KULTer.hu - Az örvény visszanéz rád
115709
post-template-default,single,single-post,postid-115709,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Az örvény visszanéz rád

A világítótorony (The Lighthouse)

Robert Eggers második rendezésével úgy tud 2019-ben újszerű és vakítóan egyedi hangon megszólalni, hogy nem csinál mást, mint százéves, rég elfeledett formai és narratív hagyományokat mos felszínre. A világítótorony mégsem egyszerű blöff vagy bravúrkodó hommage, hanem egy zaklatott vonalvezetésű, de a végletekig átgondolt megőrülésmese.

Eggers már a nyitószekvenciával egyértelműsíti, hogy itt most egy kétórás, szemet gyönyörködtető pokoljárásról lesz szó, de legjobb esetben is a purgatóriumba bukunk alá. Egy morózus páros száll partra az Isten háta mögötti apró szigeten, hogy négy héten keresztül felügyeljék az ottani világítótornyot.

Willem Dafoe és Robert Pattinson tengersótól kikezdett jellemét és szikár alakját olyan balsejtelem és némaság lengi körül, mint a ködlepte, szénfekete sziklákat.

Eggers előző filmje, A boszorkány alaphelyzetét hasznosítja újra, így a száműzetés, az izoláltság motívumára épül A világítótorony is. 2015-ös horrorja egy, a 17. századi folklórba ágyazott bigott család történetét mesélte el. Amit ott a mitikus, népmesei erdő testesített meg, ezúttal a szigetet ostromló túlvilági óceánként van jelen. Ugyanakkor A boszorkány mind műfaji, mind narratív szempontból sokkal konkrétabb. Egyértelmű képet fest a puritán életmód és az okkult, misztikus hitvilág közötti átjárhatóságról, magyarán a gonosz tényleg létezik, az őrületet pedig a vakbuzgó keresztény hit ugyanúgy táplálja, mint a Sátán. Ezzel szemben

A világítótorony elmossa a határokat tündérmese, pszichózis, valamint hallucináció között.

Ezt az elmosást szó szerint kell érteni, ugyanis a rendező expresszionista fényhasználata tökéletesen töröl minden tónuskülönbséget karakterei, illetve az őket fojtogató tér és textúrák között. Már az a természetfeletti sötétség is bravúros volt, amivel Eggers A boszorkány erdejét lefestette.

Az új film ugyanakkor teljes egészében a fény-árnyék viszonyokat tematizálja mind narratív, mind stilisztikai eszközökkel.

Itt domborodik ki igazán A világítótorony technikai paramétereinek szerepe, azaz a 35 mm-es celluloid, az 1,19:1-es képarány és a monokróm kép koncepciózus használata. Eggers ezzel a szerzői döntéssel visszanyúl egészen Murnau és Lang megoldásaihoz. A német expresszionizmus tér-, árnyék- és díszlethasználata organikus egységben tükrözte a karakterek földöntúli, blaszfém jellegét és önmagukon túlnyúló tébolyát, jelezve, hogy az őrületnek nincsenek határai. Eggers hasonlóan bánik saját szereplőivel. Dafoe és Pattinson magányba burkolt, barázdált arca és sötét tekintete ugyanabból a túlvilági titkokat hordozó anyagból és feketeségből van összegyúrva, mint az eső áztatta, part menti sziklák és a dühödt óceán.

Amikor Dafoe őrjöngve-szónokolva elátkozza beosztottját, nem pusztán Neptunuszt idézi, hanem átlényegül, konkrétan megtestesíti a haragvó istent.

Hangsúlyos kontraszt leginkább az éjjel és a nappal váltakozása során tapasztalható. A vakító, éles fény újra és újra váratlanul berobban a néző arcába.

Eggers ezzel fokozza a körkörösség, az időnkívüliség érzetét, amit egyedül a ködkürt természetfelettinek ható zúgása tagol.

Ha a szokatlan keretezés használata nem lenne elég klausztrofób, Eggers az árnyékokat megnyújtva még inkább rázárja a teret megborult hőseire, így lehetetlen megmondani, hogy ők gyökereznek a misztikus sötétségben, vagy az nő ki belőlük. Ezzel a kompozíciós eljárással a rendező abszolút a szimbolikus értelmezhetőség felé tolja a filmet. A felszínen persze a két férfi gyanakvással, unalommal és megaláztatással terhes hétköznapjait és az ebből kibomló lassú őrületet látjuk.

Kettejük alá-fölérendeltségi viszonya a világítótorony lassú rothadásával viszont egyre inkább átalakul.

A két karakter identitása elbizonytalanodik, múltjuk mocskos szennyvize csorog a ciszternából, és már abban sem lehetünk biztosak, hogy ki hallucinálja a másikat. Azonban ezt a szokványosnak mondható thriller dramaturgiát Eggers kérlelhetetlenül a formai megvalósítás alá rendeli. Ez persze nem felszínességet jelent. Ahogy a vizuális koncepció a kontrasztokra, illetve azok hiányára épül, Eggers a történet szétaprózódó, megfejthetetlen külső rétege alatt

olyan zsigeri elfojtásokról beszél, mint a kontrollálhatatlan, visszataszító testiségtől és a bizarr szexualitástól való ősi félelmeink.

Cselekményszinten a világítótorony alsóbb részeit ekkor lepi el az ürülék, a gyomorforgató bűz és a különböző testnedvek. Ezt ellensúlyozza a torony fénye, amitől Dafoe kategorikusan eltiltja Pattinson figuráját.

Ha valamiről expliciten szól a film, az a felszínre hozás, az újra és újra partra sodort ezer éves tabuk és traumák előli menekülés. Ezért egy nagyon erős vertikális mozgás határozza meg a filmet, mind szimbolikus, mind narratív, mind pedig vizuális értelemen.

Eggers túlnyomórészt statikus közelikkel, félközelikkel és alsó gépállással ragadja meg a végtelen, pokolbeli időzést, azt az alantas létezést, amiben a két toronyőr tengődik,

és ahonnan a felsőbb szférák éteri fénye felé törnek. A fény egyrészt nyilvánvalóan rezonál Prométheusz mítoszával, ugyanakkor tágabb értelemben jelzi, hogy a 20-as, 30-as évek klasszikus, patinás kiállású filmjei mellett A világítótorony aprólékos motívumkészlete révén jóval mélyebben – a tengerészmondák, -babonák, a népi hiedelmek és a miszticizmus szintjén – vetett horgonyt.

Emellett a film számos narratív és szimbolikus mozzanatot megidéz korábbi remekművekből.

Ilyen Jack Torrance megtébolyodása a Ragyogásban, de a torony alján zakatoló kazán is a Metropolis Molochjának ritmusára jár. Több fórumon is előkerült Tarr Béla neve, ami nyilván számunkra kedves párhuzam, viszont jóval kevéssé indokolt. Tarrnál az idő, az enyészet és rothadás állandósága hasonlóan beleíródik a karaktereket körülvevő térbe, de mentes a mitologikus áthallásoktól, ugyanúgy, ahogy fényhasználata, kamerakezelése és a textúrákhoz való viszonya sem egyeztethető össze Eggers jóval tömörebben fogalmazó, szimbolista technikájával.

A mély, tompa búgásokkal és a zajszerű, nyugtalan futamokkal telepakolt hangkulisszának oroszlánrész jut a késsel vágható atmoszféra megteremtésében. Dafoe és Pattinson szuggesztív, egymáshoz képest meglepően egyenértékű alakítása nemkülönben.

Dafoe öreg tengeri medvéjét nem lehet holmi Oscar-díjban mérni, de Pattinsonban sem akármilyen színész tért magához.

Némileg túlzás, de a film végeredményben talán még a Gesamtkunstwerk fogalmát is elbírja. Eggers munkája sablonosnak tűnő, de semmiképp sem jelentéktelen sztorija mellett olyan színészekkel, összetett motívumokkal, zenével, mitológiával és avíttnak látszó, de élő-lélegző filmnyelvi hagyományokkal dolgozik, amelyeknek köszönhetően A világítótorony nem más, mint szó szoros értelmében vett látványfilm.

A világítótorony (The Lighthouse), 2019. Rendezte: Robert Eggers, Írta: Max Eggers, Robert Eggers. Szereplők: Willem Dafoe, Robert Pattinson. Forgalmazó: UIP-Duna Film.

Berényi Csaba

szerző: Berényi Csaba
honlap e-mail
Berényi Csaba 1990-ben Makón született, szabadúszó újságíró, a SzegedMa szerkesztőségben dolgozott gyakornokként, a gonzó műfaj ködös képzeletű igehirdetője, valamint költő. Cikkeit ez idáig az Alternatíva, a KULTer.hu, a GonzoPress, a SzegedMa és a Prae.hu közölte, ezen kívül szépirodalmi szövegei nyomtatásban a Szkholion, az Apokrif és a FÉL lapjain jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2019. dec. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum