KULTer.hu - A demokrácia felzabál
115882
post-template-default,single,single-post,postid-115882,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A demokrácia felzabál

Esteve Soler: A demokrácia ellen

„Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” – ezek a klasszikus Vörösmarty-sorok jártak a fejemben, miközben a 2019. október 11-e és 20-a között a XIII. alkalommal megrendezett Nemzetiségi Színházi Kollokviumon a Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozatának előadását, A demokrácia ellen című produkciót néztem.

A darabot a kortárs katalán szerző, Esteve Soler műve ihlette. Soler a korábban megírt A haladás ellen illetve A szerelem ellen című műveit a nagyszebeni színház által feldolgozott A demokrácia ellennel fejlesztette trilógiává.

Az alkotás harmadik része az emberélet hét mitikus korszakára épít:

a szüleiket élve felfaló csecsemőktől a fiatalkor abszurd és agresszivitásba fulladó versengésén és önző párkapcsolatain át a még önzőbb szülői magatartáson keresztül az aggkori furcsaságokig láttatja, hogy mi történik velünk, ha a demokrácia intézménye nem más, mint egy komédia, amely borzalmas jelenségeivel pusztulásba fordítja a világot.

Az Alexandru Dabija rendezte darab két szempontból módosít ezen az alapötleten:

nem hét, csak hat stációt láttat (a hetediket, a kocsmában játszódó öregkort kihagyja, véleményem szerint azért, hogy jelezze: nincs még vége annak, ahogy a demokrácia felzabál és kifacsar, azaz nincs még itt az aggkora).

A Soler-mű „komédiáját” egy sötét humorú, Luis Buñuel rendezői képzelőerejét és Albert Boadella írói cinizmusát idéző abszurdba, sőt, aberrált abszurdba fordítja.

A rendező mindezt tehát hat, egyébként a tartalmukat illetően egymástól független, épp ezért az előadás ritmusát is sajnos itt-ott megtörő jelenetben tárja elénk. A kezdetben normálisnak látszó élethelyzeteket vagy a díszlet és a jelmez furcsaságával, vagy az arcul csapó szövegfolyammal egy hihetetlen, de ha jobban belegondolunk, igaz és lehetséges képbe fordítja, amin elvileg nevethetnénk is, de inkább sírhatnékunk támad a láttán.

Az arcul csapás az előadás meg-megtörő ritmusa ellenére minden jelenetben megtörténik,

s nyilván minden egyes nézőre másként hat: egyfelől azért, mert nem mindegy, hogy ki milyen családi konstellációban leledzik épp, ki mit él át a munkahelyén, vagy épp hogyan befolyásolja az egzisztenciális helyzetét az aktuális, demokratikusnak mondott választások kimenetele. Hiszen az emberi életkorokra építő jelenetek hol a család abszurd működésképtelenségére mutatnak rá, hol a munkahelyi hierarchia csúcsán lévők agresszív magatartását figurázzák ki, hol pedig a politika és a magánélet „összeszűrődésének” bizarr és félelmetes látleletét nyújtják. S talán azért, mert óhatatlanul mindenki vagy valakinek a gyerekeként, vagy leendő illetve már funkcionáló szülőként nézi az előadást,

a rendezés a családi összetartozás működésképtelenségét bemutató 1. és 6. jelenettel keretet ad a produkciónak.

Azt, hogy az 1. jelenet gyermeket váró házaspárja benne van a slamasztikában, a szokatlan díszletével már a kezdő kép jelzi: a férj és feleség pókhálóval körbefont, abba bezárt állapota minden, csak nem megnyugtató, mégis: párbeszédük kezdete a „demokráciának” szintén részét képező parkolási mizériáról egyelőre

eltereli a figyelmünket a rájuk váró fő veszélyről, a színen hatalmas pókként megjelenő gyermekük önzéséről,

aki annak ellenére, vagy talán épp azért, mert „puszta jelenléte bearanyozza a szülei életét, s őáltala határtalanul boldogok”, a családban elfoglalt különleges helyzetét kihasználva, „sárkányfog-veteményként” falja fel a számára feleslegessé vált szülőpárt. Aztán a zárójelenetben ennek inverzét lássuk.

A 18. életévét épp aznap betöltő Xavit a szülei teszik el láb alól, mert „hiba”, „kiábrándulás” és „haszontalan vicc”,

a demokráciában működő cégekre jellemző, létszámleépítésbe beletartozó, „nem kifizetődő eset”, akit muszáj végre likvidálni. Így a díszlet részeként jelen lévő születésnapi torta helyett itt a tizennyolc évig megtűrt, a minden családi számítást keresztülhúzó fiú válik a szülők számára „felzabálandó”, megsemmisítendő tárggyá.

S ha már létszámleépítés: a 3. jelenet szintén erre alapoz, amikor a céges hierarchiában magát nem kellően „menedzselő” személlyel galád módon végez a felettese, miközben, a halálra verése közben nem átallja közölni vele: „hidd el, nekem ez jobban fáj, mint neked”. De benne van ez a „demokratikus” eljárás, ez a létszámcsökkentés a 4. jelenetben is, ahol a választások kapcsán egy várost azért ürítenek ki, hogy vérfrissítés címén oda új embereket költöztetve minden megváltozzon a településen. Csakhogy a betelepítendők között ott van a telepítést szervezők egyikének exe is, hatalmas bonyodalmakat okozva a jelenlétével. S ha a fenti négy jelenet épp a családi, céges vagy politikai indíttatású „létszámleépítés”, „felzabálás” miatt egyértelműn összefügg egymással,

a 2. és az 5. jelenet ebből a szempontból sajnos kilóg a sorból.

A migránsválságra fókuszáló, egy arab nő esetét ecsetelő epizód, valamint a metafizikai kérdéseket feszegető „egyszer csak a hatos szám után nincsen semmi” tételmondatra koncentráló jelenet – bár ugyanúgy arcul csap –, úgy érzem, sehogy se tud szervülni a többi, tényleg a demokrácia visszásságait minden szinten elénk táró epizódokkal.

Ennek ellenére ez a kettő is – épp azért, mert nemcsak aberrált, de hihetetlenül logikusan aberrált – nagyon erős hatással van a nézőre.

Az már más kérdés, hogy dramaturgiailag nincs a helyén, vagy épp a trilógia A szerelem ellen című részéből készített előadás epizódjaként sokkal jobban működhetne. Azt azonban el kell ismerni, hogy ennek a produkciónak a részeként ez a két jelenet se csorbítja azt a vágyunkat, hogy az előadás láttán átgondoljuk: biztos, hogy ezeket a jelenségeket szeretnénk a továbbiakban is „demokrácia” címszó alatt meg- illetve átélni?

Esteve Soler: A demokrácia ellen. Rendezte: Alexandru Dabija. Játsszák: Daniel Plier, Johanna Adam, Ali Deac, Valentin Späth, Daniel Bucher, Boldizsár Emőke. A Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozatának előadása a XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós, 2019. október 19.

A fotókat Jakab Lóránt készítette.

Gyürky Katalin

szerző: Gyürky Katalin
honlap e-mail
Gyürky Katalin 1976-ban született, irodalomtörténész, műfordító. A Debreceni Egyetem magyar-történelem-orosz szakán végzett, Dosztojevszkij művészetéből szerzett doktori fokozatot. Kutatási területe a klasszikus és kortárs orosz próza, illetve más, szláv nyelvterületeken megjelent regényekkel is foglalkozik. Írásai és novellafordításai az Élet és Irodalom, az Új Könyvpiac, a Kalligram, a Jelenkor és az Irodalmi Szemle hasábjain jelennek meg.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum