KULTer.hu - Az elbeszélők kiléte nyomában
115995
post-template-default,single,single-post,postid-115995,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az elbeszélők kiléte nyomában

Závada Pál: Hajó a ködben

Weiss Manfréd, a XX. század eleji iparmágnás örököseinek II. világháború előtti és alatti személyes drámája adja Závada Pál legújabb történelmi regényének központi témáját. A dráma hátterében egy identitásbeli diszharmónia áll: a cselekmény idején már halott alapító atya birodalmának örökösei jogilag a zsidótörvények érintettjei.

Azonban, ahogy azt megtudjuk a kiterjedt Weiss-klán üzelmeinek és viszonyainak hosszas expozíciója során (az első száz oldal alatt érdemes családfát rajzolni gondolatban vagy akár papíron), a sógorok, azaz a három báró – Chorin Ferenc, Kohner Artúr és Kornfeld Móric – kiváló személyes és üzleti kapcsolatot ápol Horthyval és annak minisztereivel, az általuk vezetett családi konszern pedig a német és a magyar hadigépezet elkötelezett beszállítója. Tehát gazdagok, befolyásosak, ráadásul a legtöbben már régen kikeresztelkedtek, így nincs mitől félniük – az antiszemita retorika meg csak kínos politikai manőver, biztosítják Chorint két szivar között a németbarát kormány mindenkori tagjai, mielőtt kikérik tanácsát gazdasági ügyekben.

Kivételezettségük tudatában az örökösök a front közeledtével sem hajlandóak ingóságaikat és hazájukat hátrahagyva külföldre menekülni.

Ám mindez váratlan fordulatot vesz a sikertelen kiugrási kísérletet követő német megszállás kezdetén, amikor is a család prominens tagjait – Kohner kivételével, aki időben elrejtőzik – elfogják, kivallatják, majd munkatáborokba deportálják. Egy opportunista SS-tiszt aztán mindenkit hazajuttat, és üzletet ajánl: megszervezi a teljes rokonság kimenekítését magyarországi gyártelepeikről való lemondásuk fejében. A morális dilemma egyértelmű: az üzlet elfogadása pusztán a túlélésre való ösztönös törekvés, és így mindenfajta vádaskodáson felül áll (mint ahogy azt az izraeli bíróság kimondta a hasonló cipőben járó Kasztner kapcsán), vagy pedig kollaboráció, és ha az, elkezdődött-e már jóval korábban?

Az elbeszélés elsősorban többes szám első személyű („később is sokszor emlékeztettük egymást” [43.], „miután átvészeltük a rebelliókat” [44.] stb.), a család egészét képviselni hivatott „kórus”, de ezt gyakran egyes szám első személyű elbeszélők váltják fel, név szerint Kohner, felesége, Weiss Helén vagy szeretője, Valériusz Lola. Viszont a mi- és énelbeszélők közti folytonos oszcilláció gyakori időbeli ugrásokkal fűszerezve összességében több problémát eredményez. Először is

a váltások következtében rendszerint jó pár mondatot kell haladnunk, mire kiderül, ki beszél éppen.

Ha valamelyik énelbeszélő többes számot használva szólal meg, egyből elkülöníthetetlenné válik a kórus hangjától. Egy teljesen véletlenszerűen választott példán bemutatva: „Életviteli gépezetünket –” (eddig a kórus, ugye?) „amelyet személytelenné téve misztifikálhatok persze –” (mégse, akkor ki ez?) „végső soron azért mégiscsak anyósom, Elza dirigálta” (aha, szóval Lola – ezért kellett az a családfa) (63.). Úgy kezdeni minden egyes fejezetet, hogy nem tudjuk, ki fogja azt narrálni, elfogadható, de meghatározatlan ideig így is folytatni hosszútávon rendkívül bosszantó. Az ember egyedül annyit tehet, hogy becketti pozíciót vesz fel („Mit számít ki beszél. Mondta valaki.”), és ezzel a szemlélettel a regény világa kifejezetten immerzívnek bizonyul.

Az elbeszélőtípusok grammatikai közelségénél komolyabb probléma azok narratív közelsége.

A különböző elbeszélői szempontok szembeállításának lényege, hogy több oldalról lássuk ugyanazt a problémát, ugyanakkor legyen egy kívülálló, mindentudó narrátor, aki azért viszonylag objektív történetmesélésre képes. De a kórus korántsem kívülálló, úgymond az énelbeszélők szintjén van, hiszen ugyanazon világ, sőt, ugyanazon család részei. Ezen ellentmondásos jelenlétük a cselekmény világában számos releváns kérdést von maga után. Ha a család tagjai, hogyhogy nem találkozunk velük mint megnevezett karakterekkel, legalább említés szintjén? Honnan értesültek a történtekről? Megbízhatóak-e egyáltalán? A többes szám első személyű elbeszélő szükségszerűen nem lehet az egyes szám első személyű elbeszélők valódi ellenpontja. Melhardt Gergő kritikájában felveti a szóhasználat problémáját is: miért nevezné a családtagok ezen kórusa Chorin Ferencet „Chorin báró”-nak és nem „Feri”-nek, ha egyszer személyes ismerősük? Erre talán magyarázatot adhat a mielbeszélő szándéka, ami mégiscsak az olvasók számára befogadható módon történő prezentálás, nem a szűk körben történő felidézés, de a kérdés jól mutatja, hogy a narráció gyakran nem tűnik jól átgondoltnak. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy

kétségkívül a legjobb jelenet Chorin és Becher tárgyalása előbbi megszállt dolgozószobájában, hiszen ez Závada Az utolsó üzlet címmel bemutatott drámájából lett egyenesen átemelve, ahol nyilván nincs narrátor.

A regénybeli jelenetből is pont azok az elbeszélők hiányoznak, akik részei a cselekmény világának, hiszen a kórus itt csak egy hétköznapi egyes szám harmadik személyű, kívülálló narrátorként funkcionál.

Visszatérve a karakterekhez, bár a három énelbeszélői alak fiktív mivolta nem érzékelhető kizárólag a regény szövegéből, ez nem mondható el a közéjük rajzolt szerelmi háromszögről, ami a látszólag kötelező melodramatikus dimenzión kívül nem sokat tesz hozzá a történetvezetés drámaiságához. Elsősorban talán azért, mert látszólag egyik oldalról sincs szó mély érzelmekről. Hasonlóan primitív funkciót tölt be Weiss Judit karaktere, akiről a betegápolási hobbijától kezdve a valamiért egyáltalán nem megrázó öngyilkosságáig újra és újra hangsúlyozódik, hogy ő a család lelkiismerete, a morális ködkürt, de mindössze ennyi. Bár ez nem feltétlenül kell, hogy elvárás legyen a regény kapcsán, de karakterfejlődésről sem beszélhetünk.

Az utolsó összcsaládi megbeszélésen mindenki ugyanazt a véleményt képviseli, mint a legelsőn, legfeljebb a hangnem változik:

Helén rémüldözik, Mauthner Elza anyagiaskodik, Chorin pragmatikusan törtetve próbálja tető alá hozni az üzletet, Weiss Judit pedig különböző megfogalmazásokban annyit tesz hozzá, hogy szégyelleniük kellene magukat, de a kritika rendszerint lepereg rokonairól. Egyedül Kohner tesz bármi meglepőt a regény végén, de ő is csak azért, mert az üzlet körülményei szerencsétlen döntéskényszerbe hozták. Végül a szerződés aláírását követően a többiekből korábban teljesen hiányzó önreflexió rögtönzött Ady- és Biblia-felolvasások formájában tör felszínre, de látszólag ez is inkább a címben megjelenő metafora explicit kifejtésének céljából, mintsem saját akaratukból történik.

Závada Pál: Hajó a ködben, Magvető, Budapest, 2019.

A borítófotót Neményi Márton készítette.

Imre Lukács

szerző: Imre Lukács
honlap e-mail
Imre Lukács 1996-ban született Budapesten. Az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolába járt, ahol 2015-ben végzett. 2019-ben alapszakos diplomát szerzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, esztétika szakirányon. Szakdolgozatát Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihály című regényének kortárs adaptációiról írta. Jelenleg ugyanitt mesterszakos tanulmányait végzi.

KULTprogramok

<< 2019. dec. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum