a poszthumanizmusnak miért kell fokozottan számolnia az innen érkező változásokkal, miért kell ezeket a felismeréseket alkalmaznia saját kritikai gyakorlatában.

De ez a kritikai gyakorlat nem áll meg az említett természettudományos zónáknál, hasonló ízelítőt kínál kortárs vizuális művészeti produktumokból is, amelyek szintén sajátosan végzik el az emberközpontúság decentralizálását,

hogy aztán továbbhaladva az antropocén tájék melankolikus törmelékhalmain a kihalás etikájának sötét vízióját vetítse elénk, mely bár lehet, hogy az emberi faj kipusztulását jelenti, de nem az életét. Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió új kötete egyfelől a kívüliség felé aspirál, egy olyan pozíció felé, melyből rálátást nyerhetünk az ember megüresedett helyére, a hiányzó jelenlétre, így a meghatározatlan disszeminatív lehetőségével kecsegtet. Másfelől felhívás is, ha nem is a láncaink levetésére, de azok szerepének és leláncoltságunk radikális újragondolására.

Horváth Márk – Lovász Ádám – Nemes Z. Márió: A poszthumanizmus változatai – Ember, embertelen és ember utáni, Prae Kiadó, Budapest, 2019.

Kovács Edward

szerző: Kovács Edward
honlap e-mail
Kovács Edward 1995-ben született Margittán, jelenleg a DE-BTK magyar nyelv és irodalom mesterszakos hallgatója. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg. 2018-ban szerepelt a Szép versek antológiában. A 2019-es KULTer stART díj nyertese.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum