KULTer.hu - Mi kellünk hozzá, a slammerek és a közönség
116005
post-template-default,single,single-post,postid-116005,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mi kellünk hozzá, a slammerek és a közönség

VIII. Országos Slam Poetry Bajnokság Döntő

Hosszú sor a Trafó bejáratánál, a tömegben állók üdvözlik egymást, laza, baráti hangulatban telik a várakozás. Hogy is lehetne másképp, hiszen újra ősz, újra telt házas Országos Slam Poetry Bajnokság a Trafóban. Nyolcadik alkalommal.

Ilyenkor mindig eszembe jut, amikor nyolc évvel ezelőtt a Mika Tivadar mulató pincéjében tízen-tizenöten összegyűltünk, és elmondtuk egymásnak az otthon megírt szövegeinket. Teljesen egyéni karakterek álltak a mikrofon mögött, szinte alig akadt két egyforma tematikájú szöveg. Szinte ártatlan naivitással, egyszerű őszinteséggel megírt darabok voltak. Mivel az itthoni slam kezdetén jártunk ekkor, nem volt egy kialakult stílus, irányvonal, sokkal inkább a kreativitás, az egyéni beszédmód jellemezte az estéket, semmint az aktuálpolitika, vagy egy-egy, a média által felkapott, közbeszéd tárgyát képező aktualitás, amelyet néhány nap, hét, hónap múlva feledtet a következő gumicsont.

Azóta a műfaj profivá vált: már két alkalommal is részt vehettünk többnapos slam poetry tábor eseményein,

az SPB egy darabig Slam School néven működtetett workshopsorozatot, számos vidéki nagyváros tart telt házas havi klubokat, a Földalatti slam pedig az Index.hu-t is megjárta a klímatudatosság tematikájú estjének köszönhetően. Ezzel együtt kialakult a slam mint műfaj: ma már sokkal jellemzőbb az eredeti szemléletmódhoz képest fordítva megülni a lovat:

ahelyett, hogy a slam poetry platformként funkcionálna az egyébként is megírt szöveg elmondására, a slam estek a szövegírás apropóivá váltak.

Az előadók gyakran érezhetően slamet írnak. A jelenséget semmiképpen sem vetném alá értékítéletnek, azonban érdemes megfigyelni a két megközelítést, melyek érezhetően megkülönböztetik a honi slam hajnalán megvalósult és a jelenben zajló előadásokat.

Az országos bajnokságot minden esetben egy háromnapos válogató előzi meg, általában ősz elején. Hat csoportból kerültek be a legjobbak, illetve az erdélyi bajnok Demeter Ferenc, valamint a tavalyi győztes mérte össze tudását, kreativitását, előadói képességeit.

A vizuális atmoszférát szokás szerint a Kiégő Izzók fényművészei biztosították, a szünetekben pedig az Amoeba zenészei által keltek életre zseniális beatek.

A megszokottól eltérően idén először kvázi véletlen úgy alakult, hogy csak egy hoszt vezette az estét. Pion István rutinos színpadi jelenlétének köszönhetően elbírt a feladattal, azonban a korábbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy egy ilyen gálajellegű, ráadásul telt házas est igényli a két konferanszié közötti interakciókat. A szakmai zsűri tagjai Miklós Melánia dramaturg és a Trafó sajtós munkatársa, Simon Márton költő, slammer, valamint a zsűri elnöke, Babiczky Tibor költő-szerkesztő. Melléjük választottak két önként jelentkezőt a közönség tagjai közül.

Az estet két  „áldozati bárány” előadása nyitotta, őket versenyen kívül pontozta a zsűri, amolyan bemelegítésképp.

A versenyzők sorrendjét idén a rendezvény előtt néhány órával előre kihúzták, így már legalább azon nem kellett izgulni, hogy ki milyen sorrendben lép színpadra.

Az este első felében több szó esett a médiában jelenleg végre kellő figyelmet kapó témáról, a klímatudatosságról.

Az első meglepetést Pinthér Anna előadása okozta, aki a közönségnek háttal, a zenei hangok rendszerének segítségével építette fel a szövegét. Kreatív, ügyes megoldás, ritmusos, jó szöveg, kiváló előadásban. Slam esteken általános, és tulajdonképpen érthető jelenség, hogy a vége felé általában magasabbak a pontszámok, hiszen a zsűrinek van lehetősége egymáshoz is viszonyítani az előadásokat. Sajnálom, hogy Anna előadását második performanszként láthattuk, kíváncsi lettem volna, hogy a zsűri hogyan értékel egy ilyen típusú előadást az est vége felé.

A következő meglepetést Hegyi B. Anna okozta:

aktualitások, felkapott témák, biztos kártyák helyett mélyre ment, és előadásában a belső hangot személyesítette meg. Azt a belső hangot, amelyet napjainkban elnyom az információs zaj, a folyamatos érvényesülési kényszer, a reggelire felvett maszkok tömkelege. A belső hang, aki általam értelmezve a valódi én. A lélek hangja, amely megnyilvánulhat a meditáció csendjében, vagy egy olyan pillanatban, ahol teljes mértékben jelen vagyunk. Anna tényleg megszemélyesítette ezt a hangot. Jelenlétével, egyes szám első személyű beszédmódjával a saját belső hang szólalt meg azok számára, akik nyitott szívvel hallgatták. Üdvözölném, ha több ilyen előadást láthatnánk slam esteken.

Mészáros Péter korábbi, és Molnár Péter, a fellépése idején aktuális bajnok szintén számos szereplést tudhatnak maguk mögött, így magabiztos, felkészült előadással léptek színpadra.

A szünet után először Galló Bence előadása következett. Ő az, aki szinte minden alkalommal végtelenül őszinte, önazonos, már-már meztelenségig transzparens performanszot produkál. Személyes véleményem, hogy ezzel a fajta nyíltsággal ötvözött, mégis professzionális, magabiztos színpadi jelenlét és előadásmód sokkal előkelőbb helyet érdemelne a szcénán belül, mivel manír, műviesség és erőltetés nélkül vált ki komoly hatást (legalábbis belőlem).

Majd egy, az előadásában közöltek szerint egészen átlagos fellépő következik: Sárközi Richárd. Ő az, aki rendszeresen szép csendben felsétál a színpadra, és az előbb említett Galló Bencéhez hasonlóan, csak talán még három lapáttal több természetességgel pakol egy akkora előadást, hogy a közönség utána egy hétig tapsol és kiabál. Sárközi szövegei úgy önreflexívek, hogy nem az ego jelenik meg benne, nem magán az előadón van a hangsúly. A szövegeibe ülteti át saját sorsát.

Ahogy hallgatom, elhiszem, hogy ez az ő életéről, lényéről szól az egész, nem pedig arról az álarcról, amit oly sokszor képesek vagyunk magunkra venni bizonyos helyzetekben,

és ami mögött már gyakran észre sem venni a levegő után kapkodó lelket. Az előadás az átlagosságról szól, rendkívül frappáns hasonlatokkal, kiváló nyelvi elemekkel strukturálva a szöveget. Élveztem, rendkívül élveztem.

Szintén a második körben lépett fel az est egyik továbbjutója, Gömöri Eszter. Ő az a lány, aki ha elkezd beszélni a színpadon, már tudom, hogy három perc garantált sírva nevetés, nevetve sírás, a szó legjobb értelmében vett szórakozás vár rám. Hálám neki, hogy bejutott a döntőbe, és a második körben még egyszer hallhattam. A mostani aktív slammerek közül ő az egyik kedvencem: tehetséges szövegírási készség párosul kiváló színpadi jelenléttel, mindez gyakran öniróniába hajló őszinteséggel. Udvari Csenge színfolt a hazai slamben: Ankertben, a havi klubon szoktam látni, és mindig várom, hogy mivel kápráztat el. Szintén tehetség, nagyon várom, hogyan alakul slammerként a pályafutása.

Ha jól emlékszem, minden évben előfordul, hogy bekerül a döntőbe egy-két slammer, aki a többiekhez képest kevesebb ideje slamel, vagy kevesebb színpadi rutinnal rendelkezik.

Személy szerint támogatom, hogy a döntőben kapjanak helyet olyanok is, akik nem turnézzák végig az évet fellépésekkel, de az előadásuk alapján helyük van a rutinosabbak között.

Láttuk már ezt nagyon jól, és kevésbé szerencsésen elsülni. Azért tartom fontosnak megemlíteni Tóth Viktóriát, mert előadása megfelelt a döntős színvonalnak, azonban érezhető volt, hogy ő állt a legkevesebbet színpadon. A zsűrit azonban meggyőzte, így ő is tovább jutott a második körre. Amikor az Ankertben korábban láttam, nagyon drukkoltam neki. Kíváncsian várom, hogyan alakul a slammer pályafutása, ha megfelelő kitartással, szorgalommal és gyakorlással színpadi rutint szerez. Bárány Bence színjátszásból eredő gyökerei ismét megmutatkoztak: magabiztos, kiválóan felépített fellépése bejuttatta a második körbe, ugyanúgy, mint a sajátja Mészáros Pétert.

A döntő döntőjében, ahogy hallgattam Sárközi előadását, azt vettem észre, hogy hangosan ugrálok (igen, hangosan és ugrálok), fütyülök, tapsolok, és elképesztően jól szórakozom.

Többek között a magyar űrturista kalandjait hallhattuk, zseniálisan megformálva a „tipikusan ilyen a magyar” sztereotípiáit. Tulajdonképpen magunkon nevettünk három percig, szinte megállás nélkül. Frappáns, jól felépített szöveg, szintén manír nélkül. Amikor véget ért, talán hangosan is kimondtam, hogy „remélem, megnyeri”. És megint elfelejtettem, hogy még ezután

következik Bárány Bence, a slam poetry Oscar-díjra váró Leonardo DiCapriója, aki most harmadszorra küzd meg az első helyért.

Ha tényleg Sárközi nyer, akkor a győri klubok szervezője és házigazdája harmadszorra húzza be a második helyet, hangyabokányival lemaradva a dobogó csúcsáról. Így történt. A harmadik helyezés Mészáros Péteré, a negyedik helyen Tóth Viktória, ötödik helyen pedig Gömöri Eszter végzett, aki a második körben egy gyönyörű emléket állított saját és egykori nagymamája nem éppen felhőtlen kapcsolatának. Tiszteletem neki, bátorságra és önismeretre vall ez a gesztus.

A közönségdíjat Mészáros Péter vehette át, a Trafó különdíját a miskolci fenegyerek, Bájer Máté,

az STB Összmagyar Slam Poetry, Spoken Word és Irodalmi Tábor különdíját Bánóczi Bea érdemelte ki. A zsűri különdíját egyik kedvenc előadóm, Fejér Johanna kapta, aki korábbi előadásai alkalmával végre egy kis szépirodalmi stílust vitt a slam poetrybe.

A slam virágzik, a havi SPB klub szépen fut, ahogy a vidéki slamközösségek is stabilan állnak a saját lábukon. Ez a jelenleg stabil, kiforrott műfaj az évek alatt felnőtté vált. A mostani szakaszában a képzeletbeli Gauss-görbe csúcsa körül mozoghat: önműködő, nincs szüksége külső támaszra, csak a közeg belső energiájára, amelyet láthatóan bele is tesznek a résztvevők, a közönség, a sajtó. Kíváncsi leszek a további fejlődési utakra. Bízom a közegben, a slammerek fejlődési szándékában, bízom benne, hogy a műfaji sajátosságból eredő „menőség”, vagányság mellett továbbra is megmarad az az alázat és szorgalom, amely anno például Basch Petit is kétszer juttatta a dobogó csúcsára.

Mert a slam poetry nem önmagában létezik. Mi kellünk hozzá, a slammerek és a közönség:

ez alkotja azt a közösséget, amely nemcsak túlélt nyolc évet, hanem fejlődik, virágzik, és reményeim szerint még sokak számára biztosít szerető, befogadó közeget.

VIII. Országos Slam Poetry Bajnokság Döntő, Budapest, Trafó, 2019. október 23.

A fotókat a szerző készítette.

Bokor Krisztián

szerző: Bokor Krisztián
honlap e-mail
Bokor Krisztián 1988-ban született Budapesten. Jelenleg Dél-Pesten él és alkot, kedveli a vizuális művészeteket, és határozottan kerüli az öndefiniálást. Korábban rendszeresen fellépett slam poetry rendezvényeken, ma inkább versek formájában műveli a szövegalkotást. Ébren töltött óráinak jelentős részét fényképezőjével a kezében tölti.

KULTprogramok

<< 2019. nov. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum