KULTer.hu - Rojik Tamás novellája
113537
post-template-default,single,single-post,postid-113537,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Rojik Tamás novellája

Zofia

Zofiával negyedéves koromban ismerkedtem meg egy nemzetközi levelezőtárs-kereső oldalon. Néhány hét alatt reggeli rutinná vált ellenőrizni az e-maileket, és válaszolni a lengyel lánynak. Sokszor napközben is írt, a téli vizsgaidőszakban szinte óránként. Sok képet megosztott magáról, tetszett az élénk színű, mandulavágású szeme, a hosszú, világosbarna haja, amit időnkét hullámosra szárított, vonzónak láttam a kerek arcát és a telt testét is.

Egy zenekarban énekelt, a koncertekről rengeteg videót megosztott. Ha színpadra állt, teljesen megfeledkezett magáról. Az arca egészen más karaktert öltött, amikor nem ügyelt a vonásaira, a teljes teste vibrált, az izmai megfeszültek, mintha egy másik nővé változott volna. A gitáros, aki rendszerint mellette állt, lopva bámulta. Biztos voltam benne, hogy halálosan szerelmes Zofiába, és egyre féltékenyebbé váltam, hogy ő van ott és nem én.

A lány szülei a Magas-Tátrában laktak, Zakopanéban. A nagyszülők még oscypek készítéséből éltek, ami egy orsó alakú sajtféle, az íze füstös és sós, forrón árulják az utcán. A lány édesapja a gyermekkorát sajtszagban töltötte, és már kamaszkorában elhatározta, hogy valami egészen másból fog megélni. Cukrásznak tanult, majd egy családi vállalkozás alkalmazta. Nagyon meg voltak elégedve a süteményeivel, volt hozzá érzéke. A tulajdonos egyetlen lánya is ott dolgozott pincérként, és a két fiatal egymásba szeretett. Összeházasodtak, és néhány év múlva saját helyet nyitottak. Szerették volna, ha Zofia is továbbviszi a hagyományt, de a lányuknak egészen más vérmérséklete volt. Nem kötötte le a pincérkedés, a testét bámuló férfiakkal pedig rendszeresen összetűzésbe került, ha a nyári szünetben besegített. Amikor felvették a krakkói egyetemre, mindenki megkönnyebbült egy kicsit. A sors iróniája, hogy az egyetem mellett pultosként kezdett dolgozni egy kávézóban. Bár a szülei támogatták, minél függetlenebb akart lenni, lelkiismeret-furdalás nélkül költeni, és jó minőségű felszerelést vásárolni az énekléshez.

Zofia rengeteget küzdött a barátjával. Wiktor rendszeresen hozta kellemetlen helyzetbe, ha túl sokat ivott, féltékenyen viselkedett mindenkivel, aki a lány közelébe mert kerülni. Tavasszal, egy fellépés után Zofia a pultnál ült, amikor egy srác fizetni akart neki egy italt. Nagyon tetszett neki a hangja, ő maga is zenész volt, azt akarta megkérdezni, beleférne-e az idejébe még egy zenekar. Wiktor a mosdóból kilépve félreértette, amit látott, nekiment az alacsony srácnak, és a félelmetes öklével azonnal az arca felé ütött. A vékony fiú azonban gyerekkora óta karatézott, néhány mozdulattal a földre vitte, de kárt nem tett benne. Wiktor annyira magán kívül volt, hogy Zofiának kétszer kellett szakítania vele. Először még a kocsmában, másodszor pedig egy nappal később, amikor Wiktor kezdte kiheverni a másnapos fejfájást. A férfi a kollégiumhoz ment, hogy megkérdezze, mi történt az előző este, de csak egy lavór vizet kapott a nyakába az ablakból.

Végre elkértem a telefonszámát. Az első beszélgetéseink alatt annyira zavarban voltunk, hogy többnyire nevettünk és nagyokat hallgattunk, de nekem ez is megfelelt. Amikor bejelentettem, hogy a vizsgák után meglátogatom, éreztem a hangján, hogy őszinte az öröme, és egyből felajánlotta, hogy lakhatok náluk, a szülei házában van szoba bőven, így legalább tovább tudok maradni.

Krakkóban át kellett szállnom, meg is beszéltük előzőleg, hogy visszafelé idáig eljön majd velem, és szánunk rá egy napot, hogy megmutassa a kedvenc helyeit. Zakopanéba érve már teljesen elámultam a látványtól. Ekkora hegyeket, amik a várost körbevették azelőtt soha nem láttam, a környező táj teljesen lenyűgözött még a vonatablakból is. Amikor leszálltam, és végre kinyújtózhattam, megcsapott a friss levegő, amit még a pályaudvar sem rontott el.

A peron végén várt rám, a nyakát nyújtogatva kereste, melyik lehetek én a sok ismeretlen arc között. A képeken magasabbnak tűnt, a haját pedig összefogta, talán a hőség miatt. Finom illata volt, átkaroltam a derekát, pont, ahogy előzőleg elképzeltem, hogyan fogom majd megcsókolni, de ő kitért előlem és helyette a nyakamba ugorva viszonozta az ölelésemet.

A hirtelen beállt csendet végül ő törte meg, jelezte, hogy a kocsival kint állt meg a parkolóban, és várnak a szülei is nagyon, biztosan éhes vagyok már. Erre addig alig gondoltam, hogy a szüleivel is találkozom.

A városból elsőre nem sokat láttam. Az egyforma, meredek tetejű, fából épített házak viszont hamar feltűntek. Helyi jellegzetesség, valahol volt egy fejjel lefelé álló is, Zofia megígérte, hogy majd megmutatja.

Ügyesen vezetett, könnyedén kerülgette a turistákat, de így is csak sokára értünk ki a zsúfolt központból. A szülei a város szélén laktak, egy hosszabb emelkedő vezetett fel az egymástól távolabb eső házakhoz. Mintha egy külön világ lett volna, a belváros nem is látszott, csak a hegyek emelkedtek az egyforma tetők fölé. Amikor megálltunk a kétszintes, fából készült ház udvarán, már nem szorongtam. Egy ilyen mesebeli helyen nem történhet baja az embernek.

Zofia mellém lépett, látta, hogy a hegyeket csodálom. A gerinc felé mutatott, és az ujjával is rajzolva magyarázta, hogy alvó lovagnak is nevezik, mert olyan a formája, mintha valóban egy ember feküdne ott. A legenda szerint, mondta, ha bajba kerül a nemzet, a lovag felkel és megóvja.

Mire kipakoltam a csomagtartóból, már előttem állt Zofia édesapja, Karol. A férfit a mélyen vallásos családja a krakkói érsek után nevezte el, pedig akkor még nem is sejtették, hogy egy bő évtizeddel később a nagyra tisztelt embert pápává választják. Karol a vendéglátásban szerezte az angoltudását, rövid mondatokkal és erős akcentussal kommunikált, de nyílt tekintete és széles mozdulatai tele voltak szeretettel. A sűrű, világos haját tőle örökölhette Zofia, viszont a világos, tiszta szemét inkább az édesanyjától, Mariától. A negyvenes évei végén járó nő csinosan öltözködött, az arca kemény volt, de amikor emberek között mozgott, mindig mosolygott. Régi rutin lehetett ez, húsz éven át dolgozott pincérként, mire alkalmazottakat vehettek fel.

Az előtérben a fából épült falak különös otthonosságot árasztottak, a konyhából finom illatot éreztem, meg is dicsértem.
– Biztosan éhes vagy – mondta Maria. – A férfiak mindig éhesek – tette hozzá komolyan, és az ebédlőbe vezetett.
– A vendégünkre – emelte rám a poharát Karol.
– Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki – válaszoltam ügyetlenül. Nem készültem a mondattal, csak eszembe jutott, egy ideig vendégeskedett a szakon egy lengyel srác, aki nagyon komolyan vette a nemzeteink közötti barátságot. Karol és Maria nevettek, és mondtak rá egy rímelő sort, amit nem értettem. Zofia tekintetét próbáltam elkapni, nem viselkedtem-e kínosan, de akkor megéreztem, ahogy a keze egy pillanatra az enyémhez simul a szék támlája mögött.

Maria elképesztő ételeket tálalt. Szinte mindent megfőzve vagy párolva készített, káposzták, szaftos húsok és friss cipók sorakoztak a fehér abroszon. Óvatosan kezdtem neki az ételnek, de a többiek olyan jó étvággyal ebédeltek, hogy hamarosan én is szemérmetlenül szedtem a következő adagot a tányéromra.

Ebéd után Karol megmutatta a vendégszobát. Ők a feleségével lent laktak, az emeleten pedig további két helyiség volt. Az egyik Zofia szobája, a másik a szállásomként szolgáló egyszerű, de tiszta vendégszoba. Minden bútort fából faragtak, az ágynemű finom öblítőillatot árasztott, az ablakból láttam a hegyeket.

A várost megnézni még rengeteg időnk maradt, így Zofiával a közeli erdő felé indultunk. Több mint fél éven át a világon bármiről tudtunk beszélgetni, de hirtelen nem találtuk a szavakat. Az utat bámultam és a fákat, csak lopva mertem ránézni. Amikor egy pillanatra megálltunk pihenni, megfogtam a kezét. Megcsókoltam a hatalmas fák alatt, a teste egyre közelebb simult az enyémhez. Apró esőcseppek ugrasztottak szét minket.
– Vihar lesz – ugrott el tőlem hirtelen, és karon ragadott. – Siessünk, ne a fák között érjen!
Mire visszaértünk, már bőrig áztunk. Karol, amikor látta, hogy épségben megérkeztünk, felkelt a kanapéról, hogy mondjon valamit, de Maria visszahúzta. Ő már észrevette, hogy kézen fogva álltunk az előszobában.
– Tettem neked tiszta törölközőt az ágyra – mondta még, és becsukta az ajtót.
Alig értünk fel az emeletre, már a folyosón levettük egymásról a pólót. Hogy ne legyünk hangosak, Zofia szobájába mentünk és bezárkóztunk. Nem néztem szét igazán, amikor észrevettem a százéves ágyat, már nem foglalkoztam a berendezés többi részével. Nehezen bírtuk az élvezetünket visszafojtani, amikor a vihar végre megérkezett, a mennydörgéseket használtuk ki.

Amíg ott laktam, a vendégszobát csak a táskáim tárolására használtam. A párnát átvittem Zofiához, és minden éjjel vele aludtam. A szoba elütött a ház többi helyiségétől. A bútorok ugyan régiek voltak, és mívesek, de amíg a lenti falakon legfeljebb egy-egy feszület lógott, a lánynál fényképek, festmények, dalszövegek voltak kitéve színes keretekben.

Zofia ragaszkodott hozzá, hogy lássam a várost és túrázzunk a hegyekben. Megnéztük a belvárost, végigsétáltunk a vásársoron, az árusoknál rengeteg forró sajtot ettem. Az útvonalak tele voltak turistákkal, de Zofia ismerte azokat az ösvényeket, ahol el lehetett menni a kihalt tájak felé. Mindig autóval indultunk, hogy a várostól távolabb kezdhessük az utunkat, és a lány olyan helyeket is ismert, amiket csak a helybéliek. Nem szoktam hozzá az ennyire meredek sziklákhoz, ahogyan ahhoz sem, hogy egy-egy tábla időnként az arra élő medvékre figyelmeztet.

Egy forrás mellett álltunk meg pihenni, amikor messziről zajt hallottam. Kérdeztem, mi okozhatta, és fülelni kezdtem. Zofia rémült arcot vágott, amitől teljesen megdermedtem. Fehér arccal meredhettem már magam elé, amikor elém guggolt, a kezét az enyémre helyezte, és úgy kért elnézést, amiért rám ijesztett. Megmutatta, hogy a zajt csak néhány madár okozta, és semmi okunk félni. Engesztelésként a lapos kőre döntött, amin ültem, és kigombolta a nadrágomat.

Felvitt a tengerszemhez, azt mondta, egyszer legalább érdemes megnézni. A lábam már elég fáradt volt, de azokban a napokban nem törődtem vele. Amikor megálltunk a zsúfolt parkolóban, és megláttam a több száz túrázni készülő családot, meg sem lepődtem, hogy mi nem a rendelkezésre álló lovasfogattal folytatjuk az utunkat. De nem is a betonemelkedőn gyalogoltunk végig, mert Zofia szerint az unalmas, csak síró gyerekek és beállított képeket készítő szülők lesznek rajta. Helyette elindult egy alig járt csapáson, én pedig követtem, ahogyan addig is mindenhová. Igyekeztem nem mutatni, hogy nehezebben bírom a hegymenetet, de így is kinevetett, amikor felértünk, és az elénk táruló gyönyörű látvány helyett a térdemre támaszkodva bámultam a földet, hogy összeszedjem magam. Ennyire tiszta, kék vizet talán még soha nem láttam. Nem csodáltam, hogy a legtöbb ember úgy reagált rá, hogy elővette a fényképezőgépét. Ahogyan a hegyek csúcsai körbevették, fenséges volt. Egy-két percen át tényleg nem jutott eszembe, hogy le is kell majd jutnunk valahogy.

A hazatérésemről nem vettünk tudomást, úgy tettünk, mintha a világ minden ideje a miénk volna. Tele voltunk energiával, életkedvvel, ami még a szüleire is átragadt. Egy este, amikor Karollal kettesben maradtunk néhány percre, odasúgta nekem, hogy bármikor szívesen látnak, mert végre béke van a házban.

Amikor kezdtem volna otthonosan mozogni Zakopanéban, akkor kellett elindulnom. Maria és Karol úgy öleltek meg, mintha évek óta ismertünk volna egymást, csomagoltak nekem ételt a hosszú útra, és sokszor elmondták, hogy menjek máskor is. Soha nem találkoztam ennyire vendégszerető emberekkel. Zofia csöndesen vezetett Krakkóig, ragaszkodott, hogy ne vonattal menjünk. Minél több időt akart velem tölteni a városban, bár azt mondta, csak a látnivalók miatt. Amikor megérkeztünk, felélénkült, magyarázni kezdett, mintha az egész várost egyetlen mondatba akarta volna foglalni.

A zakopanei hegyek látványa után szokatlannak tűnt a sík terület. Egyedül a Wawel domb emelkedett ki belőle a várral valamelyest. Megmutatta az egyetemet, felmehettem a kollégiumi szobájába, ebédeltünk a kedvenc helyén, kávét ittunk ott, ahol dolgozni szokott, bejártuk az óvárost és az egykori zsidó negyedet. A belvárost mintha néhány budapesti kerületből gyúrták volna össze. Az ódon épületek közötti kis utcák, a szembejövő arcok mind ismerősnek tűntek, a különbségek apró vonásokban mutatkoztak meg.

A Visztula partján elfeküdtünk az üde, zöld pázsiton. A folyó békességén mosolyogtam, annyira mesebelinek tűnt, mondtam is Zofiának, hogy nagyon meg fog lepődni, ha egyszer meglátja a Dunát Pesten. Szomorúan nézett fel rám, és végigsimított az arcomon.
– Nagyon jól éreztem magam veled – kezdte, mire a gyomrom azonnal összeszűkült.
– Lekésem a vonatomat – mondtam, csak hogy ne kelljen meghallgatnom, Zofia azonban nem szerette volna lezáratlanul hagyni az elmúlt heteket. Kiderült, hogy csak egy rövid kalandot akart megélni, és valóban, egy pillanatig sem esett szó többről. A vasútállomáson barátságosan megszorította a kezem, egy puha csókot nyomott az arcomra, és meg sem várva az indulást, visszasietett a parkolóba.

Otthon csend fogadott, a lakótársaim biztosan elutaztak. Mindent por lepett, a büdös, áporodott szagot alig tudtam kiszellőztetni. Válogatni kezdtem a fotók között, hátha valamit ki lehet tenni, de szinte mindegyiken ott mosolygott ő is. Választottam végül egyet a tengerszemről.

Borítófotó: Wikimedia

Rojik Tamás

szerző: Rojik Tamás
honlap e-mail
Rojik Tamás 1988-ban született Kecskeméten. A magyar alapszakot a Szegedi Tudományegyetemen, a magyartanár-történelemtanár mesterképzést az ELTE-n végezte. Jelenleg Budapesten él. Szövegeit az Irodalmi Jelen, az ÚjNautilus és a Napút közölte. Első regényét Befogad és kitaszít címmel a Napkút Kiadó adta ki 2016-ban. A csillagos égig című kötete szintén a Napkút Kiadónál jelent meg 2017-ben a Magyar Írószövetség és a Canon közös pályázatának támogatásával.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum