KULTer.hu - Alex Capus regényrészlete
115374
post-template-default,single,single-post,postid-115374,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Alex Capus regényrészlete

Léon és Louise

Mivel Léon, civil lévén, semmilyen körülmények között nem használhatta a tábori kórház szolgálati telefonját, három nap múlva a főorvos határozott tilalma ellenére lebotorkált a négyszáz lépcsőn a legközelebbi városkába, és a postahivatalban azt kérte, kapcsolják neki a saint-luc-sur-marne-i városházát, majd amikor ott senki nem vette föl, a vasútállomást hívta fel.

Sok zúgás-suhogás és kattogás, valamint három telefonos kisasszony közreműködése után Madame Josianne vette föl a kagylót, és Léonnak többször el kellett ismételnie a nevét, míg a derék asszony megértette, kivel is beszél. Utána tüstént sírós örömujjongásban tört ki, szíve legdrágább angyalának nevezte a fiút, s azt tudakolta: az isten szent szerelmére, hol a csudában bujkált egészen idáig, ám utána nem hagyta szóhoz jutni, hanem megparancsolta neki, hogy haladéktalanul menjen haza, mert ott mindenki halálra aggódja magát miatta, illetve igazság szerint már egyáltalán nem aggódnak; Léonnak meg kell értenie: öt héttel azután, hogy nyomtalanul eltűnt, és hogy a legcsekélyebb életjelet sem kapták sem tőle, sem róla, így hát mi mást gondolhattak volna, mint hogy a kis Louise-zal együtt, akivel látták őt kibiciklizni a városból, áldozatul estek a május végi német offenzívának, a négy éve tartó háború legutolsó német offenzívájának; ezt a hihetetlen pechet!, mert most már semmi kétség nem lehet: a fritzek vissza lettek verve a Rajnán túlra, ez a revans 1877-ért, a háború eldőlt és gyakorlatilag vége van, mióta az amerikaiak a páncélosaikkal és a néger katonáikkal…
– Louise-zal mi történt? – kérdezte Léon.
A városkában mindenki azt gondolta, hogy Léon valahogy belekeveredett a május 30-ai német offenzívába, amiért is egyébként, bár ne kéne ezt mondania, be kellett tölteniük a fiú morzeasszisztensi állását; biztosan megérti, hogy valakinek el kellett végeznie a munkát, ez azonban egy pillanatig se hátráltassa abban, hogy azonnal hazajön; egy tányér leves és egy hely, ahol megalhat, mindig várni fogja Josianne asszonynál, minden egyéb pedig el fog rendeződni valahogy.
– Louise-zal mi történt?!
– Picsába – bukott ki Madame Josianne-ból szokatlanul alpári szóhasználattal és úgy nyújtva el a magánhangzókat, mintha az elkerülhetetlen választ próbálná halogatni.
– Louise-zal mi történt?
– Idehallgass, aranykincsem, a kis Louise életét vesztette egy bombatámadásban.
– Nem.
– De igen.
– Picsába.
– Igen.
– Hol?
– Azt nem tudom, drága szívem; senki nem tudja. A táskáját és a személyi igazolványát Abbeville és Amiens között találták meg az országúton. Fogalmam sincs, hogyan keveredett oda. Azt mondják, a táska egy bóját és négy Szent Jakab-kagylót leszámítva üres volt, és hogy az igazolványon vérfoltok voltak. Hogy ez igaz-e, nem tudom; tudod, milyenek az emberek, angyalom, mindenfélét fecsegnek.
– És a biciklije? – kérdezte Léon, de a következő pillanatban már szégyellte is ezt a lehetetlenül banális kérdést. Meglepetten hallgatott Madame Josianne is, s azután tapintatosan és lágy hangon folytatta.
– Itt mindnyájan nagyon szomorúak vagyunk, drága kis Léonom; Saint-Luc-ben mindenki nagyon szerette a kis Louise-t. Valóságos szent volt, bizony, lelkemre, az volt. Léon, itt vagy még?
– Igen.
– Most pedig hazajössz, szemem fénye, megértetted? Igyekezz, hogy hazaérj vacsorára. Ratatouille-t főztem.

Léon valóban megérkezett vacsorára a saint-luc-i állomásra. Hagyta, hogy Madame Josianne csókolgassa, etesse és elhalmozza becézésekkel, majd a jó asszony friss ruhába öltöztette kedvencét, és nem győzte dorgálni, amiért olyan sápadt és cingár, mint a halál. Barthélemy állomásfőnök pedig, míg Josianne elmosogatott a konyhában, látni akarta Léon friss műtéti hegét, és mindent tudni akart arról a bizonyos júniusi reggelen támadó német harci gépről, az úton tátongó bombatölcsérről, nemkülönben a kanadai ápolónők egyenruhájának szoknyahosszáról.

Mivel azonban sem ő, sem Josianne asszony nem tudott semmit mondani Louise-ról, Léon a kávé után elnézésüket kérve fölállt az asztaltól, és sétálni indult, át a platánfasoron, hogy a Café du Commerce fecsegő figuráinál tudakozódjék. Amikor belépett a helyiségbe, a közönség úgy ünnepelte, mint holtából föltámadottat, egymás szavába vágva beszéltek és ordítoztak, és Pernod-köröket rendeltek az összes vendégnek, amelyeket azután senki nem akart kifizetni; amikor azonban Léon Louise-ra fordította a szót, hirtelen mindenkinek elapadt a szava, félrenéztek, és minden figyelmüket a cigarettájuknak vagy a pipadohányuknak szentelték.

A polgármester, akit Léon másnap reggel fölkeresett a városházán, szintén nem tudott neki semmilyen felvilágosítást adni.
– Az egész város, valamint a hadügyminisztérium nevében szólok, amikor azt mondom, mélységesen fájlaljuk a kis Louise elhunytát – mondta a szokásos államtisztviselői modorában, ám közben egészen háziasszonyos mozdulattal simított ki az asztalán egy nemlétező terítőt. – Az a derék leány rengeteget tett úgy a hazáért, mint hősi halottaink hátramaradottaiért.
– De mennyire, monsieur Le Maire – vágta rá Léon, akinek már jócskán az idegeire ment az öreg elöljáró szertartásos fontoskodása. A fiúnak most tűnt fel először, hogy a polgármester nyaka olyan, mint a pulykáé, és ugyanúgy kék erek hálózzák be az orrát, mint cherbourg-i kollégájáét.
– De bizonyos, hogy…
– Sajnos az, fiam – sietett leszögezni a polgármester, aki helytelennek érezte Léon Louise iránti élénk érdeklődését.
– A tények épp elég világosan beszélnek; minden kétség kizárva.
– De… megtalálták a holttestét?
A polgármester a karosszékébe süppedt, és nagyot fújtatott, részint a kis Louise kerek kebléért érzett gyászában, másrészt ennek az izgága kölyöknek a makacssága miatt, no meg amiért osztoznia kell vele az andalító emlékein.
– Ne pörölj a sorssal, fiacskám.
– Megtalálták a holttestét, monsieur Le Maire?
– Mi is az utolsó pillanatig reménykedtünk…
– Megtalálták Louise holttestét, monsieur Le Maire?
– Ugye nem kell az gondolnom, hogy kétségbe vonod a szavaim igazságát?! – válaszolta a szándékoltnál élesebben a polgármester. S hogy elhallgattassa s egyszersmind végleg le is győzze a fiút, hirtelen ötlettől vezérelve azt mondta neki, hogy összeszedték, amit Louise-ból a táskája körül széles körben szétszóródva találtak, és a maradványokat a hadügyminisztérium közlése szerint névtelen tömegsírba temették.
– Köszönöm, monsieur Le Maire – suttogta Léon.
Minden szín elillant az arcából, s az imént még feszültségtől átjárt, ugrásra kész alakja magába roskadt. – És lehet tudni, hol van az a sír?
– Sajnos nem – ingatta a fejét a polgármester, akit most elfogott a részvét a fiú iránt, s már szégyellte az iménti kétes diadalát. Úgy érezte ugyan, hogy voltaképpen nem hazudott, csupán igazolt tényként tálalt egy bizonyossággal határos feltételezést, mivel azonban a lelke mélyén egyenes és jóakaratú ember volt, sokért nem adta volna, ha visszaszívhatja, ami az előbb kiröppent a száján. Így hát igyekezett menteni a menthetőt.
– Tudod, a háborúban sok minden zavarodik össze és áll tótágast. Fel a fejjel, én mindig azt mondom. Felejtsük el, ami volt, és nézzünk előre; így vagy úgy, az élet megy tovább. Te mihez kezdesz most, hová mész?
Léon nem válaszolt.
– Az állásodat a vasútállomáson be kellett töltenünk mással, ezt nyilván megérted. Szeretnél valami újat; tudok segíteni?
Léon fölállt, és begombolta a zekéjét.
– Nézzük csak; a mai postával kaptam meg a listát a hadügyminisztérium állásajánlataival. Mondd csak, mihez is értesz?

Mint kiderült, a párizsi bűnügyi rendőrség, a Quai des Orfèvres-en működő Police Judiciaire éppen megbízható távírászt keresett többéves morzetechnikai szakmai gyakorlattal, azonnali belépéssel. A polgármester tárcsázta a számot, és Léon másnap reggel fölült a nyolc óra hetes párizsi vonatra.

Fordító: Tatár Sándor

Borítófotó: Ayse Yavas

Alex Capus

szerző: Alex Capus
honlap e-mail
Alex Capus 1961-ban született Normandiában, jelenleg Svájcban él. A német nyelven író francia-svájci szerző történelmet, filozófiát és antropológiát tanult a Baseli Egyetemen, majd újságírással kereste kenyerét. Első regényét 1997-ben adta ki. A Német Könyvdíjra is jelölt Léon és Louise című regénye idén ősszel jelenik meg a Gondolat Kiadónál.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum