KULTer.hu - Istenek orgiája a születő jelenben
116272
post-template-default,single,single-post,postid-116272,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Istenek orgiája a születő jelenben

Duda Éva Társulat: Wonderland

Egy futurisztikus csatatér közepén ülök, ahol az elit csapat éteri energiákat mozgatva harcol, majd nemsokára a természet gyermekei indusztriális technóra origáznak, hogy előkészítsék a terepet az őrjöngéssé fajuló busójárás számára. És itt még szó sem volt az öntudatra ébredő természetről, vagy a férfiak uralta civilizáció megszületéséről. Duda Éva elvitt Wonderlandbe, és lerakott elém egy tükröt. Azóta is magammal szemben ülök.

Egy korábbi előadásuk fotózásán, még valamikor októberben találkoztam Czveiber Barbarával, aki a Duda Éva Társulatban többek közt a produkciós vezetői feladatokért felel. Korábban látta a slam poetry esteken készült fotóimat, beszélgetni kezdtünk, és

elhívott a Wonderland november 3-i fotóspróbájára.

Örömmel fogadtam a meghívást, aztán eljött a vasárnap este. Előző nap hajnalig foglalkoztam két friss fotóm utómunkájával. Mivel így csak néhány órát aludtam, erőfeszítésre és akaraterőre volt szükség, hogy vasárnap este kilenckor alvás helyett a Trafóban várjam fényképezőgéppel a kezemben az előadás kezdetét. De egyrészt megígértem, hogy ott leszek, másrészt az elmúlt évek kitartó meditáció- és jógagyakorlatának köszönhetően meghallottam az intuíciómat, ahogyan óvatosan, lábujjhegyen settenkedve a fülembe üvölti: „Fiam, szedd össze magad, és húzzál el szépen arra a fotóspróbára!”

Csodaország a budapesti őszben

Snitt, helyet foglal, fényképező a kézben, nézőtér lekapcs, fények fel, a teret a kék szín uralja. A táncosok belépnek, előadás kezdődik, fényképező a szemhez. A következő tudatos pillanatom, hogy

egy sci-fi novella csatajelenetében veszek részt, és az összes létező érzékszervemmel fogadom be az audiovizuális élményt.

Igaz, hogy a jelenet egy másik téridőben zajlik, mégis valóságos, és elhiszem, hogy ez valahol történik/történt/történni fog. Jelenleg emberfelettinek gondolt, de abban a valóságban teljesen természetes képességekkel rendelkező, szuperhősszerű harcosok vívják látványos csatájukat.

A kolosszális jelenet után a győztesek felvonulnak, majd fényváltás, és egy szürreális páros formáció elmeséli, hogy a látszólagos győzelemért komoly árat fizetett az emberiség.

A szabad értelmezés megadja a lehetőségét a teljes pusztulás utáni, lassú, kínlódós újrakezdésnek, vagy éppen kvázi egy pusztuló, romba dőlt civilizáció szimbólumának is. És itt még szinte éppen, hogy csak elkezdték.

A fények sárgára változtak, és egy ártatlan, édenkertbe illő csoport a madárcsicsergésben örül a létezésnek. Aztán ezek a gyönyörű lények a létezésen túl egymásnak is elkezdenek örülni, élve a lehetőséggel, miszerint a fizikai lét lehetőséget biztosít a test gyönyörének megtapasztalására. Ahogy egy középtónusokban gazdag fotográfiában, itt is óvatos az átmenet, ahogy az egymásba csúszó másodpercek lassan felfedik az ösztönént. Az egység megtapasztalására irányuló kölcsönös kapcsolódás vad, animális orgiává fajul, ahol

a felszínre robbanó szeparáltság hatására elsődlegessé váló „én” használati tárggyá silányítja a másik személyt.

Az addig idilli atmoszférát biztosító háttérhangok közben indusztriális négynegyeddé válnak: érzem, ahogy ébred bennem valami, ami tombolni akar, aki be szeretne lépni a LARM kapuján, és egy éjszakán keresztül technóra tombolni öntudatlanul, ledarálni mindent, ami a mentális testből a fizikai test mélyrétegeibe rakódott. Mindez annak hatására, hogy

a színpadon zseniálisan jelenítik meg a látszólagos szeretet maszkját felöltő szintetikus eksztázis különböző állapotait.

Egy pillanatra kiránt a jelenből egy emlék, miszerint a tragikus véget érő jelenet az előbb még egy fénylő, szeretetben és egységben létező csoport képét mutatta. Itt vettem egy mély levegőt, és kezdtem igazán komolyan venni a tapasztalást: színpad, táncosok, koreográfia, fények és hangok összessége helyett egy élő organizmust érzékeltem, amely előttem lélegzik, az érzékszerveimmel felfoghatóan alakul, és minden történés a jelenben zajlik.

Mindezt azért, hogy a piros szín által reprezentálásra kerülő harmadik rész egy az egyben visszadobjon először csak nézői szerepbe, majd kézen fogjon, és a jelenet célját elérve leültessen a görbe tükör elé. Busójárás maszkjában busóskodik négy táncos, akik a maszkjuktól megválva kissé esetlenül, sztereotipikus, néptáncszerű elemekkel operálnak. Megjelenik négy lány gyönyörű fejdíszben, majd kissé komolytalanul billegni kezdenek.

Ahogy telnek a percek, kialakul egy koreográfia, itt már legalább társastáncot látunk, ha nem is túl bonyolult megfejtésekkel.

Várok, várok, és a türelmetlenség tüneteit kezdem felfedezni magamon. Már éppen sóhajtanék egyet, hogy az előző két zseniális trip után miért kapom most ezt, egyszer csak elszabadul a pokol. Az eddigi békés közeg gyűlölködő, kirekesztő csürhévé válik, amint szembesül az általa nem elfogadott nemi identitás, a homoszexualitás megjelenésével. A szereplők magukon áteresztve jelenítik meg a bármiféle másságtól való félelmet, amelyre a politikai érdek rátolt egy nemzeti öntudatnak álcázott ideológiát, kihasználva az emberi butaság, tájékozatlanság, manipulálhatóság jelenségeit, felerősítve a kirekesztés és gyűlölet destruktivitását. Ezen a ponton, először a darab során, felmerült a kérdés bennem:

vajon szerencsés-e a népi hagyományokat eszközül használni a manipulatív politikai közeg hatására felerősödött emberi butaság és szűklátókörűség bemutatására?

És ezzel egyenesen belesétáltam a zseniálisan megtervezett, görbetükrökkel teli szobába, ahol nem egy objektív narratíva, hanem a saját nézőpontom tekintett vissza rám, saját valóságom válaszolt, bár erről ekkor még nem tudtam.

Az egy pillanatra megjelenő zöld fények békét, nyugalmat, harmóniát teremtenek a színpadon. Azonnal egy másik frekvencián kezdek működni: a két táncos mozgásának hatására átélem, ahogy a definiálatlan létezés önmagának az anyagon keresztüli megtapasztalása mellett dönt, és ehhez a növényi energiák organikus valóságát választja eszközül, mégpedig a fényképezőgépem keresőjén át.

A látvány hatására elfogott egy különös érzés, amit korábban legtöbbször meditatív állapotban éreztem. „Tökéletes.”

Maga a tökéletesség fedte fel magát abban az egy pillanatban. Apró halál volt ez számomra. Megszűnés, feloldódás, egységlét. Egy screenshot a valóság képernyőjéről, amelyet magammal vihetek, és bármikor felidézhetem, ha éppen vihar tombol a csend körül.

A szürreális lezárást a fekete szín inspirálta.

A számomra írt mesében az a rész a patriarchális civilizáció megjelenéséről szól, amikor az erő, a hódítás, a vadászat, a maszkulin attribútumok érvényesülnek. Talán ennél a résznél tudtam egyedül – akár minimális szinten is – előadásként tekinteni a látottakra. Gaál Júlia hatalmas szólóval kezd: nagyon jó, hogy egy nő jeleníti meg a férfias, erőt sugárzó szerepet. Kidolgozott mozgás, pontos koreográfia jellemezte a szólót. A darab során talán ennél a résznél nyilvánul meg leginkább a humor.

Néhány, szinte már játékos mozzanat, gesztus szolgál a feszültség oldására. A csoportos koreográfia itt is elhozza a fordulópontot.

Végül Bacsó Gabi teszi fel az egyébként is hatalmas i-re az Univerzumokkal odébbról is szabad szemmel kivehető pontot: a fejezetet lezáró szólója az egész darab méltó fináléja. Nyers, őszinte, mégis tűpontos, kifinomult mozdulatainál felbomlik, és azonnal újjáépül a test-lélek-szellem egyháromsága.

Megszilárdított testtartásokat vált az organikus, ösztönből táplálkozó mozdulatsor,

pulzálva, lüktetve, megnyilvánítva magát a mozgásban lévő életet, a létezés dinamikáját. „Ki az az én?” teszi fel magában a kérdést a szellem, hogy a testen keresztül válaszoljon rá a lélek. Születés volt, egyben halál is: önmagába forduló idő, befelé táguló univerzum, bezáruló zen kör. Fények le.

Ember és ember és ember

Így történt, hogy egy rutinnak számító fotóspróba fordulópontot jelentő élménnyé vált. Eldöntöttem, hogy kedden újra megnézem a darabot. A keddi nap ünneplésre is okot adott.

Az előadást az idén tízéves Duda Éva Társulat jubileumi ünnepségének részeként mutatták be.

A sokszori vastaps után a darab végén Duda Éva a táncosok közé sétált, és látszott, hogy szívből megköszöni mindenkinek, aki részt vett a darab elkészítésében és a társulat tízéves munkájában, alkotótársaknak, produkciós kollégáknak.

Este hattól mozgásszeánsz, héttől szakmai beszélgetés várta az érdeklődőket, és nyolc óra után kezdődött az előadás,

majd egy negyvenperces dokumentumfilmet mutattak be a társulat tíz évéről. Szeretettel figyeltem a legérdekesebb pillanatokat összefoglaló backstage filmet. Örültem, hogy lehetőségem van megismerni az alkotókat egy személyesebb perspektívából. A filmben a társulat vezetője megfogalmazta, hogy a művésznek és a művészetnek feladata a társadalmi szerepvállalás. Ezt kívánta hangsúlyozni a Wonderland című darabbal is, amelynek nyílt és kimondott

tétje a felszín alatt megbúvó értéktelenség, a káros társadalmi beidegződések, a természettől való elidegenedés jelenségeire történő figyelemfelhívás.

A film után eldöntöttem: ha már ilyen nyíltan megjelenik az ember az alkotóval együtt, akkor felteszem Duda Évának a darabbal kapcsolatos kérdéseimet, szigorúan magánemberként, befogadóként. Pár percet beszélgettünk, amikor rákérdeztem, hogy vajon szerencsés-e a piros térben megjelenő népi motívumokat az emberi gyarlóság és a jelenleg nagyon veszélyesen használt, nemzeti öntudatba burkolt gyűlöletet megnyilvánító eszközeként szerepeltetni. Válasza új megvilágításba helyezte a befogadást:

„Ez nem volt benne a darabban. Mindenki azt látja bele, amit szeretne. Mi azt mutatjuk meg, hogyan jelenik meg a kirekesztés, hogyan válik a békés közeg őrjöngő tömeggé. A többi a befogadón múlik.”

Itt jöttem rá, hogy az adott rész mennyire hatásos, mennyire sikeresen végzi a feladatát: nekem, Bokor Krisztiánnak megmutatta, hogy bennem milyen kérdések merülnek fel, hogy bennem mit piszkál meg az adott helyzet, hogy én hogyan kezelem ezt a rendkívül súlyos társadalmi jelenséget. Újabb lépés az önismeret felé.

Mivel nem vagyok tánckritikus, ezért a tapasztalataimat eleve nem értékelő kritikaként, hanem szubjektív beszámolóként mondanám el. A táncosok közül a két szólón kívül azért nem is emeltem ki senkit, mert nem táncosokat vagy előadást láttam:

a szereplőkön keresztül megnyilvánuló energiák áramlását tapasztaltam meg, érzések, helyzetek és világok jöttek létre rajtuk keresztül.

Azt hiszem, hogy Duda Éva ebben a darabban a saját művészetén keresztül kívánta megnyilvánítani az élhetőbb világ létrehozására irányuló üzenetét. Az alkotás kommunikációs csatorna, amely a művészet nyelvét használja. A darab vizuális világa erős fotográfiai inspirációként szolgál, energiával tölt fel, és motivál, hogy az elmúlt hónapok regenerálódása után újra elkezdjek alkotni, körüljárva a saját ars poeticámat, művészethez való hozzáállásomat. Ahogy iamyank mondta egyszer egy interjúban:

ha már nagyon be vagy szűkülve, és nincs inspirációd, érdemes elgondolkozni, hogy a bezárkózottság mellett értek-e inspiráló ingerek a külvilágból.

Többet közt erre is emlékeztet engem újra Duda Éva, a Wonderland, a kortárs tánc. Kíváncsian várva a folytatást, hálával kívánok nekik további jó alkotást, és még sokszor tízéves sikeres működést!

Duda Éva Társulat: Wonderland, Trafó Kortárs Művészetek Háza, Budapest, 2019. november 3. és 5.

A fotókat a szerző készítette.

Bokor Krisztián

szerző: Bokor Krisztián
honlap e-mail
Bokor Krisztián 1988-ban született Budapesten. Jelenleg Dél-Pesten él és alkot, kedveli a vizuális művészeteket, és határozottan kerüli az öndefiniálást. Korábban rendszeresen fellépett slam poetry rendezvényeken, ma inkább versek formájában műveli a szövegalkotást. Ébren töltött óráinak jelentős részét fényképezőjével a kezében tölti.

KULTprogramok

<< 2019. dec. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum