KULTer.hu - Elnyomók, élősködők és kizsákmányolók
114890
post-template-default,single,single-post,postid-114890,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Elnyomók, élősködők és kizsákmányolók

16. CineFest záróhétvége

Magyarország legjelentősebb nemzetközi filmfesztiváljának záróhétvégéje remek magyar filmeket, formabontó szerzői darabokat és műfaji alapokra építkező midcult agyrúgásokat is tartogatott.

Örömteli fejlemény, hogy a CineFest érezhetően nem sínylette meg főszponzorának elvesztését: a filmkínálatot ismét a magas minőség és a változatosság jellemezte,

a kísérőprogramok az előző évekhez hasonlóan színvonalasak voltak, és olyan nevek tették tiszteletüket Miskolcon, mint George Lazenby, Franco Nero, Vanessa Redgrave vagy Bille August. Emellett természetesen továbbra is ingyenesen lehetett filmeket nézni, ami vitathatatlan érv a fesztivál mellett: a nagyjátékfilmes versenyprogram összes alkotása hazai premier volt, sok közülük egyenesen A kategóriás mustrákról érkezett Miskolcra, így az, hogy pénzügyi ellenszolgáltatás nélkül lehetett ilyen színvonalú kulturális javakat fogyasztani, megsüvegelendő teljesítmény. Idén szerencsére a hivatalos zárónapot követően, vasárnap is volt – igaz, csak egyetlenegy – vetítés.

Remélhetőleg jövőre legalább a díjnyertes filmeket meg lehet majd nézni a díjátadó utáni napon is.

Igény biztosan lenne rá, a telt házas vasárnapi vetítésen több néző is beszélgetett a pótvetítések fájdalmas hiányáról. De elég a panaszkodásból, hiszen a lényeg, hogy beszámolónk első része után újabb filmeket ajánlunk az idei programból, melyekre érdemes odafigyelni a jövőben.

Wilcox

A zsűri idei elnöke, Denis Côté a horror elemeivel virtuóz módon játszó, korábbi munkáihoz képest nagyobb szabású Szellemvárosi antológia után szokásához híven egy „kicsi” filmmel folytatja immár 13 filmre rúgó életművét. A Locarnói Filmfesztiválon történő bemutatkozást követően a CineFest Kitekintő programjába beválogatott, alig több mint 60 perces Wilcox az Út a vadonba és a Vadon-féle „vissza a természetbe”-drámák tökéletes antitézise. Côté az ezekre a történetekre jellemző romanticizálástól szabadul meg, méghozzá elég radikális eszközökkel. Egyfelől módszeresen torzítja, roncsolja a képet az objektív szélére erősített plasztikdarabok által, mely avantgárd jelleget kölcsönöz a filmnek, másrészt pedig – és ez teszi nézőt próbáló művé ezt a különös kísérletet –

Côté két, összesen kb. három perces jelenet kivételével teljesen megszabadul a diegetikus hangtól.

A játékidő tetemes részében így az éteri filmzenét és valamiféle konstans zúgást hallhatunk, miközben a Guillaume Tremblay által alakított címszereplő igazi kívülálló dezertőrként kóborol a nagyvilágban. Wilcoxról szinte semmit nem tudunk meg, így elsősorban a filmidő során látott cselekedeteiből indulhatunk ki: a titokzatos katona boltokból és elhagyatott házakból lop, vadászok és motocrossversenyzők társaságához csapódik, vagy épp egy idős kendertermesztővel barátkozik. Côté a folytonos bolyongásból fakadó otthontalanság érzését közvetíti a „vissza a természetbe” motívum romantikus felhangjának dekonstrukciójával, főhőse valójában sosem leli meg a vágyott szabadságot, és hiába igyekszik, nem tud igazán kiszakadni a társadalomból sem.

A Wilcox izgalmas kísérlet, melynek értelmezésében sokat segített a vetítés utáni mesterkurzus,

s az továbbra is kétségtelen, hogy Côté a kortárs filmművészet sokoldalú, alázatos figurája, aki kiterjedt mozgóképtörténeti ismereteit hatékonyan emeli át munkáiba. Izgatottan várjuk a sorminta szerint következő „nagy” filmet.

Foglyok

Fokozott érdeklődés övezte Deák Kristóf történelmi szatírájának bemutatóját, mely az Oscar-díjas rendező első nagyjátékfilmje, igaz, nem moziforgalmazásra szánt darab. Az Akik maradtakhoz hasonlóan a Foglyok is egy tévéfilm, azonban, ahogy Tóth Barnabás lírai drámájánál, a célmédium ebben az esetben sincs hatással a minőségre, de még a relatíve alacsony költségvetés sem érhető tetten a történelmi díszleteken.

A megtörtént események alapján készült film a Rákosi-diktatúra idején, 1951-ben játszódik, amikor az ÁVH volt élet és halál ura:

a Gaál-családot azonban nem tartóztatják le, hurcolják el vagy kínozzák meg, hanem lényegében betörnek a házukba, hogy a kollaborációs törekvések kivizsgálásáig személyes életterüket illetően korlátozzák le őket, mint potenciális hazaárulókat. Ám a család egyik tagja sem tud semmit az ÁVO által keresett szökevény, Michnay Gyula hollétét illetően, így a hatóság vesztegzár alá vonja az ingatlant, és azok sem menekülnek, akik Gaálék eltűnése miatt csengetnek be a lakásba, legyen szó szomszédokról, kollégákról vagy a Molnár Levente által mesterien alakított sztereotipikus házmesterről.

A Foglyok mer és tud is viccelődni az ’50-es évek diktatúrájának abszurditásával,

a Vörös András által írt forgatókönyv kifejezetten ügyesen mozgatja a rengeteg, egy helyre összezárt szereplőt, így olyan színészeket láthatunk brillírozni, mint Szamosi Zsófia, Sodró Eliza (az ő két, remekül megírt karakterük köré épül a cselekmény), Fekete Ernő, Lengyel Ferenc vagy Csőre Gábor. Az elnyomó hatalmat szatirikus stílusban ábrázoló film ráadásul könnyen politikai parabolaként is nézhető, így különösen megrázó figyelni, ahogy a kézivezérelt államapparátus agresszivitása menthetetlenül beszivárog a hétköznapi emberek életébe. A Foglyok tehát nem kizárólag önfeledt nevetésre sarkall, a fő kérdésfelvetés ráadásul ügyesen el is van ültetve a filmben, amikor az egyik szereplő azt kérdezi: vajon mikor jön el az idő, hogy nevetni tudunk ezen az egészen?

Téli menedék (The Lodge)

Az osztrák rendezőpáros Goodnight Mommy című horrorba oltott anyadrámája egész nagy hírnévre tett szert a bemutatása óta eltelt néhány év során, Veronika Franz és Severin Fiala legújabb nagyjátékfilmje pedig sikerrel halad az előd nyomdokain. A Téli menedék nagyjából a tizedik percben sokkolja először a nézőt, onnantól kezdve egy végletekig kiszámíthatatlan, zsigeri, nyomasztó szerzői horrorként működik, mely a Goodnight Mommyhoz hasonlóan a szülő-gyermek viszony körül oszcillál.

A film legnagyobb érdeme, hogy a készítők képesek többször is teljesen újraértelmezni az addig látottakat,

minden történetbeli csavar váratlanul robban be, mégis valahogy organikusan következik mindabból, amit látunk. A gyerekek oldalát ezúttal is egy testvérpár képviseli: Aiden (Jaeden Martell) és Mia (Lia McHugh) nem épp makulátlan múltú nevelőanyjukkal, Grace-szel (Riley Keough) ragadnak a család Isten háta mögötti téli kunyhójában, ám

a civilizációtól való elzártság, valamint a nő és a gyerekek traumái szép lassan felőrlik a törékeny viszonyt, így mindkét fél démonai a felszínre kerülnek.

A Téli menedék egyes megoldásai ismerősek lehetnek a rendezőpáros előző filmjéből, ám Fiala és Franz most is ügyesen keverik a kártyákat, biztos kézzel vezetik nézőiket az egyre fokozódó őrület labirintusában. Riley Keough, valamint a két gyerekszínész is fantasztikus, a Thimios Bakatakis operatőr által komponált képek mind a szürkés, depresszív belterekben, mind pedig a vakító hótakaróval borított külsőkben hatásosak. A Téli menedék remek film, és ha a rendezőpáros ilyen minőségben szállítja tovább az anyadrámahorror hibrideket, akkor még jó néhány hasonló munka is könnyedén elférhet életművükben.

Space Dogs

Megrendítő dokumentumfilm az ember kizsákmányoló természetéről, melyhez az apropót a szovjet űrprogram állatkísérletei adják. Elsa Kremser és Levin Peter rendezők korábban nem látott archív felvételeket mutatnak Lajka kutya sorstársairól, akiken kegyetlen kísérleteket végeztek az űrkutatók, az első emberi űrutazást előkészítendő. A fekete-fehér visszatekintések azonban csak a kisebbik részét teszik ki a Space Dogsnak, a rendezőpáros ugyanis a mai Moszkva kóbor és kizsákmányolt állatainak sorsát állítja párhuzamba az űrverseny során igénybe vett kutyák, majmok és teknősök(!) szomorú történeteivel.

A narratíva gerincét egy moszkvai kóbor eb bolyongása adja, akinek minden mozdulatát követi a stáb:

sorstársaival barátkozik, ételt kunyerál, többször megjelenik egy klub előtt, melyben egy csimpánz „lép fel” (így hozzák képbe az alkotók az USA-ban űrutazásra kiképzett emberszabásúakat), és egy hihetetlenül sokkoló jelenetben egy macskát tesz harcképtelenné. Igazi bravúr, ahogy az alkotók követik a főhősként funkcionáló kutyát, és rögzítik a moszkvai kóborkutyák életének legintimebb pillanatait.

A kamera sosem emelkedik az állatok szemszögénél magasabbra,

így teljes képet kaphatunk arról, mennyire kiszolgáltatott helyzetben élnek az utcán tengődő, valamint a vélhetően illegálisan tartott, a szórakoztatóiparban tevékenykedő egzotikus állatok is. Ez pedig kizárólag az ember önzésének köszönhető, így a megrendítően naturalisztikus archív és jelenbéli szekvenciák hatására garantáltan elmegy a kedvünk a saját életünktől a stáblista legördülésééig.

Élősködők (Gisaengchung)

Bong Joon-ho a két évvel ezelőtti Okja után ismét a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában mutathatta be új filmjét, amellyel ezúttal elnyerte az Arany Pálmát. Az Élősködők a továbbra is elképesztő magasságokban járó távol-keleti filmművészet (Bolti tolvajok, Gyújtogatók, An Elephant Sitting Still, Ash is Purest White, Manta Ray – csak néhány hangos siker az elmúlt két évből) közelmúltbéli darabjaihoz hasonlóan társadalmi jelentéssel átitatott mű, és akárcsak a Bolti tolvajok vagy a Gyújtogatók,

a lecsúszott középosztály problémáiról tudósít, ezúttal azonban az osztályharc áll a történet középpontjában.

Ki-taek (Kang-ho Song) és egyik napról a másikra tengődő, munkakerülő családja szép lassan beférkőzik a dúsgazdag Parkék impozáns otthonába: furmányos módszerekkel kiiktatják a kiszolgálószemélyzetet és átveszik a sofőr, a magántanárok és a házvezetőnő helyét. Ám a történet előrehaladtával és néhány váratlan plot twistet követően már a néző sem lehet biztos abban, ki is élősködik kin.

Bong éjfekete szatírája a koreai társadalom romlottságát és az osztályharc reménytelenségét vizsgálja, miközben számtalan horror elemet is felvonultat,

de – nagyon helyesen – egyik oldal mellett sem foglal állást: a középosztály kilátástalansága lustasággal és gátlástalansággal párosul, a hierarchia felső szintjén tanyázók pedig szinte teljesen elvesztik a kapcsolatot a valósággal, mely gőgöt, rongyrázást és a szegényebbekkel szembeni közönyt szül. Bár lesújtó téziseket fogalmaz meg, az Élősködők végtelenül szórakoztató, jó humorú, őrült film, mely konzekvensen viszi végig a társadalomelméleti gondolatmenetet, miközben

Bong többször radikálisan műfajt és stílust vált, páratlan eleganciával, biztos rendezői kézzel.

Ez a különleges film ráadásul képileg is fantasztikus: Kyung-pyo Hong operatőr kiválóan érzékelteti a kontrasztot az impozáns, tiszta luxusvilla és Ki-taekék zsúfolt, koszos szuterénje között, mely különbség a remek díszlet- és jelmeztervezés mellett a magasság-mélység motívum kihangsúlyozásával is érzékelhető. Az Arany Pálma idén is jó helyre került.

16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál záróhétvége, Miskolc, 2019. szeptember 20–22.

Varga Ákos

szerző: Varga Ákos
honlap e-mail
Varga Ákos 1991-ben született, a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar, valamint filmelmélet-filmtörténet alapszakon 2014-ben, majd pedig ugyanott vizuális kultúratudomány mesterszakon 2016-ban. Rövid ideig televíziós műsorszerkesztőként dolgozott, jelenleg pedig a Viacom egyik csatornájának (RTL SPIKE) programszerkesztőjeként tevékenykedik. Szabadidejében a KULTer.hu portál állandó szerzője, és elhivatott szabadúszó filmforgalmazó. Mindezek mellett ő a KULTer stART díj első nyertese.

KULTprogramok

<< 2019. dec. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum