KULTer.hu - Molnár T. Eszter regényrészlete
115109
post-template-default,single,single-post,postid-115109,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Molnár T. Eszter regényrészlete

A szökevény 

Nehéz volt a levegő, mintha nedves leveleket égettek volna a közelben. A metrómegállóban előkotortam a telefonomat. Egyetlen üzenetet kaptam az ebédszünet óta, de azt is töröltem, olvasatlanul.

Körülnéztem a megállóban. A jól öltözöttek, kéregetők, raszták és rögeszmések között feltűnt néhány különösen viselkedő utas. Egy fiatal férfi idegesen futkározott a peronon, közben olyan aggodalmasan tekintett körbe, mint egy szurikáta, amire halálos veszély leselkedik. Egy szőke nő eszelős erővel szorított magához egy ötévesforma kislányt. A gyerek zokogott. Nem tudtam, hogy az anyjától vagy valami mástól ijedt meg. Valamivel odébb egy idősebb úr harciasan lengette a sétabotját. Ha közelebb állnak egymáshoz, azt hittem volna, egy elmegyógyintézetből szabadultak mind a hárman. Talán tudnak valamit, amit mi nem, gondoltam. Talán robbantottak valahol, vagy megint késes támadás történt, és az elkövető még menekülőben van. Újra elővettem a telefonomat, Terror in Wien, írtam a keresőbe. A legújabb cikk is egy évvel korábbi volt.

A mellettem álló, nyugodtan olvasgató férfihoz fordultam. Elnézést, meg tudja mondani, mennyi az idő? Arra, hogy történt-e valami különös a városban, nem mertem rákérdezni. Negyed tíz, felelte szórakozottan. Érdekes, még egész világos van, jegyeztem meg. Régóta vár? A férfi nem válaszolt, sőt odébb is húzódott a peronon. Nem sokkal később megérkezett a metró, így nem maradt időm, hogy mást is megszólítsak. Felszálltam, és a bepárásodott ablakhoz préselődve bámultam le a Ringen álló autókra. A szokásosnál is masszívabb dugó lehetett a városban, mert a sor tapodtat sem mozdult. Mellettem egy kisfiú állt. Orrát és száját a plexihez nyomta, kívülről úgy nézhetett ki, mint egy algaevő hal az akváriumban. A szerelvény megállt, néhányan kiszálltak, mégsem lett több a hely. Amikor újra elindultunk, és elhagytuk az állomás épületét, a kisfiú felkiáltott. Nézd, papa! Mi az ott?, mutatott a Thaliastrasséba beforduló elefánt betonszürke fenekére. A gyerek apja a telefonjába feledkezve állt a hátunk mögött, az éles hangra csak egy fiatal, fejkendős nő nézett fel. Fíl, suttogta, és a szája elé kapta a kezét. Meleg őzszemei hatalmasra kerekedtek, széles homlokán gyöngyözött a verejték. Egy elefánt!, folytatta németül. Egy igazi elefánt! A Thaliastrasse bezárult előttünk, ismét az autók végeláthatatlan sorára láttunk, az állat pedig, ha volt is, csak mi hármunknak jelentett valamit.

A Westbahnhofnál sokan leszálltak. Leültem, de a pulzusom nem nyugodott meg. Combomat szúrta a szék koszos plüss borítása. Arra vágytam, hogy minél hamarabb hazaérjek, magamra zárhassam az ajtót, és ledobhassam az átizzadt ruháimat. Mikor végre kiszabadultam a metrókocsiból, futottam a mozgólépcsőkön felfelé. Körülöttem a várócsarnokban csapatokban repkedtek a tarka, trópusi papagájok.

A villamosmegálló előtt megtorpantam. Soha, még focimeccs idején sem láttam itt ekkora tömeget várakozni. Az információs táblán egykedvűen futott körbe a felirat: forgalmi okból az összes induló járatot törölték. Hitetlenkedve bámultam. Mekkora balesetnek kellett ehhez történnie? A tábla tetején egy gyűrűsfarkú maki ült. Ingerülten kapkodott a betűk után, fekete körmei kocogtak a monitoron.

Mi történik? És mit csinál ott az az állat?, kérdeztem egy feldúlt arcú forgalmi ügyeletestől. Nem adhatok ki információt, felelte ő. Kérem, őrizzék meg a nyugalmukat! A mellettem álló nő felsikoltott, pár lépésnyire tőlem egymásnak esett két férfi. Otthagytam a járdaszigetet, átvágtam a veszteglő autók között, és a dudákkal mit sem törődve elindultam gyalog hazafelé.

A főúton haladtam. Hetzendorfig hét álló villamosszerelvényt hagytam el. Közben besötétedett, de nem kapcsolták fel az utcai világítást, csak a házak ablakából szűrődött ki fény. Hiába fürkésztem a szembejövők arcát, a vonásaik, mint a juhoké, elmosódtak a homály pamacsai között. Fejünk fölött mélylila rajokban köröztek a varjak.

Egyre ismerősebbnek tűntek a mellékutcák, végül a vasúti felüljárónál letértem jobbra. Tudtam, hogy onnan már sötétben is hazatalálok. Oroszlánüvöltést hozott felém a szél. Úgy éreztem, nem az állatkert, hanem a sínek felől hallom, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy higgyek a fülemnek. A lábam sajgott, mégis egyre gyorsabban lépkedtem. Már csak három utcányit kellett kibírnom. A kockaházak között kövér bokrok hajoltak a járdára. Mindegyik mögé benéztem, de nem láttam semmi rendkívülit.

Végül egy kanyarban megpillantottam a házat, ahol éltem. Pont olyan volt, mint bármelyik másik, a város támogatásával épült lakótömb, de nekem itt volt az otthonom, ahová minden este hazajártam, hogy pár óráig magam legyek. Kezem már a kapu kilincsét markolta, amikor megéreztem, hogy valaki figyel. Felnéztem. A szeméttároló tetején ült, jó fél méterrel a fejem felett. Szép volt, mint a füst. Fekete bundája egybeolvadt az éjszakával, csak a szeme csillogása árulta el. Hát eljöttél hozzám, mondtam, és óvatosan kinyitottam a kaput. Félreálltam az útból, hogy ő léphessen be először a lépcsőházba.

A borítófotót Bach Máté készítette.

Molnár T. Eszter

szerző: Molnár T. Eszter
honlap e-mail
Molnár T. Eszter 1976-ban született Budapesten, jelenleg Németországban, Freiburgban él. Író, költő, biológus. Első két ifjúsági kötete, a Stand up! – Egy majdnem normális család 1. és a Most már igazán – Egy majdnem normális család 2. a Tilos az Á Könyveknél, első novelláskötete, A számozottak a JAK-füzetek sorozatban, a Szabadesés című krimije pedig 2017-ben jelent meg a Prae Kiadó gondozásában. Ugyanitt lát napvilágot hamarosan a Teréz, vagy a test emlékezete című regénye is.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum