KULTer.hu - Történő képek
114946
post-template-default,single,single-post,postid-114946,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Történő képek

Lente István: Öröm, festészet

Egyetlen dologról szeretnék beszélni csupán, a lecsurgó festékről. Lente István tizennégy nagyobb és három kisebb vásznán olyan tájat és kertrészletet, enteriőrt és csendéletet látunk, amelyeken az előtér és a háttér nincsen kontrasztba állítva. Nem érzékelni kevesebbet a háttérből, mint az előtérből, a fentből, mint a lentből, s ezeket a distanciákat is egy síkba rendezik a hébe-hóba lecsurgó festékpatakok. Ahogyan az egyik kép, a Határtalan címe sugallja: a lombok, az ágak, az avar és az út közti távolságokat, határokat elmossák a lecsurgó barnák, sötétkékek és angol vörösök.

Lente István vásznai messzebbre is legalább olyan részletezően láttatnak, mint közelre. Sőt, a közelebb lévő tárgyak inkább meggörbülnek. Kissé meghajlik, ami előttünk van, távolabbra nézve viszont jobbára minden kiegyenesedik, kisimul. Mindez azonban aligha allegorikus e képeken. Sokkal inkább a festészet anyagiságának jelenléte tűnik szembe. Mint a gyors mozdulatokkal (vagy annak vélhetőkkel) felvitt színek. Vagy épp a fehéren hagyott foltok, amelyek formáknak is látszanak. A tárlat címe (Öröm, festészet) is jelölheti mindezt:

a néző számára is válhat a lendületes gesztusokkal, harmonikus földszínekkel és fehér foltokkal létrehozott, tiszta festészet örömmé.

De azért ez a kiállításcím retorikailag mégiscsak halmozás. Kérdés, persze, hogy olyan halmozás (congeries), ahol különböző jelentésű szavakat helyezünk egymás mellé, vagy éppen kapcsolatos halmozás, azaz felsorolás (enumeratio), amelynek egyes tagjai egy összehangolt egész részeit képezik. Akárhogy is, a két szó közé tett vessző mindenképpen el is választja, valamelyest el is távolítja egymástól a fogalmakat. Van az öröm, s van a festészet. Ebben az értelemben ez utóbbi, a festészet, munka is: a vásznakon éppen az el nem leplezett alkotói tevékenység erőteljes nyomai látszanak.

A lecsurgó festékvonalak pedig még többről árulkodnak. A vásznakon a munka azután is tovább tart, mondhatnám, tovább folyik, hogy a művész már nem dolgozik rajta. Ő immár szintén csak szemléli ezt a nélküle is még zajló munkát: mint az Örömteli anakronizmus című képen a homályban álló festő figurája a fényben fürdő, középpontba helyezett vászon előtt. Vagy akár e művész időnként ott is hagyja a vásznat, hátat fordít a stafelájnak, és esetleg immár ő sem tud arról, hogy a képén azért még mindig történik valami. Csorog alá az üres… festék – Pilinszky Apokrifjának záró sorát parafrazeálva.

A csendéletek, szobabelsők, kertrészletek és erdei tájképek nem beszélnek el történetet, nincsen narratív rendjük.

Tisztelgés ez talán az egykori mester, Bényi Árpád előtt, akiről jól tudjuk, olyan munkákat szeretett festeni, amelyek képesek visszaadni a vászon síkjában a tér élményét. Amely képeknek, ahogy Bényi írta valahol, „nincs sztorija”. „Arra törekszem, hogy amit tartalomnak neveznek, azt az ecsetmozgás hordozza” – mondta.

Azt hiszem azonban, hogy Lente István képei éppen azzal a furfanggal gondolják tovább ezt a Bényi-hagyományt, hogy képein a lecsurgó festék mégis jelöl valamiféle történést. Nemcsak egy már megvalósult művészi gesztus nyomaként, hanem a befogadás (mindenkori) jelene számára is. Az itt látható munkák nem leplezik megcsináltságukat:

az alkalomszerűen lecsurgó festékpatakok a vásznakon máskülönben aligha történni látszó idő síkbeli lenyomatává válnak, és egyszersmind a teret is kijelölik.

A Könnyű, nehéz, könnyű című kép például pusztán azáltal „történik meg”, hogy a szoba terébe nyíló okkersárga ablakkeretet ellensúlyozó üvegtábla galambszürkéje belecsurog a párkányba. Majd rá a frivolan centrumba állított radiátorra. De persze úgy, hogy e festékcsurgás fel is borítja a dimenziók realitását, jelezve a síkba vetített teret fürkésző nézőnek, hogy itt, kérem, nem csupán az ablak csapódhat be, hanem a tekintet is.

„Műtermek titka – fogalmazott Bényi Árpád egy gyakorta idézett töprengésében –, hogy a kép tere meddig engedi az ecsetet a dimenziók közé, hogy meddig idézi a háromdimenziós emlékeket, és mennyire redukálja önmagát a síkok mezejére, oda, ahol a térbeli kiterjedések idézése megszűnik.”

Lente István kiállított festményeinek az a sajátossága, hogy ezeket sem lehet csupán virtualitásukban szemlélni.

Például a Miért a lombok című (Babits Esti kérdését is felidéző) képen nemcsak egy sík vászonra felvitt imaginárius erdőt látunk, hanem egy konkrét helyszínen elkészített és egy konkrét térbe (jelen esetben ide, a DAB Székház terébe) helyezett képtárgyat, amelynek háromdimenziós kiterjedése van. Ugyanis: az ég kékje, a faágak és a törzsek sötét festéke egyszerűen a reá ható gravitációs erő miatt – egy fizikus végzettségű művész számára ez nyilvánvaló – folyik bele a lombok zöldjébe és az avar barnájába. Ez a dolgok rendje. De talán nem is annyira egyszerű ez. Hiszen ezt a rendet azért mégiscsak maga az alkotó engedte képi rendetlenséggé történni. Hagyta, hogy lecsurogjon a festék. Vagy: otthagyta, s lecsurgott.

Lente István Öröm, festészet című kiállítása a debreceni MTA DAB Székházban látható (hétfőtől csütörtökig 8 és 16 óra, pénteken 8 és 14 óra között) 2019. október 21-ig. (Az írás a tárlatmegnyitó beszéd szerkesztett változata.)

Fazakas Gergely Tamás

szerző: Fazakas Gergely Tamás
honlap e-mail
Fazakas Gergely Tamás 1977-ben született Debrecenben, irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének docense, intézetigazgató. Régi magyarországi irodalomtörténetet és irodalomelméletet tanít.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum