KULTer.hu - Nem tudom, ezt hogy képzelték
115687
post-template-default,single,single-post,postid-115687,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Nem tudom, ezt hogy képzelték

Elefánt-koncert az Akvárium Klubban

Tényleg nagyon szeretném kinyitni a szemem, miközben egy koncertnek álcázott, megőrült szinuszhullám dobálózik a tudatommal; a kivetült érzéseim között pattogok, bejárva magaslatok és vakmély bugyrok váltakozását. Kapaszkodnék egy legalább kicsit kevésbé likvid valóságba, bármilyenbe, csak egy kilégzés tartson már legalább egy refrén erejéig a földön. Aztán ezt is elengedem. Zuhanok tovább.

Végtelenül élvezem. Pedig én tényleg csak egy koncertre indultam. Pontosabban… oda sem.

Kora őszi szombat délután, az Akvárium felé sétálok, amikor egészen véletlenül meglátom Szendrői Csabát, az Elefánt zenekar énekesét, és Tóth Andrást, a gitárost. Kérdezem, hogy zenekari megbeszélés, esetleg végre egy kis lazítás, baráti találkozó apropóján töltik-e együtt ezt a csodálatos, napsütéses, júniust meghazudtoló indiánnyári délutánt. A frontember kissé értetlenül néz rám: „Haver, koncertünk lesz ma este, ezerrel toljuk a beállást!” Rajtam a sor, hogy megkeressem, milyen idősíkon is mozgunk: eddig a pillanatig egészen biztos voltam benne, hogy a koncertre hetekkel ezelőtt sor került, és az őszöm egy szomorú momentumaként éltem meg, hogy nem vehettem részt rajta.

Az új albumot sem hallottam még, bár terveztem egy rituális végighallgatást, miközben a Király utcán sétálok, ahogy az Alt-J-túráim közben szoktam: csak én meg a zene, séta, kikapcs.

Megfigyelem, ahogy születik a gondolat, miszerint közlöm szegény Csabival, hogy ezt sajnos nagyon rosszul tudják, és ne készüljenek feleslegesen, az a sok hangszer, felpakolás, minden, aztán csak néznek este kilenckor az üres arénára, és azt hiszik, hogy nem is szereti őket senki. Aztán valahonnan, nagyon mélyről elkezdett bekúszni egy kósza félgondolat: adjak legalább néhány százalék esélyt, hogy mégis ők tudják jól, és úgy döntöttem, nagyvonalúan eltekintek attól, hogy meggyőzzek egy teljes zenekart, két hete volt a lemezbemutatójuk, és nem négy óra múlva lesz.

Ha viszont ma este tánc, akkor azt én bizony eljárom.

Már csak azért is, mert testem-lelkem hosszú évszakok óta vágyott már egy jó kis elefántkodásra, annak rendje és módja szerint: belép, agy kikapcs, örül, pogó, melankólia, pogó, tánc, örül, nagyon hálás, hazamegy. Gondoltam nagy naivan, hogy nem lesz ez másképp ez alkalommal sem. Miért is lenne. Voltam én már Elefánt-koncerten jó néhányszor ugyebár.

A telt házas koncerten elöl középen választottam helyet magamnak. Ahogy körülnéztem, szabályosan öregnek éreztem magam: a terem első harmadát 16-18 – nagyon maximum 20 – év körüli tinik töltötték meg, akiknél legalább egy fejjel magasabb voltam. Nem mintha ez bármit is számítana, csak feltűnt.

A nyugiban eltáncolgatós terveim az első szám felénél dőltek romba: a lányok-srácok szinte azonnal elkezdtek összevissza pattogni,

amint az ambientnél egy hangyabokányit intenzívebb rész következett egy számon belül. Gondoltam, hogy a kezdeti lelkesedés később csillapodik, a helyzet azonban az én koncertélményem szempontjából a a harmadik számnál teljesen tarthatatlanná vált. Egy nálam húsz centivel magasabb ifjú titán gyakorlatilag megállás nélkül ugrált nekem, bármerre is próbáltam a megőrült héliumatomokként pattogó tömeg széle felé orientálódni. Itt egy pillanatra eldurrant az agyam.

Reflexből előszedtem az évtizedes, Junkies-, Slipknot-, és Tankcsapda-koncerteken edződött pogó skillemet,

hogy gyakorlatban is felidézzem nekik a néhány hónappal ezelőtti Subscribe-koncert mosh pitjét, ahonnan életem legboldogabb bordazúzódásával tértem haza. Aztán szimplán úgy döntöttem, hogy nem leszek seggfej, és jóval odébb megyek, hiszen én vagyok az, aki jelenleg más formában szeretné megélni az estét. A hasonló felismerésektől, a tudattalan reakció helyett a tudatos döntések után mindig megnyugszom, hogy megéri az önismeretet, önmegfigyelést fejlesztő, legalább fél óra meditációval kezdeni és zárni a napjaimat. Középtájt kényelmesen elfértem, és ráláttam a bulizási szokások mentén húzódó határra: mindenki jól érezhette magát, attól függően, hogy ugrálni, vagy nyugiban eltáncolgatni, esetleg hunyt szemmel utazni vágyik. Csak odébb kellett mennem onnan, ahol nincs helyem.

A vezető politikusoknak jelzem: sokat tanulhatnának egy koncertnyi pogózó tinitől.

Belégzés, fények, hangok. Most, hogy már az engem érdeklő ingerekre figyelhettem, kényelmesen vesztem el a már jól ismert dallamok és a nemrég megjelent album friss számai között. Eleve az egész, ahogy indult:

a Faun nem az az óvatos, felvezetős nóta.

Madarak, zuhanás. Micsoda?! Nem ismertem ezt a számot. Aztán jött Ikarosz, és végleg felhagytam a kísérlettel, hogy az elmémet használva megérteni próbáljam, mit művelnek azok az emberek a színpadon. Körülnéztem, és a pillanatot teljes mértékben átélő közönséggel együtt kapaszkodtam én is Ikaroszba. Hagytam, hogy a szárnyai vigyenek a szintetikus Napként világító fények felé, hagytam, hogy az Elefánt zenekar elvigyen abba a lehetetlen, és mégis létező térbe, ahonnan elhozták nekünk az új album álomvalóságát.

Tény, hogy ez a nyár, különösen a vége, lebontott bennem mindent, ami gátolt abban, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz, a pillanathoz, amiben éppen létezem, és így talán könnyebb volt teljességében megélni a jelent.

De az is tény, hogy az Elefánt zenekar szintet lépett. Hozzánk, a világhoz, és önmagához képest is.

Sorra váltották egymást a könnyedebb, bulizósabb, kiengedős számok, és a belső tájakon átvezető, eddig feltáratlan mélységekbe invitáló dalok. Megszólalt a Csukódj be, és életemben először teljes biztonságban éreztem magam, amikor hunyt szemek mögött szembe találtam magam a saját árnyékommal. Hogy ő is segíthet. Hozzám tartozik. Legyünk jóban. Sőt. Azóta nem félek valóban egyedül maradni önmagammal, ha úgy döntök, hogy arra van szükségem.

Maradt az ív, bulika, utazás, és itt már tényleg Nem számít semmi: itt értettem meg, hogy ha egy ilyen szám nemcsak, hogy belefért, de tökéletesen illik a koncert és az album ívére, akkor ez a zenekar bármit megtehet. Mint később kiderült, meg is tesz. Plüssre az Óra, amire nem voltak restek rádobni a Paula című hőseposzt. Ez a szám nekem az elfogadás leckéjét jelenti: a mai napig nem tudom hová tenni, hogy ez mi, és legfőképpen miért…, de létezik. Én meg meghallgatom, és figyelem, mint egy kommunikálni nem tudó, nagyon furcsa földönkívülit, #valamilesz jeligére. Éreztem, hogy közeledünk a végéhez, még egy végső zúzás az Alszik és a Fakard veretésére, aztán gondoltam, hogy sírunk egyet a Kedvenc felhőmre, vagy valami hasonlóra, majd hatalmas mosollyal a létezés irányába hazafelé orientálódunk.

Nem ez történt. Nagyon nem. Az eddig is jelentős vizuál és hangzás kitépte az irányítást a korábbi pilóta kezéből, majd láthatóvá és hallhatóvá tette magát az őskáoszt.

„Furcsák vagyunk… és egyre furcsábbak leszünk!”

hangzott el a mondat az énekestől. Aztán csak tátott szájjal figyeltem, ahogy mint egy fragmentumaiból öntudatra ébredt, de még korántsem kifejlett mesterséges intelligencia, aki először tapasztalja szabadon a világot, valóságát és önmagát. A kivetítő szürreális digitális jeleket villogott, a hangok pedig experimentális indusztriál elektrokétnegyeddé fajultak. Szendrői elszabadult, az eddigieknél is betegebb szöveg (mint később számomra kiderült, a 444888 című szám hangzott el), teljes átéléssel, illetve nem is átélte. Ő maga vált azzá.

A hangszerek kezdtek játszani a zenészeken, eltűnt az ok-okozat, a különbség zenekar, közönség és előadás között.

Őrjöngés, magából kifordult és saját magára tekeredett valóság, látható hangok és új érzékszervekkel érzékelhető fények töltötték be a teret, miközben, mint egy tornádó belsejében, a tóruszközepi mozdulatlanságban léteztem a transz eksztázisában, az elszabadult őskáosz kellős közepén.

 Aztán csend. Mi más.

 Ebben az őszintére darált, meztelen, teljesen nyers, egótól és sallangoktól mentes állapotban jött a kegyelemdöfés: „Az úgy volt, hogy mindig is mondtad, hogy vége lesz. / Hogy káprázat, eltűnsz, mint a fátyol fellegek. / Hiába vigyáztam, eltört, mint a porcelán. / Én nem figyeltem rád. szólalt meg a Sokáig vártalak, én pedig zsugorodtam, zártam ki a külvilágot, ellenkeztem, hogy ezt most miért kell, szórakozni jöttem végre.

Próbáltam nem hallani a zenét, csak érezni, ahogy egy gyönyörű és fájdalmas nyárvégi emlékmaradvány előkúszik, és felrobban minden,

amit még nem mertem elengedni, a szőnyeg alá söpört félgondolatok, bútorozatlan szobákba zárt érzések, eltéve későbbre, amikor végleg elengedem azt, ami még bennem maradt. Álltam lefagyva, a váratlanul felszínre kerülő érzések hidegzuhanyában. Reménykedtem, hogy egy utolsó szám hoz egy apró reményt, valamit, ami legalább nem nagyon bánt, ami nem karmol, tép, harap. És szebben nem is történhetett volna. Elkezdtek felépülni a Ég veled szellős, könnyed, légies dallamai, indult be a szám, a feloldozás: „Nem tart ez már se lent, se fent, /  A Föld nálam marad, az ég veled.”

És ekkor megértettem. A megoldás, hogy az élet nem bántani akar, a szerelem nem bántani akar. Bizonyos tapasztalatok szükségesek a fejlődéshez, és ha ez nem megy könnyen, mert három évtizedre épült a légvár, akkor az alapjaitól kezdjük újra az önmegismerést. Az lehet mélyen, az fájhat, az lehet bent és sötét, és szükség lehet egy gyönyörű tükörre, aki a szerelmen keresztül képes lerombolni az évek alatt felépült illúziót.

A hiányból teljesség lett, a szenvedésből őszinte köszönet, az elmúlásból hála minden pillanatért. Felszabadulás, elengedés, és… szeretet.

Jött az örömtánc, ahogy megszólalt a Bordahajtogató: „A kezed tedd szét, hogy érezd, milyen, ha a madár, / Oly magasan, hogy a csőrébe férjen be a táj, / Te a virágot, én meg csak a tövist szeretem, / Nekem ne mondd, hogy bocsánat, / Ilyen a szerelem!” Boldogan, mosolyogva, felszabadultan táncoltam a jó kis zúzásra, és helyére került az elmúlt néhány hónapom, évem, közelebb kerültem magamhoz, és áldottam ezt a világot, hogy létezhetünk benne.

Az Elefánt új albuma, ahogy a lemezbemutató koncert is, nem jobb vagy rosszabb a korábbiaknál. Egy egészen új szinten nyilvánul meg,

amely értékelése és befogadása az eddigiekhez képest más skálán történik. Teszik mindezt úgy, hogy közben teljes mértékben önazonosak maradnak. Ha a korábbi albumok úgy követik egymást, ahogy egy gyermek felnőtté válik, az új anyag akkora ugrás, mint amikor egy civilizáció tudatszintet vált, és az anyag megtapasztalása helyett egy kevésbé sűrű denzitást választ. Olyat, ahol a gondolatok azonnal teremtenek, az érzelmek láthatóak, az egyének pedig tudatkomplexumokat alkotva, érzéseik mentén összekapcsolódva léteznek. Talán valamikor a koncert közben ezt mindannyian el is kezdtük.

A debreceni lemezbemutató koncert november 16-án 20 órától lesz a Nagyerdei Víztoronyban.

Elefánt-koncert, Akvárium Klub, Budapest, 2019. október 12.

A fotókat Koncz Márton készítette.

Bokor Krisztián

szerző: Bokor Krisztián
honlap e-mail
Bokor Krisztián 1988-ban született Budapesten. Jelenleg Dél-Pesten él és alkot, kedveli a vizuális művészeteket, és határozottan kerüli az öndefiniálást. Korábban rendszeresen fellépett slam poetry rendezvényeken, ma inkább versek formájában műveli a szövegalkotást. Ébren töltött óráinak jelentős részét fényképezőjével a kezében tölti.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum