KULTer.hu - Pintér Tibor regényrészlete
115115
post-template-default,single,single-post,postid-115115,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Pintér Tibor regényrészlete

Aria „Voce animale” 

A Maestro két gyertyával megvilágított íróasztalánál ült. Előtte egymásra pakolva tornyosultak a könyvek, jobbján kéziratkupac, maga előtt pedig egy munkája, melyen már hosszú ideje dolgozott, de nagyon lassan haladt vele. Nem zeneművön, hanem a hang és a fény kapcsolatáról szóló értekezésen munkálkodott. Ebbéli tevékenységéről nem tudott senki, csak zenei szerzeményei kaptak eddig nyilvánosságot, persze nem nyomtatásban, hanem a maguk hangzó valóságában, a dómkórus megszólaltatásában. A városban mindenki úgy ismerte, mint szorgos és jóravaló maestro di cappellát, aki buzgón komponál, és rendszeresen új alkotásokat tanít be a dóm karzatán. Egy-egy szólisztikus műve is felhangzott, rövidebb templomi kantáták, és hébe-korba próbálkozott hangszeres zenével is, néhány szonátát őrzött kéziratokat rejtő szekrénye. Orgonaműveket nem írt, beérte azzal, ha alkalomadtán improvizált a hangszeren, de nem akarta arra vesztegetni az idejét, hogy orgonán megszületett zenei gondolatait papírra vesse.

Amikor az ezüsthangról tartott előadást Matteónak, az őt szenvedélyesen érdeklő hangbeli minőségről beszélt. A zenéről szóló gondolkodás mindig is kedvelte a fénymetaforákat, de Maestro Domenico filozófiai érdeklődése túlment a költői metaforákon, és valójában arra volt kíváncsi, az emberi hang honnan nyeri azt a képességét, hogy a magas regiszterben feltündököljön. Ezt a tündöklést nevezte ezüsthangnak. A Maestro a testet vonta kérdőre, hogy közel férkőzzön a szellemhez. Beszerezte a legfontosabb testről szóló értekezéseket: a hangról és fényről szóló munkájának e művek tüzetes tanulmányozása volt az alapja. Lakásának pincéjét valóságos laboratóriummá alakította át, és ott a legnagyobb titokban kísérleteket végzett. Nagyon óvatosnak kellett lennie, mert az efféle tudományos tevékenységek, ha lelepleződnek, akkor könnyedén a boszorkányság, a vajákosság, mi több, az eretnekség vádját vonhatják a tudós fejére. Maestro Domenico pedig a legkevésbé sem akart a Szent Officium kezére kerülni.

Másrészt jól emlékezett arra, milyen körülmények között keveredett Capodistriába huszonöt évvel ezelőtt. Marc’ Antonio Grossi, az elődje igencsak kedvelte a fiatal fiúkat a dóm kórusában, és mivel ebbéli kedvteléseit nem is rejtette különösebben véka alá, a városháza és az egyházmegye elé citálták, de akkorra már mindenki tudomást szerzett viselt dolgairól a városban. Mielőtt összeülhetett volna a városháza és a püspökség közös ítélőszéke, addigra Grossit vérbe fagyva találták a kertjében álló kis faházban. Senki nem tudta, mi történt, pontosabban mindenki ezt állította. Mikor Maestro Domenico idekerült, a város mélyen hallgatott az elődjéről, és csak nagy sokára sikerült innen-onnan kipuhatolnia, hogy mi is történt Grossival. Így aztán igazán nem meglepő, hogy – a Maestro kifejezésével élve – „fiziológiai experimentumaival” igyekezett óvatos lenni. Töretlenül hitt benne, hogy fiziológiai kutatásaival és filozófiai tevékenységével a tökéletes énekhang titkát fogja megfejteni, és ebbéli munkálkodása a muzsika Newtonjává avatja majd. Ugyanakkor nagyon is tisztában volt vállalkozásának veszélyeivel. Reputációjára vigyáznia kellett, és hosszú idő alatt kivívott rangját meg kellett őriznie. Idegenként sok idejébe telt, mire teljesen befogadták, és még többe, hogy elismert személyisége legyen Capodistriának. De ennyi idő alatt azt is jól megtanulta, hogy a hírnév olyan, mint a szerencse, és a híres, megbecsült ember rövid úton válhat hírhedtté, becstelenné, még akkor is, ha törekvéseivel magasabb célokat szolgál.

Az elmúlt hónapokban jutott arra a felismerésre, hogy ha előbbre akar jutni munkájával, feltétlenül szüksége lesz közelebbről megismerkedni a látás fiziológiájával. Kísérleteinek a legtöbbet Descartes Dioptrika című művének köszönhette. Az általa nagyra becsült filozófus munkájában vastagon aláhúzta a következő mondatot: „Azonban ebben még bizonyosabbak lehetnek, ha egy frissen elhunyt ember szemén, vagy, ha az nincsen, akkor egy ökörén vagy más nagy állatén óvatosan keresztülvágnak a három hátsó membránig, amelyek a szemet körbezárják, úgy, hogy az ott lévő folyadék nagy része nyitott legyen anélkül, hogy emiatt kicsordulna.”

Egy napon megkereste a városi mészárosokat, hogy hetenként egy marhafejet adjanak el neki. A mészárosok csodálkoztak a szokatlan vásárlón, de a Maestro azzal magyarázta a dolgot, hogy egyik kedvenc étele egy venetói csemege, amelyet még gyermekkorában evett Vittorióban, és amelynek az alapja a marhavelő. Azonban ezt az étel elkészítése előtt frissen kell kinyerni a koponyából, a már előre kivett velő ehhez az ételhez alkalmatlan. A mészárosok, látván, hogy nagy ínyencet fogtak, marhafejenként tíz soldót kértek a Maestrótól. – Nagy zsiványok vagytok, de nesztek, a pénzetek! – zsörtölődött magában, és így minden áldott héten hozzájutott egy marhafejhez, amelyet a hentesek még házhoz is szállítottak, majd másnap visszajöttek, hogy elvigyék a maradványokat. Miután a mészárosok lecipelték a pincébe a zsákmányt, gyorsan kellett cselekednie. Descartes leírását követve a marhaszemet kifordította üregéből, és óvatosan egy kis porcelánedénybe helyezte. A véres, nyálkás váladéktól megtisztította, majd hideg vízbe rakta a már tiszta szemgolyót. Már korábban beszerzett egy középen bemélyedő deszkalapot, így abba könnyedén bele tudta helyezni a szemet, akár a tojássárgáját. Nagyítóval vizsgálta, különösen a pupilla kötötte le figyelmét. Ezután elővette Velencében beszerzett kincsét, az egyenesen Amszterdamból származó mikroszkópot. Erre az eszközre kisebb vagyont adott ki, de nélkülözhetetlennek tartotta kutatásaihoz. A mikroszkóp fölé hajolva látta az írisz erezetét, a pupillát, és mivel a marhaszem nagy volt, világosan el tudta különíteni egymástól a részeit. A mikroszkóp lencséjén keresztül úgy hatolt be a szem „legbensőbb lelkébe”, ahogy ő nevezte, mintha egy ismeretlen bolygó belső terébe nézett volna bele. – Ilyen lehetne, ha sikerülne a Holdra szállnunk, vagy akár távolabbi égitestekre. De a kicsiny, mikroszkopikus világ éppoly titokzatos, mint a végtelen világegyetem…

A filozófus utasításai szerint egy pengével bemetszette a szemgolyót az írisz mellett. Vizsgálatát úgy folytatta, hogy körbevágta az írisz melletti területet, és ügyes mozdulattal kiemelte a szem belső részét. Most ezt a kimetszett részt helyezte a mikroszkóp lencséje alá, és abban bízott, hogy további részletek rajzolódnak ki a szeme előtt. De elmélkedései kutató tekintetének figyelmét állandóan eltérítették az előtte lévő tárgyról. – Mi is lenne, ha ez az állat tekintene ugyanígy az én szemembe, fürkészve, miként is működik a látásom? Mi az oka, hogy én nézek az ő halott szemébe, és nem fordítva? Isteni rendelés, persze, ahogy az Írás is mondja: „uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon”. De vajon a marha nem lehetne‑e ugyanígy feljogosítva minderre, ha történetesen másképpen alakul a Teremtés? Vagy egy másik világban lehetséges lenne‑e, hogy ez a marha és én helyet cseréljünk egymással?

A borítófotót Bach Máté készítette.

Pintér Tibor

szerző: Pintér Tibor
honlap e-mail
Pintér Tibor zeneesztéta, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója. Legfőképp a 18. század zenéjét kutatja. Orgonán, csembalón és zongorán játszik. A harmónia tébolya című krimije a Prae kiadásában jelenik meg hamarosan.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum