KULTer.hu - Nagy Hajnal Csilla regényrészlete
113973
post-template-default,single,single-post,postid-113973,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nagy Hajnal Csilla regényrészlete

N. 

A menta egyik szára mintha színt változtatott volna. 

– Mi lesz ma, varázsgömb? Vettem egy új paklit is amúgy, azt hiszem, nagyon vad dolgokat mondogat. Vagyis szerintem kombináljunk, tessék, idd meg ezt a teát, közben gondolj arra, hogy mit szeretnél. Mármint hogy minek kellene történnie.
– Mivel?
– Veled.

Megpróbálom, mondom, lehunyom a szemem, de nem megy, mit tudom én, minek kellene, a kívánságokkal meg sohasem voltam jó viszonyban. Jó, igaz, tényleg, belátja. Azért csak igyad meg, és gondolj közben, amire gondolsz, én addig kirakom a lapokat, csak fújjál rá, és rápillantok a gömbre is néha azért, az mindig jó véleménnyel van rólad.

Piszok erős a tea, de Ilja szerint én erősebb vagyok, ne aggódjak, aztán rá kell néznem a kártyákra, hogy melyik paklit érzem így hirtelen a legőszintébbnek, kiválasztom, Ilja elvigyorodik, nagyszerű, akkor ez megy is a süllyesztőbe, így játsszuk ki a kártyát, aki ezzel védekezik, vagyis engem akar ezzel megvédeni a kegyetlen igazságtól.

– Hogy micsoda dolgok vannak…
– Azt majd mindjárt meglássuk. A teát meg, ha már csak a levelek vannak benne, borítsd ide rá az aljzatra. Úgy, szép.
– Erre is fújjak?
– Ja, nyugodtan, persze.

Ilja egészen varázslatos egyszerűséggel, magától értetődve látja az életet. Vagyis leginkább a jövő az, ami érdekli, amit kellően be tud fogadni. A mindenkori jelene teljes egészében a jövő kérdőre vonásából áll. Ebéd után érkezem, minden szerdán, a füstölő áztatta sátorszerű helyiségbe, hogy megtudjam, mi változott e héten a biztos jövőmben. Különböző méretű, színű és homályosságú üveggömbök és totemek között ül, arcán széles mosoly, a mosoly mélyén a végtelen űr.

A múlt számára semmit sem tud jelenteni. Egy hat évvel ezelőtti autóbaleset óta Ilja agya teljesen véletlenszerű sorrendben őrzi a régmúlt és a közelmúlt eseményeit. Az élete minden napjára olyan kristálytisztán emlékszik, mintha éppen történne vele, de fogalma sincs róla, és elmagyarázni sem volna értelme, hogy az húsz évvel, két héttel vagy hét perccel ezelőtt történt éppen. Így aztán egy idő után egyre nehezebb volt számára felmérni, hogy a dolgok, amiket éppen átél, tényleg most történnek-e. Rájött, hogy csak azoknak az idejét tudja meghatározni, amik még nem történtek vagy történnek éppen meg. A jövőbe menekült.

Egy apró gyanakvás mindig megjelenik a szemében, amikor ránéz a vele szemben ülőre. Egy szívélyes gyanakvás. Lelkes beletörődéssel köszönti a pillanatot, és finoman figyeli a saját szavait, hogy azok vajon a szájából vagy az emlékezetéből csengenek-e össze. Időnként előveszi az új paklit, három éve minden alkalommal új, mégis így vezeti fel, pedig tudnia kell, éreznie, hogy mióta, jobban mondva mennyit éltek együtt, de azt hiszem a legtöbb gyanakvással eziránt a pakli iránt él.

Mindig látja a nőt, úgy általában, szemelvényekből rakja össze, először azt mondja, a nő, aki szörnyen főz, nemsokára kérni fog tőled valamit, a nő bezárta magát valahova, és már nem keresi a kulcsot, de én vinni fogok neki valamit, Ilja szerint, valamit, amit nem fog kérni, összehúzza a szemöldökét, nem, két dolgot fogsz adni neki, egyiket sem kérte, és hasonló tehetetlen kétségbeeséssel fogja fogadni mind a kettőt. Azután látja a nőt, nincs váltás, de én tudom, hogy ez már legalább a harmadik nő, szóval látja a nőt, amint két könyvet emel fel, egyforma erő van mindkét kezében, egyforma gyorsasággal emelődnek a könyvek, várj, nem könyvek, egy só- és egy borstartó, vagyis mindegy, Ilja összeráncolja a szemöldökét, igen, teljesen mindegy, mi emelődik, a lényeg, hogy teljesen szimmetrikus részletek mozgolódnak a nő mindkét kezében, de nem tudom, ezt miért kellett veled közölnöm, mert te ennek a mozgolódásnak sohasem leszel a tanúja. Azt kérdi, ugye, ez téged nem zavar? Nem, sosem szerettem tanú lenni, Ilja, megnyugtatom.

Izgatottan nyúl a teásbögréért. Percekig felváltva mereszti ki a szemeit, neveti el magát önfeledten, húzza el a száját, azután bólint. Azt mondja, érti, miért csinálom, de vigyázzak. Mire? A gyűjteményre, mármint arra, amelyikbe önmagamat gyűjtöm. Vagy mondjak le a teljességről, vagy adjam át magam neki. Ez a táncikálás, ez… elhúzza a száját, nem fejezi be a mondatot. Az üveggömbbe most végig csak nagyon óvatosan pillantott, és mindig ügyelt rá, sikertelenül, hogy ne vegyem észre. A délután végére teljesen össze van zavarodva, és látom, lassan el kell indulnom, hogy azután letisztíthassa a jövőmet a múltjáról.

Hazaérek, ellenőrzöm az összes fényképet Beatrixról, mindegyik a helyén, mindegyik hálátlan a helyéért, sértett vadként néznek vissza rám, szerda este eltűnik a mosoly az összes fotóról. Ő akart lenni a nő, az a nő, amelyik nem főz, vagy csak szörnyen, amelyik kér tőlem valamit, amelyiknek adok valamit, de nem akart ő lenni a nő, aki bárminek is a tanúja volna ebben a világban. Beatrix csukott szemmel akart lebegni a világ közepén. Beleolvadni önmagába. Triviálissá válni. Eltüntetni önmagáról mindent, ami felismerhető. És meg is tette.

Borítófotó: Takács Gergely

Nagy Hajnal Csilla

szerző: Nagy Hajnal Csilla
honlap e-mail
Nagy Hajnal Csilla 1992-ben született Losoncon, az ELTÉ-n szerzett diplomát Összehasonlító irodalom- és kultúratudomány szakirányon. Első verseskötetéért, amely 2016-ban jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában Miért félünk az őrültektől címmel, Makói Medáliák díjat kapott. 2019-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat második verseskötete és első regénye megírására. Jelenleg Isztambulban él.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum