KULTer.hu - „Velünk és általunk történik”
115398
post-template-default,single,single-post,postid-115398,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Velünk és általunk történik”

Alföld70 – Konferencia az irodalmi folyóirat-kultúra tiszteletére

Sokan összegyűltünk. Alföld-számok a székeken és a pogácsa mellett az asztalon, a nyomdából, még befóliázva. Szinte üzente: ez a délután valóban róla szól, arról, hogy nemsokára hetven. Lassan-lassan mindenki elrendeződött, de ahogy ilyenkor lenni szokott, fel-felzajlott még egy-egy apróbb ajtónyikorgás, olykor csapkodás, székhúzogatás, aztán a morajból pisszenés, a pisszenésből csend lett.

„Mindenkinek van valami kérdése, valami a múltból, ami homályba vész, és amit nem nagyon ért” – fogalmazta meg Kovács Béla Lóránt, a Méliusz Juhász Péter Könyvtár igazgatója. Megnyitójában üdvözölte a jelenlévőket, különös tekintettel azokat, akik az Alföld életének részesei. A délután további részében az Alföld és alapvetően a folyóirat-kultúra múltjának felfejtése volt a tét, hogy megérthessük jelenét és lehetőség nyílhasson a jövőről való gondolkozásra.

Az Alföld nem mindig viselte ezt a nevet, indulásakor, 1950-ben eredetileg Építünkre keresztelték.

Kovács Béla Lóránt értetlenül állt efelett (és a reakciókból ítélve nem volt ezzel egyedül), hiszen nagyon ritka, hogy egy folyóirat ne névszói címet kapjon. Szirák Péter, a jelenlegi főszerkesztő ezt a gondolatmenetet folytatta, miután meghatározta az esemény apropóját. Rávilágított arra, hogy

az emlékezés nem egy lezárt folyamat, hanem egy szekvenciális tevékenység.

A cím megértésére szolgált a legelső szám bevezetőjének megidézése, amiben Komjáthy István, egykori szerkesztő a lapot Sztálinnak, Rákosi Mátyásnak, illetve a helyi sztahanovistáknak ajánlja fel, akik közé a 3070 %-ra (!) teljesítő kőműves, Kis István is tartozott. E sorokból kiderülhetett az akkori szellemi tendencia, de hogy egyértelműbb legyen a címadás motivációja, szeretném idézni a már említett Bevezető legutolsó sorát: „Építünk, s ezek az új épületek a diadalmas szocializmust hirdetik.”

Ezután elérkeztünk a konferencia legelső előadásához, Standeisky Éva történész a kultúra és hatalom viszonyáról értekezett. Először is csatlakozott Szirák Péter kommentárjához, miszerint a folyóirat-kultúra már kétszáz éve megkezdte virágzását, és kimagasló eredményei születtek, de ő ezúttal leginkább azokra a körülményekre tért ki, amik beárnyékolták a kultúra működését. Gondolatmenetét a hatalom diktatórikus jellegének bemutatásával kezdte.

Magyarországon, szovjet mintára, a művészet és az alkotók kiszolgáltatottá váltak az éppen uralkodó eszméknek.

Ezt a hatalmat az önkényesség, a manipuláció és a tabuk jellemezték, mint amilyen a munkásmozgalom kritikája, a marxizmus-leninizmus bírálata, a zsidókérdés és antiszemitizmus vagy a trianoni sérelmek. Az ideológiai rátelepedést Standeisky Éva találó hasonlattal szemléltette: „idegen képződmény volt, mint a társadalomra húzott kényszerzubbony, ami meggátolta az alatta lévő test gyógyulását (…) a sebek betokosodtak és amikor a rendszer meginogni látszott, a sebek kifakadtak.”

A diktatórikus irányítás következtében megszűntek az irányzatos orgánumok, helyükbe olyan folyóiratok kerültek, amelyek követték a hatalmi instrukciókat,

mint a Csillag vagy az Új hang. A fagyott állapotokat követő olvadást Sztálin 1953-ban bekövetkező halála indította el, viszont az 56-os forradalom leverése következtében megerősödött hatalom hibernálta a jelentkező művészeti törekvéseket. Ezt a felolvadási folyamatot mutatta az Új hang 1954. évi száma, ami több szempontból is meglepetést okozott. A borítót Derkovits Gyula rajza díszíti, amin egy gyermekét magához ölelő, reszketeg női alakot láthatunk, továbbá Nagy Lajos Kopaszok és hajasok világharca című szatíráját, illetve Kassák Lajos versét olvashatjuk, amiben a munka és rend iránti gyűlöletre buzdította a befogadókat. „A tar koponyájú Rákosi Mátyás tajtékzott”, leginkább Nagy Lajos verse miatt, de Derkovits illusztrációját is kifogásolta a megtörtség és reményvesztettség közvetítése miatt, ami ellentmondott az akkori propagandának.

Bár a Kádár-korszakban a tabuk (pl. a népiekre és urbánusokra osztottság kérdése) megmaradtak, a kötöttségek oldódni látszottak, az alkotói lehetőségek bővültek.

A rezsimváltás a meglévő folyóiratok átreformálását vonta maga után, így a Csillag utódja a Kortárs, az Irodalmi újságé az Élet és Irodalom, az Új hangé pedig az Új írás lett, továbbá megjelentek friss vidéki folyóiratok, mint a Forrás és a Jelenkor. A szépirodalom, illetve a műközpontú kritika egyre nagyobb teret kapott. Standeisky Éva előadását az egykori és jelenlegi rezsim közös vonásának kiemelésével zárta, mely az illuzórikus jövőkép kecsegtetése volt. Az előzőnél néhány hétig tartott, utóbbinál máig is tart.

A múlt az, ami eredményesen elemezhető. Egy folyóirat jelenéről és jövőjéről nem beszélhetünk anélkül, hogy múltját felidéznénk. Erre szolgált Imre László visszaemlékezése

a folyóirattal való személyes kapcsolatáról. Szirák Péter a felvezetőben megemlítette, hogy az Alföld hasábjain számos elismert író kezdte pályáját, például Buda Ferenc, Oravecz Imre vagy Esterházy Péter. Ehhez kapcsolódva Imre László megjegyzi, ekkor még senki nem tudta, hogy a felsoroltak „nagy figurák” lesznek – ezt ritkán mutatják meg az első publikációk. A szerkesztők részéről kialakult egyfajta bizalom, jóindulat és atyai tolerancia az alkotók felé. Ez abból is adódott, hogy a folyóirat munkatársai közül többen is egyetemi oktatók voltak, nagy figyelmet fordítottak a tehetséggondozásra és -kutatásra. Példaként említi Esterházy Pétert, akinek az első alkotását, amit ekkor még a meg nem értettség övezett, Imre László támogatta, hiszen Petőfi versnyelve is radikálisan újnak számított az akkori tendenciákhoz képest. Megemlítette még Kulcsár Szabó Ernővel való jó viszonyát, amit az is igazol, hogy bár a kritikus Budapestre került, Imre Lászlót kérte meg kandidátusi vitájának titkári pozíciójára.

Kodolányi János, Weöres Sándor, Szabó Pál, Mándy Iván – csak pár név azok közül, akiket az előadó megemlített

annak igazolásaként, hogy bár a folyóirat az ötvenes évek elején szocialista-realista hatások kereszttűzében működött, a felsorolt alkotók nem azonosíthatók ezzel az arculattal, hiszen nem közvetítettek direkten politikai, ideológiai eszméket. Imre László kifejtette, hogy már a folyóirat indulásakor érezhető volt egyfajta kéthangúság. Egyfelől mélységes tiszteletet mutatott a Nyugat iránt, ami leginkább az urbánus írói körnek volt gyűjtőhelye, másfelől támogatottságot élvezhettek a népi írók is. Megjegyezte azonban, hogy

az Építünk éveiben nem maradhatott teljesen „szocreálmentes”, de az „ideológiai fagyás” – ahogy Standeisky Éva is mondta – olvadni látszott Sztálin halálát követően.

Példaként hozta Barta Jánost, aki kimondja ezekben az években, hogy a realizmus mellett a romantika is értékes, illetve kétségbe vonja a marxista filozófia tükörelméletét, miszerint minden szellemi tevékenységnek a tárgyi valóságot kell reprezentálnia, vagy Gellért Sándort, aki a népírók nem éppen baloldalán foglalt helyet, mégis publikált az Alföldben.

A hatvanas évek végén kialakult egy fiatal kritikusnemzedék, amelynek tagjai önálló hangon szóltak, merészebb elveket képviseltek.

Legkiemelkedőbb alakjai Fülöp László, Görömbei András, illetve maga az előadó és köre. Erősségükként említi az esztétikailag érzékletes, metaforákkal teleszőtt, de tisztán ellenőrizhető esszéstílust, ami mentes maradt a „csácsogástól, rajongástól és beleéléstől”. Bár a szerkesztők különböző tendenciákat képviseltek, egyértelműen úgy gondolták, hogy a magyar irodalom gazdagságát kell alapul venni és ennek közvetítését célul kitűzni.

Egy igazán rövid kávészünet következett, hiszen időben kissé megcsúszott a rendezvény. A konferencia négy vidéki folyóirat főszerkesztőjének kerekasztal-beszélgetésével folytatódott, amit Fazakas Gergely moderált, aki a múlt-jelen-jövő analógiát alkalmazva először a kezdetekre volt kíváncsi.

A Forrás főszerkesztője, Füzi László veszi kezébe először a mikrofont és mindenekelőtt Dobozi Eszter szerda hajnali haláláról szól, tiszteletét adva az elismert költőnő előtt. Aztán elmesélte, hogy az irodalomban leginkább az vonzotta, hogy általa a világról és valóságról lehet szólni, érintve társadalmi kérdéseket is.

Szirák Péter és Ágoston Zoltán is kiemeltek egy-egy tanárt életükből, aki nagyban inspirálta őket a irodalomolvasás terén.

Mindannyian egyetértettek abban, hogy az előre tekintésnél kézenfekvőbb a visszarévedés, hiszen az ember még jelenét sem igazán érti, nemhogy jövőjét, hangsúlyozta Szirák. Hász Róbert konkrétabb példát is hozott a jövőbe látás problematikusságára, mégpedig az anyagiaktól való függést.

Láthatjuk tehát azt, amit Fazakas Gergely is kiemelt, hogy a múltról mindenki szívesebben társalogna, de mivel a téma a Folyóiratok a jelenben és a jövőben, efelé terelte a szót. A kérdés: mi a tétje ma, és egyáltalán van-e tétje a regionalitásnak a folyóiratok életében? A globalizált világ univerzális távlatot nyit az irodalomban is, mondta Hász Róbert, ugyanakkor

szinte mindegyik folyóirat számára fontos a helyi hagyomány és identitás képviselete, alakítása.

Ez különböző mértékben és különböző okok miatt eltérő. A Tiszatáj esetében ez egy tudatos szerkesztői döntés, és Szirák Péter is kiemelte, hogy fontos az egyediség és a saját szellemi közeg gondozása, de megjegyezte, hogy Magyarországon a regionalitás nem ugyanazt jelenti, mint más országokban, hiszen nincsenek nagymértékű nyelvi-nyelvjárási differenciák. Mivel Kecskeméten nincs egyetem, a Forrás a kultúra blokkszerű művelésére orientálódott, de a főszerkesztő csatlakozik ahhoz a véleményhez, amit Szirák Péter is elmondott, hogy a helyben élő alkotók közlése és támogatása egyben a nemzeti hagyomány ápolását is jelenti. A fentiekkel ellentétben a pécsi lapnál mintha megfigyelhető lenne egy tudatos univerzalitás, Ágoston Zoltán ezt kiegészítette azzal, hogy ez inkább történeti okok következménye, mintsem direkt döntés, mivel a Dunántúl egészét kellett mindig is képviselnie a folyóiratnak.

Nem maradt más, mint szót ejteni a folyóiratok jövőjéről és célkitűzéseiről. A program minden résztvevője egyet értett abban, hogy időnként szükség van a paradigmaváltásra, ami biztosítja a fennmaradást, bármely intézményről is beszéljünk.

A trendekhez és az újabb generációkhoz történő alkalmazkodást mutatja, hogy online felületen is olvashatók a folyóiratok, de fontos megtartani a print formátumot,

egyrészt a hagyományőrzés, másrészt az adatbázisok technikai megbízhatatlansága miatt. Szirák Péter magához ragadta a szót, mert mindenképp szerette volna elmondani, hogy már-már apokaliptikusan is kilátástalan a jövő, mégis a jelenben hálásak lehetünk, hogy

„elképesztő szerencsés módon független” a magyar folyóirat-kultúra, legalábbis külföldhöz képest.

Megjegyezte továbbá, hogy bár mindig ott lapul a politikai és gazdasági-piaci szférában a kontroll kísértése, ez nem aktuálpolitikai érdekekhez köthető. Bennem számos kérdés felmerült ezzel kapcsolatban, figyelembe véve azt, hogy Hász Róbert még a beszélgetés elején kiemelte, hogy mivel a lap alapítványi hátterű, a támogatottságtól nagymértékben függő, nem igazán nyílik lehetőség a hosszútávú tervezésre, jövőbelátásra. Ezt követően a párttitkárok és pályázati kiírók félig-meddig vicces összehasonlításával hívta fel a figyelmet a folyóiratok kiszolgáltatottságára. Talán egy külön kerekasztal-beszélgetést érdemelnének magának a függetlenségnek a különböző értelmezési lehetőségei.

Újabb pihenőt követően a Határ címmel indított pályázat díjazottjainak kitüntetése következett.

A két kategóriában meghirdetett pályázat egyetlen megkötése az volt, hogy az alkotások valamelyest kapcsolódjanak a kiírás hívószavához. A nyertesek pénzjutalomban részesültek. Vers és próza kategóriában helyezést ért el Závada Péter Iphigeneia továbblép és Kántor Péter A határon című alkotásával, a győztes mű pedig a Faék az oldalasban Marno János tollából, aki betegség miatt nem tudta átvenni a díjat. Az esszé és tanulmány kategóriában különdíjat is kiosztottak, amit Gazda Albert Héthatár című művével nyert el. Továbbá helyezést ért el Balogh Gergő Átlépni a múlt határain? – Az el nem jövő jövő alakzata Ady Endrénél, az 1900-as években című munkájával, Közel már a határhoz – Az Iliászi per határairól írt pályaművével Bódi Katalin, és Nézőim nézzenek, de ne lássanak, hallván halljanak, de értsenek – A morális igazság problémája Ottlik Géza Iskola a határonjában című pályaművével Kustár György.

A felolvasáson két díjazott, Závada Péter és Kántor Péter is részt vett, rajtuk kívül Buda Ferenc, Tóth Krisztina, Aczél Géza és Garaczi László szerepelt.

Kántor Péter Tóth Krisztinát követve megjegyezte, a művek nem igazán kapcsolódnak egymáshoz, olykor erős kontraszt volt a témák és a stílusok között. Azt hiszem, elmondhatom, ez sokunkban megfogalmazódott.

„Minden velünk és általunk történik” – hangzott el Kántor Péter felolvasásakor.

Ahogyan Standeisky Éva előadásából vagy Imre László visszaemlékezéseiből is láthattuk, a történelem során mindig megvolt a lehetőség a határok feszegetésére és átlépésére, a nyitottságra és különböző nézetek párhuzamos működtetésére. A konferencia tanulsága szerint ez a hozzáállás biztosíthatja egy folyóirat hosszútávú működését is.

Alföld70 – Konferencia az irodalmi folyóirat-kultúra tiszteletére, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2019. október 11.

A fotókat Szirák Sára készítette.

Nagy Zsófia

szerző: Nagy Zsófia
honlap e-mail
Nagy Zsófia 1997-ben született Vásárosnaményban, jelenleg a Debreceni Egyetem másodéves magyar-etika tanárszakos hallgatója. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg.

KULTprogramok

<< 2019. dec. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum