KULTer.hu - A hűségelven túl?
114187
post-template-default,single,single-post,postid-114187,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A hűségelven túl?

Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera – XX. századi magyar irodalmi művek filmes adaptációi

„Magyarországra egészen a közelmúltig nem volt jellemző a komoly filmelméleti kutatás, a külföldi szakirodalom fordításokkal, recenziókkal, konferenciákkal történő nyomon követése” – jelzi Pócsik Andrea Pethő Ágnes Múzsák tükre – Az intermedialitás és az önreflexió poétikája a filmben című, 2003-ban megjelent tanulmánykötetéről írt recenziójában. Ugyan az 1980-as évektől megfigyelhető a fokozottabb érdeklődés a mozgóképek elméleti, módszertani megközelítése iránt, nehéz pótolni a lemaradást és egyidejűleg lépést tartani az újabb teoretikus, módszertani megközelítésekkel.

Az adaptációs jelenségek kérdéseivel foglalkozó magyar nyelvű, összegző jellegű munkákból még mindig hiány van.

Behatóbban főként Pethő Ágnes (Múzsák tükre – Az intermedialitás és az önreflexió poétikája a filmben, 2003), Gács Anna és Gelencsér Gábor (szerk.) kötete (Adoptációk – Film és irodalom egymásra hatása, 2000), illetve Király Hajnal (Könyv és film között – A hűségelven innen és túl, 2010) és Dragon Zoltán (Tennessee Williams Hollywoodba megy, avagy a dráma és a film dialógusa, 2011) foglalkoznak a témával. Ebbe a sorba illeszthető be Sághy Miklós legújabb tanulmánykötete, Az irodalomra közelítő kamera – XX. századi magyar irodalmi művek filmes adaptációi, amely

közel negyven oldalt szentel az adaptáció elméleti és módszertani kérdéseinek, hogy aztán esettanulmányokon keresztül tegye próbára képviselt szemléleteit.

Sághy az adaptációs vizsgálatát – ahogyan azt már az alcím is jelzi – az irodalom és a film 20. századi viszonyára szűkíti. Az elméleti rész a sokat emlegetett hűségelvnek és lehetséges alternatíváinak felmutatásán túl irodalom és film hierarchikus megközelítésének, mono- és multimediális szemléletének hátteréről, valamint a kontextuális vizsgálatok fontosságáról értekezik. A „makacsul felbukkanó előfeltevés” (hűségelv) alternatívájaként a bahtyini dialogicitás fogalmát tartja alkalmasnak arra, hogy irodalmi és filmes alkotások oda-vissza történő kölcsönviszonyait leírja, ez ugyanis „nem pusztán két alkotás izolált (hipertextuális, intertextuális, intermediális) dialógusait takarja, hanem az egyes alkotások (kulturális) kontextusait is viszonyba lépteti egymással a relációba helyezett filmen és irodalmi szövegen keresztül.” (19.)

Szerencsére elég szkeptikus ahhoz, hogy a hűségelv mögött meghúzódó esszencializmus kategorikus elutasítása helyett feltegye a kérdést:

„az adaptációk vizsgálata nem oldódik-e fel az intertextualitás problémakörének parttalan tengerében? Valamint ezzel összefüggésben: amennyiben az alkotások esszenciáját, önazonosságát, stabilitását megkérdőjelezzük, és a szövegek, mozgóképek, jelentését különböző értelmezések által újra- és újraírt, folyamatosan változó fenoménként tételezzük, mi biztosítja azt, hogy a film és az alapját adó irodalmi mű rokonságai – melyek (tételezése) nélkül egyszerűen nem beszélhetünk adaptációs viszonyról – objektív és ellenőrizhető módon vizsgálhatók?” (39.) Legfontosabb észrevétele ezzel kapcsolatban, hogy az esszencializmus kritikáját szem előtt tartva sem tekinthetünk el az egyes alkotásokat összekötő hasonlóságok posztulálásától,

szignifikáns rokonságok feltételezése nélkül ugyanis az adaptáció vizsgálata lehetetlenné válna.

A kötet elméleti részének jelentősége alapvetően nem az információk újszerűségében rejlik, s nem is az adaptációelméleti munkák sokat citált példáiban. Sághy összeollózza az adaptáció körül kialakult hazai és idegennyelvű diskurzusok főbb tételeit, de saját reflexióival egészíti ki, összefüggéseiben láttatja azokat és a mögöttük megbúvó prekoncepciókat – a kötet már csak ezzel is nagy segítséget nyújthat a kezdő kutatóknak kiigazodni a mozgóképes szakirodalom tengerében.

A szakmabeliek számára pedig főként a második egység, a nyolc esettanulmány szolgálhat tanulságul.

A szerző már a kötet elején leszögezi, a különböző adaptációs szemléletek nem válnak metódussá, nem beszélhetünk átfogó adaptációelméletről, vagyis az egyes esettanulmányoknál alkalmazott kérdésfelvetések nem feltétlenül vezetnek eredményre egyéb alkotások vizsgálata során. Az irodalmi és filmtudományi diskurzusok szűrőjének segítségével kiválasztott műveket eltérő szempontrendszerekkel közelíti meg, annak megfelelően, hogy mi tekinthető adekvátnak, célravezetőnek.

A recepció réseiben igyekszik vizsgálódni és nyomot hagyni.

Különösen igaz ez az Ottlik Géza-adaptáció a kultusz jegyében című esettanulmányra, amelyben egy ritkán előtérbe kerülő szempontot, a befogadástörténeti horizont kérdését állítja fókuszba. Sághy Dömölky János 1987-ben bemutatott Hajnali háztetők című adaptációja és Ottlik azonos címmel megjelent regénye kapcsán az író irodalmi kultuszának a megfilmesítés gyakorlatában betöltött befolyását vizsgálja sikeresen, példákkal igazolva, hogy Dömölky filmjére szignifikáns hatással van az a kultusz, amely az adaptáció kontextusát és a korabeli Ottlik-értést is jelentősen meghatározta.

Esterházy Péter Idő van és Gothár Péter azonos című adaptációjának összevetése során a médiumok közötti versengés kérdését is felvillantja

(A heterogén szubjektum színrevitele Gothár Péter és Esterházy Péter műveiben), megállapítva, hogy a film multimediális jellegéből adódóan hatásosabban képes a szubjektum heterogén, körvonal nélküli voltának megjelenítésére, mint az irodalmi szöveg, amely csupán időbeli egymásutánban képes bemutatni és kibontani az elkülönböződés alkotóelemeit. Mindez arra utal, véli Sághy, hogy Esterházy szubjektumfelfogására nagy hatással volt a film médiumának megszületése: „nem az-e a helyzet, hogy a szubjektum egysége akkor bomlik meg, amikor az ember az írásbeliség teréből a vizualitás terébe lép?” (143.) – teszi fel a kérdést.

A lényegre törő kérdésfelvetések mellett azonban láthatóan nem tud szabadulni a kritizált előíró-értékelő szemlélettől,

amely már túlmutat az általa leírt elkerülhetetlen hasonlóságok posztulálásánál: „Szomjas György adaptációjának érdeme, ha szabad ilyen normatív módon fogalmazni, hogy nemcsak a történetet adaptálja hűen és pontosan, hanem Mándy szövegeinek ironikus látásmódját is színre viszi” (94.) – írja A felfeslő varrat, avagy az egymást adaptáló médiumok című fejezetben, de az adaptáció sikerességét vagy bukását a forrásszöveg követésén vagy annak elutasításán alapuló szemlélete a Sorstalanság vizsgálata esetében is olykor előtérbe furakszik (A Sorstalanság Hollywoodba megy). Pedig ő maga írja a bevezető részben: „Egy-egy jól ismert regény, irodalmi mű adaptálásával készült film megtekintése után nagy késztetést érez a befogadó, hogy az utóbbi értékeit az előbbihez mérve ítélje meg, s olyan megállapításokat tegyen, hogy teszem azt, a mozgóképi alkotás méltó volt a szöveg nagyságához, vagy épp ellenkezőleg, messze alulmúlta, esetleg eredeti módon építette tovább annak valóban fontos motívumait és így tovább. Ehhez hasonló, az összevetésen alapuló, erős értékítéletek olvashatók ki például azokból az elemző kritikákból, melyeket a későbbiekben tárgyalásra kerülő Sorstalanság film (Koltai Lajos, 2005) recepciójából válogattam” (12.). És tehetnénk hozzá: részben Sághy elemzéséből is.

A szerző a film sikertelenségét alapvetően a regény elbeszélésmintájának elutasításában látja: a visszaemlékezés ítéletalkotó perspektívája (szemben a korlátolt gyermeki pozícióval) véleménye szerint egyenes következménye lesz annak a drámai, tragikus hangnemnek, amely a regénybeli groteszk irónia ellenében dolgozik.

Innen már csak egy lépés ahhoz a tömegízlést megcélzó, konvencionális, hollywoodi klisékből álló eszköztárhoz, amelyből a Koltai-féle Sorstalanság építkezik.

Ez esetben maga a tanulmány szolgálhat mintapéldául arra, mennyire nehéz elszakadni a gondolatainkba makacsul beférkőző hűségelmélettől. Szimpatikus ugyanakkor az a megoldás, hogy Sághy beválogatja a kötetbe az Egy forgatás-regény megfilmesítése című tanulmányát is, amely éppen azt példázza Mészöly Miklós 1976-os Film és Surányi András azonos című 2001-es adaptációjának összevetésén keresztül, hogy

az egymást adaptáló médiumok nem szükségszerűen lépnek termékeny dialógusba egymással.

A párhuzamos sínpárokon haladó alkotások estében az elemző egyedül a határpontok kijelölésére, a különbségek felsorolására vállalkozhat, vallja. S persze, ez sem utolsó dolog. A gondos alapossággal elemzett tanulmányok után azonban némi hiányérzettel teheti le a kötetet az olvasó,

Sághy adós marad egy összegzéssel,

nem tudjuk meg, hogy végeredményben hogyan látja az egymáshoz korban is közelálló alkotások adaptációs stratégiáit, hogyan lép párbeszédbe adaptáció és adaptáció.

Sághy Miklós: Az irodalomra közelítő kamera – XX. századi magyar irodalmi művek filmes adaptációi, Kalligram, Budapest, 2019.

A borítókép a Pinterestről származik.

Szilágyi Szilvia

szerző: Szilágyi Szilvia
honlap e-mail
Szilágyi Szilvia 1993-ban született Székelyhídon. Jelenleg a Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskola hallgatója. Kritikái és tudósításai a KULTer.hu-n, a Szépirodalmi Figyelőn, a SZIFONline-on és a Szkholionban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum