KULTer.hu - Út a semmibe
114603
post-template-default,single,single-post,postid-114603,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Út a semmibe

Ad Astra – Út a csillagokba

James Gray filmjében az a meglepő, hogy tulajdonképpen egy anti-sci-fi, ami kozmikus kérdések helyett elégikus hangon beszél a kiüresedésről és a megszállottság szülte magányról. Noha közhelyekből épít várat, és nem sokat tesz hozzá a műfaji kánonhoz, mégis van benne egy manapság szokatlan szándék az elmélyülésre. És Brad Pitt is jó benne.

A nem túl távoli jövőben a külső bolygók felé indított expedíció kutatja a Földön kívüli intelligens élet nyomait, azonban a kapcsolat megszakad az űrhajóval. A küldetés bizonyos okokból veszélyt jelent az otthon maradottakra, ezért Roy McBride (Brad Pitt) szkafandert húz és a kutatást vezető apja után ered.

A film első felében az akciódramaturgia törvényszerűségei állítják pályára hősünket.

Egyik helyszíntől sodródunk a másikra, így a Holdat és a Marsot érintő üldözések visszafogottságukban látványosak és narratív szempontból indokoltak ugyan, de a történet valódi súlypontját ezeken túl kell keresni.

Annak ellenére, hogy nem túl eredeti módon idézi meg szinte az összes nagy formátumú elődjét Nolan szentimentalizmusától a 2001: Űrodüsszeia metafizikai misztikumán át, a Gravitáció szikár cselekményszervezéséig, lényegét, világlátását, és egyáltalán beszédpozícióját tekintve az Ad Astra sokkal közelebb áll Tarkovszkij Solarisához és annak lélektani realizmusához.

Gray a történet előrehaladtával teljesen magától értetődő, alig észrevehető módon zárójelezi a sci-fi kelléktárát

és fokozza az eleinte csak Terrence Malick-i narrációban szivárgó, majd audiovizuálisan egyre jobban felépített és előtérbe tolt meditatív, csendesen nyomasztó karakterdrámát. A film két fele közti tónusbeli és ritmikai váltás emiatt pongyola, pusztán a közönség minél szélesebb rétegét célzó marketingmegoldásnak tűnhet. Ugyanakkor a cselekmény és a narratíva elnéptelenítése nagyon tudatos, és szinkronban van a főszereplő egyre terebélyesedő elidegenedésével.

A film vizuális fogalmazásmódja és térhasználata egyaránt ennek rendelődik alá. Hoyte Van Hoytema kompozíciói, az űrkabinok, bázisok és a szkafanderek szűk belsői a galaktikus végtelenséget ellenpontozva olyan hatást keltenek, mintha egy kamaradrámát néznénk. A forgatókönyv szisztematikusan tünteti el egymás után McBride mellől az összes karaktert, míg végül találkozik az apjával.

Kihalt űrhajók, lerobbant földalatti bázisok, végül a teljesen egyértelmű anyaméhmetaforát öltő űrkabin vezeti vissza McBride-ot az elárvult, elemi magányhoz.

A konokul közelre fókuszáló kamera és a tompa hátterek miatt még a nagytotálok és a homályba vesző horizont is rázáródnak Brad Pitt figurájára. Ugyanakkor mintha Gray nem találta volna az egyensúlyt a képekre csupaszított elbeszélés, valamint a túlhasznált belső monológok között. Azzal, hogy megmutatás helyett ügyetlenül a néző szájába rágja a főszereplő érzéseit, voltaképp megfosztja Brad Pittet egy igazán nagyívű alakítástól, amellett, hogy fárasztóan redundánssá teszi a cselekményt.

Grayt nem a futurisztikus világépítés vagy a grandiózus, céltudatos és idealizált emberiségnarratíva érdekli, mint Nolant a Csillagok közöttben.

Noha Roy útja, tétovasága és egzisztenciális krízise az egész emberiség elveszettségét visszhangozza, a rendező sokkal inkább befelé figyel,

és a keresés, a célba vetett hit, illetve saját helyünk megértésének kudarcáról mesél. Persze ugyanúgy megvannak a maga fárasztó toposzai, mint Nolannek, hiszen ami az angol direktornál a Szeretet, az Graynél a Semmi, de legalább ebből az is látszik, hogy a két film gyakorlatilag egymás antitézise. Gray az intelligencia, a Másik hiábavaló kutatását és az ebből fakadó ürességérzést a csontig rágott apa-fiú motívumig (vö. Az Úr hangja) fejti vissza. Ha viszont ezen túllendülünk, akkor

a rendező annak a kényelmetlen kérdésnek a pszichológiai következményeit vizsgálja, hogy mi van, ha tök egyedül vagyunk az Univerzumban.

A semmitől, az egyedülléttől való félelem, nem pedig valaminek a megtalálása hajt minket. Lem annak idején úgy fogalmazott, hogy az ember nem új világokat akar felfedezni, hanem a sajátját kiterjesztve tükröket akar. Visszaigazolást arról, hogy van értelem. És az értelem itt most nem civilizációs vagy fajszinten értendő.

Gray arra kérdez rá, hogy van-e egyáltalán értelem abban, amit csinálunk, vagy egyszerűen tényleg csak a semmibe tartunk.

Vannak-e nyomok vagy a semmi van? Az Ad Astra alapállása épp ezért merőben más, mint Lem vagy a hatvanas évek hard science műveinek szkepticizmusa. Gray filmje nem a megismerhetetlenről és az attól való félelemről, hanem pont fordítva, az ismeretlen (élet) hiányáról szól. Arról az egyetemes szorongásról, hogy nincsenek nyomok, rajtunk kívül nincs más.

A film állításai egyébként pontosak és igazak, de végeredményben pont emiatt maradnak közhelyek.

Minden felszínes gondolatisága ellenére az Ad Astra akkor működik a legjobban, amikor az idegesítő belső narráció átadja a helyét a komótosan csordogáló képeknek és a remek atmoszférát generáló ambient zenének. A blockbusterektől idegen, kontemplatív, visszafogott tempó abszolút frissítően hat, ez azonban kevés ahhoz, hogy idővel a film maradandó alkotássá nemesedjen. Minden bizonnyal megosztó lesz, mivel a líraibb, elemeltebb szegmensek egyeseknek unott felszínkarcolgatásnak tűnhetnek, az akciójelenetek pedig túlontúl kiszámítható ütemben, kötelező jelleggel ékelődnek be a cselekménybe. Az Ad Astra inkább sajátos, kimért ritmusa és merengésre hajlamos hangulata, valamint Brad Pitt belső monológokkal terhelt, egyébként remek alakítása révén érdemel tiszteletet, minden más csak pusztába kiáltott közhely.

Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra), 2019. Rendezte: James Gray. Írta: James Gray, Ethan Gross. Szereplők: Brad Pitt, Tommy Lee Jones, Ruth Negga, Donald Sutherland. Forgalmazó: Forum Hungary.

Berényi Csaba

szerző: Berényi Csaba
honlap e-mail
Berényi Csaba 1990-ben Makón született, szabadúszó újságíró, a SzegedMa szerkesztőségben dolgozott gyakornokként, a gonzó műfaj ködös képzeletű igehirdetője, valamint költő. Cikkeit ez idáig az Alternatíva, a KULTer.hu, a GonzoPress, a SzegedMa és a Prae.hu közölte, ezen kívül szépirodalmi szövegei nyomtatásban a Szkholion, az Apokrif és a FÉL lapjain jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum